A körülmények áldozatai

Dyssou Bona végzős színházi rendező szakos a Színművészetin, számos rendezésen van már túl, és bár alapból nem volt zökkenőmentes a diplomájához vezető út, az egyetemi átalakulás miatt tovább nehezedtek a körülmények:

hallgatótársaival felvételeken kell bemutatniuk munkáikat az őket „átvevő” Salzburgi Egyetemnek.

A korábbi darabokról azonban vagy nem készültek használható felvételek, vagy elkeveredtek. Persze mondhatnánk, hogy csak adják elő megint, és videózzák le, de az alkotóművészet nem így működik, pláne nem egy világjárvány és az azt tetéző egyetemi átalakulás alatt. Ezért el kellett telnie egy kis időnek, mire úgy érezte, készen áll, hogy újra megrendezze a diplomamunkáját. Remélhetőleg utoljára.

SZFE-átalakulás
2020 nyarán az egyetemi modellváltás miatt tiltakozási hullám indult a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) diákjai között, amelyhez tanáraik is csatlakoztak, hogy megőrizzék a tanszabadságot. Ez szeptemberben egyetemfoglalásba és számos tüntetésbe torkollott, rengetegen csatlakoztak hozzájuk, egészen novemberig tartottak ki az épületben, mialatt önszerveződően tartották meg az órákat támogató tanáraik segítségével. A FreeSZFE Egyesület 2021 januárjában alakult meg, hogy a távozó hallgatók és oktatók a megszokott szellemiségben folytathassák tovább a munkát. Márciusban bejelentették diplomamentő programjukat, a hallgatók diplomáját külföldi egyetemek állítják ki, Bona esetében például a Salzburgi Mozarteum adja a színházrendező szakosok diplomáját.

Mi kell, hogy ilyen körülmények között mégis megszülessen egy előadás?

Abban, hogy egy ilyen nehézségekkel teli helyzetben mégis létrejöhetett a show (ahogy a rendező hivatkozik rá), amivel Bona befejezheti egyetemi tanulmányait, az egyik legfontosabb dolog a csapat volt. „Olyan emberekkel szerettem volna kizárólag együtt lenni, akikben megbízom, és tudom, hogy nem rettennek meg ismeretlen terepen” – meséli Bona, aki nemcsak rendezőként van jelen az előadásban, hanem szereplőként is, de a jelmezek megálmodásában is részt vett. Mivel egy egyetemi diplomarendezés színpadra álmodása semmivel sem kisebb feladat, mint más előadást színre vinni, azt is megtudtam tőle: a show mérete ellenére milyen sok ember összehangolt munkája zajlott a háttérben – tartalmi és technikai kérdésekben egyaránt számíthatott a csapatra, amiben színészek, barátok, egyetemi osztálytársak mellett egy filmes stáb is helyet kapott. 

„Szeretném kiemelni alkotótársaimat: Lestyán Attilát, Bátory Pétert, Benkő Claudiát, Dióssi Gábort, Hegedűs Ágnest és Incze Zsókát, Walters Lilit, valamint Kiszler Dánielt, Baumgartner Sándort és az Umbrella Kreatív Műhely csapatát, akik sok más ember mellett lehetővé tették, hogy az előadás megszülessen” – mondta. 

Micsoda leleményesség meglátni egy szorított helyzetben is a lehetőséget!

Bona ezúttal nem akart klasszikus értelemben vett színházi előadást rendezni, így főleg a táncé és a zenéé volt a főszerep a Diplomarendezés ’22-ben, amiben mindennapi életünk ünnepeit jelenítették meg. Épp ezért ő is szertartásként vagy show-ként hivatkozik az előadásra, amire a helyszín is ráerősített. A közönség ugyanis az Edith (korábban Piaf) nevű, sajátos hangulatú bárban várta, hogy megkezdődjön a műsor, pezsgővel és falatkákkal a kézben. A vörös bársonyszerű falak, fekete ülések és piros lámpaernyők budoárhangulata mellett (bár még sosem jártam a Moulin Rouge-ban, de én ilyennek képzelném a belsejét) tökéletesen megfért a DJ-pult és a hatalmas kamerák.

Ja igen, a kamerák.

Bár a Salzburgi Egyetem csak egy egyszerű felvételt várt el, a csapat meglátta a lehetőséget a helyzetben, és az előadásból, valamint az előkészületekből készítettek egy filmet is.

Emiatt sokszor olyan volt, mintha nem is egy show-műsort néznénk, hanem belógtunk volna egy forgatásra. A nézők egy részéről közben derült ki számomra, hogy szintén stábtagok, időnként kellékeket adtak a színészeknek, vagy a hangtechnikát felügyelték, egy ponton pedig mindannyian a díszlet részévé váltunk, amikor meggyújtott gyertyákkal asszisztáltunk egy elsőáldozáshoz.

Csak azért is ünnepelni

A show egyszerre mozgott valóság és képzelet határán: mintha olykor-olykor felfeslett volna az álomvilág csillogó szövete és kikandikált volna mögüle a valóság. Sokszor nem voltunk biztosak benne, hogy amit látunk, vajon előre eltervezett-e, milyen szerepe van egy-egy részletnek, hol húzódik a játék és valóság közötti vékony vonal: amikor nem sikerült elsőre egy emelés, nem szólalt meg a mikrofon, vagy elkaptunk egy tánc közben elsuttogott félmondatot a szereplők között. Minden nagyon igazi volt, és közben mégsem.

Egy feltartott középső ujj a körülményeknek: „Kapjátok be, mi akkor is ünnepelünk!”

Mert ha nem ünnepelhetünk, ha kimaradnak az életünkből a ceremóniák, akkor nem is biztos, hogy van értelme az egésznek. „Ez az este azon túl, hogy a diplomarendezésem, egymás ünnepléséről is szól, szerettem volna, ha a szereplők magukból is megmutatnak valamit, ezért a szóló részeket (amik a programban Shine címszó alatt szerepeltek) az ő ötleteik és a közös élményeink alapján állítottuk össze.”

Emellett helyet kapott a rendező édesapja is, hiszen egy diplomaosztó olyan szertartás, amin egy ideális világban ott lennének az ember szülei. Bona francia nyelvű nyitóbeszédében idézte meg elvesztett édesapját, akinek hatása az esemény záróakkordjában is megjelent, ahol Bona az ő dalát énekelte el, mielőtt az este buliba fordult volna. Bár a közönség nagy része nem volt vevő rá, hogy ők is táncra perdüljenek, azért mi roptuk egy kicsit a szereplőkkel.

Mert végtére is egy ünnep mégis csak ilyen.

Pichler Zsófi

Képek: Várfi István – Umbrella Kreatív Műhely