„Egy élet van, és egy halál”

Michnai Attila újságíró, Cseh Tamás barátja

(Attilát a cikk születésének idején Borcsa épp az Ördögkatlan Fesztiválon érte utol telefonon. Azon a fesztiválon, amelynek Cseh Tamás lett Törőcsik Marival együtt a fővédnöke, de ez egy hosszú történet – a szerk.)

„Indiántársa voltam Tamásnak, hol így, hol úgy, de belefolytam az életébe. Amikor úgy nézett ki, hogy megalakulhat a Bárka Színház, mindannyian úgy képzeltük, hogy ez megint egy olyan történet lesz, mint a Katona születése. Ott volt az Udvaros, Kulka… sokan. Aki nem volt elmozdíthatatlanul beépülve egy színházhoz, az mind igyekezett odakerülni. Tamás régóta panaszkodott, hogy úgy érzi, mivel ő nem színész, kilóg a Katonából, úgyhogy Bérczessel mi toltuk át a Bárkába – Bérczes László volt ugyanis a Bárka művészeti vezetője. Mondtuk Tamásnak, hogy ebben neki nagyon benne kéne lennie. Végül így települt onnan át, a közönség legnagyobb ámulatára. Itt aztán lett pár kisebb színpadi szerepe is. A Bárka Színháznak volt egy állandó rendezvénye Pulán, ahol a Tamás mindig fellépett. Amikor kiderült, hogy Pulára nincs elég pénz, de Bérczes László addigra valamennyit összekapart, akkor megalakult az Ördögkatlan. És akkor lettek ők ketten, Cseh Tamás és Törőcsik Mari, ennek a reménytelennek induló történetnek a fővédnökei. Azóta pedig az egész fesztivál túlnőtte magát.

Tamás egyébként híres-hírhedt volt róla – és valószínűleg sokan azt hitték, hogy ez csak egy manír nála –, hogy majd összecsinálta magát minden egyes előadás előtt. Hiába ment negyvenedszerre az előadás, amire ő mindig mindent szigorúan megtanult, akkor is rettenetesen izgult. Volt erre egy közös kis játékunk. Állt a színpad takarásában, keze-lába reszketett, aztán egyszer csak rám nézett, és azt mondta: »Egy élet van, és egy halál.« Mire én: »Gyáva népnek nincs hazája!« Erre ő: »Eb ura fakó!« – és azzal beugrott a színpadra.

Onnantól fogva, hogy átlépte azt a bűvös határt, ahonnan már látja a közönség, egyszerűen nem tudott rontani.

Amit Cseh Tamás tudott, az a hangulat, azt nem tudta utánacsinálni senki. Volt régebben a kőbányai művházban egy Cseh Tamás-vetélkedő, ahol minden év februárjában, a születésnapján lehetett fellépni a dalaival. Voltak ügyes emberek, persze. De olyan, amilyen ő, nincsen több. Egyszer egy előadás után, amikor kérdezgette tőlem, hogy milyen volt, azt feleltem neki: »Tudod, Tamás, annál a dalnál… én már vagy hússzor hallottam, de most jöttem rá, hogy valójában miről szól.« Mire ő: »Mert én is.«

Ha nagyon sarokba szorították, hogy mondja már meg, mi ez az egész, amit csinál, mi a titka, akkor mindig azt felelte: »Épp a titok a lényeg.« Talán ez volt a műfajának esszenciája.”

Márta István és Cseh Tamás 1996-ban – Forrás: Márta István

Az volt az érzésünk, hogy vele mindenre képesek vagyunk”

Pethő Tünde rajongó

„1977 nyara lehetett. A nővérem az építőtáborból hozta haza a hírt, hogy van egy pesti fiú, aki olyan dalokat énekel, hogy tátott szájjal hallgatták. A dalt is elhozta. »Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk.« Folyton énekeltük. Aztán sistergősre hallgattuk az első lemezt, a Levél nővéremnek-et. Egészen új volt, más, különös, egyszerű, olyan nagyon az enyém! Akkor, tizenöt évesen, nem is értettem a szófordulatokat (Bereményi Géza zseniális!). Honnan is értettem volna?! Aztán idővel minden kifeslett: a presszók, a kirándulások, az étkezőkocsik, a tanár urak, a költözések, abortuszok, Horváth Annák, Ács Marik, Fáskerti elvtársok. Meg sorra a többi lemez. Helyek, helyzetek, arcok, emberek, házibulik: csak ültünk, cigiztünk, és hallgattuk Cseh Tamást.

Kapcsolatok, barátságok, amik általa köttettek, mert felmentünk valakihez, vagy valaki feljött hozzám, és mutattuk egymásnak, és hallgattuk Cseh Tamást. Összekacsintós pillanatok voltak.

Akinek tetszett, aki értette, az jó ember kellett hogy legyen! Minden fellépésére elmentünk, ami a környéken volt. Emlékszem a morajlásra, amikor a szombathelyi főiskolai koncertjén rövid hajjal jött fel a színpadra. Az volt az érzésünk, amikor egy szál gitárral megjelent, hogy vele, a zenéjével mindenre képesek vagyunk.

Valahogy úgy alakult, hogy minden meghatározó élethelyzetemben ott volt velem. Az első rendőri igazoltatásom 1981-ben abból kerekedett, hogy késő este a »Sej, az Aranyhíd vendéglő ajtaja kitárva, sej, de politikus nóta, szól ki, szól ki az utcárá«-t énekeltük, nem halkan, hazafelé menet. Aztán a titkos nagy szerelem idején a szállodai szobában bekapcsoltuk a tévét, és ott énekelt benne Cseh Tamás. 1999-ben, Bakonybélben, egy kocsmában találkoztam vele személyesen. Mint régi jó barátokat, úgy üdvözölt minket. Szerényen szabadkozott, hogy ágyaspálinkát nem ihat velünk, mert kocsival van, de majd legközelebb. Miután elment, akkor jutott eszembe, hogy mindig szerettem volna mondani neki valamit, egy szót: köszönöm! Majd legközelebb…

De az már nem volt. Voltak még fellépései, amikre elmentem. Aztán jött 2009 augusztusa. A nővérem telefonon hívott:

– Meghalt Cseh Tamás.

– Biztos?

– Biztos, tele van a hírrel az internet.

Jaj! De azóta is velem van, azóta is fejtegetem a titkot, újra meg újra van valami üzenete.

Ahogy ő fütyült, nem fütyül úgy senki.”

„Mindenki megtalálta benne azt, ami megkaparta a szívét”

Márta István zeneszerző, Cseh Tamás barátja

„1989. december 27-én egy kapolcsi segélyszállítmánnyal mentem ki Erdélybe a romániai forradalom idején. Persze rögtön leszerveztem egy turnét a következő év áprilisára Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy állomásokra. Én zongoráztam, Novák János pedig csellón kísérte Tamást. Tamás nagyon izgult, mert akkor járt így először Erdélyben, egyre kérdezgetett, hogy vajon ott is ismerik-e a dalait. Igyekeztem nyugtatgatni, higgye csak el nyugodtan, hogy kint is nagyon szeretik, kazettákon terjed a zenéje. Aztán a kolozsvári Magyar Színház színpadán éltük meg életünk egyik legnagyobb közös sikerét. Nyolc ráadást kellett adni! Ez a forradalom után volt pár hónappal, elképesztően erős volt az eufória a közönségben. Bizonyos verssorok teljesen átalakultak odakint. Más lett a jelentésük, mint Magyarországon.

1990, Kolozsvár – Tompa Gábor, a Kolozsvári Magyar Színház igazgatója, Cseh Tamás és Márta István – Forrás: Márta István

Tamás előadói kisugárzása híresen erőteljes volt, imádta a közönség mindenütt. Ezzel kapcsolatban, hogy milyen sikere volt nem magyarlakta területen, még két élményem van. Egy ízben ketten turnéztunk Lengyelországban – ott már én is kétségbe voltam esve, mit fog érteni ebből a lengyel közönség. Kerényi Grácia költő, polonista szervezte az utat, és Ewa Benes színésznő mondta lengyelül a verseket. Egészen átütő ereje lett így is. Hasonló történt jóval korábban Berlinben is, ahol nemzetközi közönség előtt, nagy színpadon lépett fel Tamás. És elképesztő sikere lett a Petőfi halálának is.

Pedig ott fordítás sem volt, azt sem tudták, miről szól a dal. Mégis átjött, és vitte magával a közönséget az az erő és kisugárzás, ami Tamásból áradt.

Persze a sikeréhez kellettek ezek a zeneileg vegyes stílusú dalok is, amikben keveredett a historikus ének, a parafrázisok, a magyar népdal, a sanzon és a kávéházi zene. Mindenki megtalálta benne azt, ami megkaparta a szívét.” 

„Akkor is az ő dalai szóltak, ha ő maga nem volt ott”

Szabó Gábor, Cseh Tamás barátja

„A nyolcvanas években, amikor a főiskolán (a BDTF-en; Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola – a szerk.) voltam közművelődési titkár, több alkalommal meghívtam Tamást, ahol a klubban tartott emlékezetes dalesteket telt ház előtt. Még a csilláron is lógtak. Nem rutinból játszott, mindig voltak a fellépések előtt kétségei annak ellenére, hogy már több száz emlékezetes előadáson volt túl. Úgy izgult előtte, mint egy vizsgázó kisdiák. Próbáltam nyugtatni, hogy ezek a főiskolások jól ismerik a dalait – akkoriban szinte értelmiségi norma volt, hogy tudjon az ember legalább egy tucat Cseh Tamás-nótát kívülről. Hétvégi szemináriumokon, nyári táborokban akkor is az ő dalai szóltak, ha ő maga nem volt ott. 

Azt, hogy mennyire izgult, jól mutatja az alábbi történet, ami Kapolcson esett meg. Négyen autóztunk egy fehér ezerötös Ladával az egyik helyszínről Jordán Tamás előadásáról át egy másikra. Ahogy mentünk a poros úton, keresztül a kukoricaföldeken, egyszer csak hirtelen kiszaladt elénk maga Cseh Tamás. Felvettük, bár alig bírtuk beszuszakolni négyünk mellé a gitárjával együtt. Hatalmas, fekete felhők gyülekeztek az égen, ő meg azt mondta: »Remélem, elveri az eső az egészet. Nekem most semmi kedvem fellépni.« Kézzel-lábbal tiltakozott ellene. De nem jött neki össze… Nyolcra gyönyörű nyári este lett, és persze az előadás is fergetegesen sikerült.

Neki tényleg mindegy volt, hol lépett fel, milyen közönség előtt, ugyanazzal az intenzitással játszott.”

„Miközben cinkosan egymásra néztünk”

Szijjártó Ági rajongó

„Kislány voltam még, amikor megismertem a nevét. Akkoriban a lányok tizenöt évesen még kislányok voltak. Nem tudom, értettem-e igazán akkoriban, miről énekel. Csodáltam, ahogy egy szál gitárral, rekedtesen szólt hozzánk. Szívből. Koncertre jártunk a helyi MMIK-ba, miközben cinkosan egymásra néztünk, a város lakosságából kiszűrve, ki jött. »Te is itt vagy? Hát te is szereted?«

Más megítélés alá esett a kultúrkörnyezetben az, aki ismerte.

Olyan élethelyzetekről énekelt, amiket én, a kisvárosi, konzervatív nevelést kapott tini, csak bámultam. Titokzatosnak tűnt. Abortuszbizottság? Mosókonyhában lakni? Csak ámultam, hogy ilyen is van.

Kedvencem a Fehér babák takarodója, bakeliten. Több ezerszer hallgattam, recseg karcosan, ahogy kell.

Ha most hallgatom, már egészen mást jelent. Nemrég megéreztem egy nyári napon, hogy »Végig a Lánchídon, az aszfalthoz szegezve áll a forgalom…« Nem bántam, hogy »izzadságízű lett a szám«.

Testvér ő, akit nem ismertem, de érzem, hogy mégis.

Énekeljék hősi tetteid az indiánok dalaikban!”

 Fiala Borcsa

Korábban Somos Ákos írt nekünk Cseh Tamásról.

Kiemelt kép: Wikipedia / Kalesszin