Az az igazság, hogy vegyes érzéseim vannak az Egy botrány anatómiája című sorozattal kapcsolatban, mert a kérdéskör, amelyet feszeget ugyan érzékletesen mutatja be, mennyiféle igazság létezik két szereplő között egy intim helyzetben, viszont az ábrázolás módja, az idétlen történetvezetés, a béna fordulatok, és a rossz mondatok sajnos majdnem tönkrevágják az élményt.

Adott egy menő, népszerű politikus, aki jó családba született, jóképű, tehetséges, fényes karrierje van, tökéletes családja (szép feleség és két gyerek) és gyerekkora óta kiváltságos élete. Tényleg mindene megvan. James Whitehouse-t a Homelandből is ismert Rupert Friend alakítja prímán, a csodaszép, megértő feleségét, Sophie Whitehouse-t pedig a nem kevésbé tehetséges Sienna Miller. Az ő játékukkal, karakterükkel semmi gond nincs, tökéletesen hozzák, amit kell. 

Mindent elhiszek nekik: hogy honnan indultak és hogyan jutottak el oda, ahova.

Rupert Friend és Sienna Miller a sorozatban (Forrás: Netflix)

A probléma ott kezdődik, hogy Whitehouse-ról kiderül, hosszú hónapokon keresztül viszonyt folytatott a kampánycsapatában dolgozó kollégájával, Olivia Lyttonnal, akit Naomi Scott alakít, majd a mindenkit felajzó hírt Lytton megfejeli, amikor megvádolja a politikust azzal, hogy megerőszakolta őt a munkahelyi liftben.

Itt is van az első rohadtul idegesítő pont: heló, nem éppen a parlamentben dolgoztok?

Ami, feltételezem, szügyig be van kamerázva, még a lift is, hiszen nagyon fontos emberek rohangálnak ott mindennap, ti meg valami extrém titkos viszonyban vagytok nyakig, ráadásul kampányidőszakban, amikor is egy aprócska botrány kirobbanása mindent felboríthat.

És hol esik neki a feddhetetlen imidzs-zsel és renoméval rendelkező, kikezdhetetlen családi életet élő miniszter a beosztottjának? Hát, a munkahelyén. Egyenesen a liftben, amit bármikor megállíthatnak, ahová bármikor beléphet valaki más. Na, persze. És meg is erőszakolja ott helyben, és egyszer sem merül fel a kérdés: de, baszki, hol voltak a kamerák, a felvételek, amely igazolhatna mindent?

Az Olivia Lyttont alakító Naomi Scott (Forrás: Netflix)

Szóval engem már itt elveszítettek, de a történet annyira izgalmas kérdéseket vet föl, és annyira új megvilágításba helyezve, hogy tovább kellett néznem a sorozatot, egyszerűen nem hagyhattam ott.

Mert be kell valljam, sokszor én is felhördültem, hogy „ne már, gyerekek, ne vicceljünk”, ezek ketten szeretők voltak, amiben simán benne van annak a lehetősége, hogy a nő meggondolja magát, de a szexre nem mondott nemet egyértelműen, ez a csávó – legyen bármilyen öntelt hólyag – simán hihette azt, hogy az közös beleegyezésen alapul. 

És ez a pasi tényleg el is hitte. És nemcsak azért, mert annyit mondott neki a nő, hogy „ne itt”, hanem mert ugyanolyan szenvedéllyel reagált a közeledésére az ominózus pillanatban. 

Az már más kérdés, mennyire vékony jégen csúszik tovább ez a történet, még ha kellő komolysággal feszegeti is azokat a kérdéseket, amelyekre még senki tudja a megfelelő választ.

Mert mi az, amit tudunk?
Hogy a nem az mindig nemet jelent. De mi van, ha ezt nem jelezzük egyértelműen?
Hogy a durva szex nem jelent erőszakot, ha abba a másik fél is beleegyezik, sőt, kéri, vagy jelzi, hogy ő is úgy szereti, arra izgul fel.
Hogy a durva szex közben azért jelezhetjük, hogy ez nekünk nem komfortos, de mi van, ha nem vagyunk rá képesek?
Hogy sokszor nem tudjuk, nem értjük, hogyan sodródtunk oda, ahova, és talán utólag értjük meg, mi történt velünk.
Hogy a határaink még mindig el vannak mosódva, azokat még mindig könnyedén átléphetik, de közben nem várhatjuk el a másik féltől, hogy amit mi magunk sem vagyunk képesek kijelölni, ő pontosan ismerje, és jól is kezelje.

Hol van a beleegyezésen alapuló szex határa, mit jelent, ha ledumálják rólunk a bugyit, és ami a legfontosabb:

tényleg öntudatlan kis állatok vagyunk, mi, nők, akiket csak úgy bele lehet sodorni ilyesmibe, mert nem képesek kiállni magukért, és nem tudják, mit akarnak?

Nem, nem vagyunk azok, de sok esetben és sokféle élethelyzetben vagy viszonyrendszerben tudunk azzá válni, vagy csak úgy belesodródni valamibe, mert lehet, hogy érzelmileg manipuláltak vagy szerelmesek vagyunk, vagy csak azt hisszük, hogy azok lettünk, esetleg mi sem tudjuk pontosan, illetve csak menet közben ismerjük fel, hogy

nem, ez nem oké. Ez nagyon nem oké, hogy így bánsz velem.

Az Egy botrány anatómiája tehát rendkívül fontos témakört nyit ki, viszont sajnos nem dolgozza ki jól. Esetlen a vonalvezetése, unalmasan kezdődik, csak sokára indul be, és nekem a fordulat sem tetszik benne, mert azzal kapcsolatban is maradt egy csomó kérdésem, amiket most nem spoilerezhetek. A vége sincs rendben, mert nem tudom elképzelni, hogy a valóságban életszerű lenne ez a befejezés. 

Viszont annak örülök, hogy továbblépünk végre abból, hogy nemcsak az lehet az erőszak, ha valaki az arcunkba nyomja a péniszét, vagy megmarkolja a nemi szervünket. Mert az erőszak sokféle, és sokszor olyan álruhát ölt, amit majdhogynem lehetetlenség felismerni. Itt tartunk most.

Szentesi Éva

Képek: Netflix