„Ha rád gondolok, hánynom kell” – Avril Lavigne, aki sosem tanul a hibáiból

–

Napok óta Avril Lavigne hetedik stúdióalbumát pörgetem. Sosem voltam különösebb rajongója a kanadai előadónak, igaz, kifogásom sem volt ellene, nyilván kívülről tudom a nagy slágerek (Girlfriend, Sk8ter Boi, Complicated) refrénjét, de ennyi. Ahogy mindenki, aki a kilencvenes évek második felében nyílt ki igazán a zenei érdeklődését tekintve, gyerekkoromban habzsoltam a kaliforniai punkot, punk rockot, a „skate punkot”, de mire Avril befutott (ugyanabban az évben születtünk, tehát ugyanazokon az előadókon nőtt fel, mint én), én már zeneileg kicsit másban voltam. 

Még „keményebb” gitárzenékben, például.

Valószínűleg ezért nem értettem soha, miért ekézik folyton szerencsétlen Avril Lavigne-t, aki nem csinált egyebet, mint az akkori sztenderdtől eltérő öltözködési stílusban az akkori sztenderdtől eltérő zenét csinált. Ja, mármint a nők számára elfogadható sztenderdtől eltérőt.

Mert a férfi előadók – The Offspring, Blink-182, Goldfinger stb. – esetében senkinek esze ágában nem volt megkérdőjelezni, miért van kilakkozva a körmük, viselnek kinyúlt pólókat, áll égnek a színesre festett hajuk. Ezeket a köröket a férfiakkal kapcsolatban már a hetvenes–nyolcvanas években lefutották a Sex Pistolstól a Nine Inch Nailsig, David Bowie-tól The Cure-ig – férfi nemigen tudott a kilencvenes években már olyasmit csinálni, ami bárkinél kiveri a biztosítékot.

Na, nem így a nők. Sorolnám:

• Miért akar gitározni? De ha már gitározik, miért nem csak ilyen romantikus balladákat?
• Ha nem gitározik, miért nem? Hát akkor nem is elég hiteles, csak odaállították énekelni!
• Miért öltözik „fiúsan”? Biztos ezzel akar kitűnni, a zenéjével amúgy nem tudna!
• Miért öltözik nőiesen? Biztos ezzel akar kitűnni, a zenéjével amúgy nem tudna!
• A nők hangja nem illik a keményebb zenei stílusokhoz!
• Ja, amit csinálnak, az nem is elég kemény!
• Biztos, hogy nem ő írja a dalait, csak a kiadó odarakta a szerzők közé, hogy ne legyen ciki.
• Lehet, hogy ő írja a dalait, de nyilván férfi segítséggel/a férfiakat majmolja.

És így tovább.

A popzene egyik legtoxikusabb toposza, hogy ha egy nő képes kiugró sikert elérni egy, a közvélekedés szerint nők számára idegen terepen, akkor ahelyett, hogy ezt a sztereotípia cáfolataként fogadnák el, legfeljebb kivételként kezelik, aki erősíti a szabályt. „Jó, de hát ő a Joan Jett, az más.”

Ha van rajta sapka, ha nincs

Így fordulhat elő az, hogy Avril Lavigne karrierje egyetlen pillanatában sem létezhetett hasonlítgatás és méricskélés nélkül. Persze, egy könnyűzenei előadó esetében a kritika a munka része, a zenei kontextusba helyezés meg már a debütálás idején is fontos, hogy megtalálja a közönségét. Avril Lavigne azonban az élő példája annak, milyen, amikor bármit is csinálsz, belekötnek.

Vegyük mindjárt a legfontosabb jelzőt vele kapcsolatban: fiús. Mert hát mi más is lehetne egy lány, aki gitárzenét játszik és szívesen hord bő cuccokat, ugye? Még véletlenül sem fordulhat elő, hogy ugyanaz a zenei-esztétikai érdeklődési köre, mint a fiúknak, és ezért van egy bizonyos stílusa.

A második, Under My Skin című album idején (még a Wiki-oldala is megemlíti!) nőiesebb lett a stílusa: tüllszoknya, testhezálló farmer és top. Na, akkor meg emiatt magyarázkodhatott, mintha a média arra keresett volna bizonyítékot, hogy na, ugye, hogy kamu volt a pop-punk imázs! Miközben egy átlagember már huszonéves korában sem hordja ugyanazokat a ruhákat, mint tizenhat évesen.

Vagy a másik: mennyire tekinthető hitelesnek egy fiatal lány, aki „mérges” gitárzenét játszik – de annyira azért nem mérgeset, mint, mondjuk, a The Distillers-frontasszony Brody Dalle vagy a Garbage-énekes Shirley Manson?

Szerintem, aki látott már hisztérikusan tomboló kétévest, esze ágában sincs megkérdőjelezni, hogy egy fiatal lány ne lehetne hitelesen dühös…

Akkor vajon miért jöttek állandóan azzal, hogy Lavigne „mérges” pop/punk rock zenéje csak póz? 

De vajon miért kezdték ki ennyire ezt a lányt?

Még a mainstream popzenét tekintve sem ő volt az első, aki „fiús”, „punkos” imázzsal érvényesült. A The Runaways 1975-ben alakult, 1979-ben már fel is oszlott, Joan Jett Bad Reputation című száma 1980-ban jelent meg. Debbie Harry elsősorban zeneileg fontos előkép, a No Doubttal 1995-ben, a Tragic Kingdom című albummal berobbanó Gwen Stefani viszont már nagyon is közvetlen mind zene, mind megjelenés tekintetében. (Fontos hozzátenni: Németországban például sokkal nagyobb hagyománya van a nők és a punk kapcsolatának, akár a mainstreamben is, ez azonban a globális popzenét tekintve nem feltétlenül jelentős.)

Mindenesetre könnyedén tűnhetett úgy, hogy Avril Lavigne stabilan kikövezett úton indul el, amikor 2002-ben megjelent Let Go című albuma. Nos, nem így volt. A női előadókkal szembeni sztereotípiákon túl ugyanis nyakába szakadt a tinielőadókkal kapcsolatos összes előítélet is, amelyeket csak kevesen képesek végleg maguk alá gyűrni – Justin Timberlake-nek sikerült, de ebben bőven benne van az is, hogy férfiként mennyire másként kezelte őt a kiadója, mint, mondjuk, Britney Spearst, aki összeomlott a paternizáló zeneipar és a hatalommániás édesapa támasztotta elvárások alatt, művészileg pedig sosem csinálhatta azt, amit szeretett volna.

Ja, a kedvencem: amikor Lavigne a Rolling Stone magazin címlapjára került (ami komoly presztízzsel bír), mit írt róla a sajtó? Hát persze hogy az volt a legfőbb vágya, hogy eltiporja Britney Spearst! Hisz mi másra is vágyhatna egy női előadó, mint eltiporni egy másik női előadót! Végre! Cicaharc!

Micsoda elképesztő sekélyességről árulkodik ez… És közben mennyire gyakran játszotta ki a hímsoviniszta zeneipar egymás ellen a női sztárokat: Mariah Carey vs. Jennifer Lopez, Britney vs. Christina Aguilera… Rémisztő.

A szerelem még mindig szívás

Mindez tehát együtt nyomta Avril Lavigne-t, aki – becsületére legyen mondva – az összes előítélet ellenére itt van, új albummal jelentkezik, és meg kell mondanom, ez a lemez tök rendben van, rajta néhány egészen remek dallal (Love Sux, Kiss Me Like The World is Ending).

A sminkje még mindig ugyanolyan, a ruhái ugyanúgy nem „a sztenderd” szerint valók, a szövegeiből pedig leszűrhetjük: a szerelem tényleg szívás. Még mindig. (Tudod mit, Avril? Megerősíthetem! És szerintem jó páran vagyunk így ezzel…)

Avril Lavigne dühe már nem tiniméreg, hanem egy tapasztalt nő kiábrándultsága, akiből néha önkéntelenül is kiszakad egy sóhaj: ne már, most komolyan megint ez történik velem? Hát hánynom kell! És ez a nő már képes felismerni a saját hibáit, noha nem biztos, hogy mindig ki is tudja küszöbölni őket. De itt van, vállalja önmagát, és már nem szeretne megfelelni semmilyen iparági, társadalmi vagy párkapcsolati elvárásnak, úgyhogy inkább azt énekli: „csókolj úgy, mintha a világ éppen véget érne”. Mert amúgy simán véget is érhet bármikor jelen állás szerint.

Remélem, 37 évesen már kijelenthető az emberről, hogy ha ugyanazt csinálja, mint 16 évesen, csak jobban, akkor végül is önazonos… Esetleg: figyi, Avril, bocs, hogy annyit kötözködtünk, tényleg ez vagy te, és jó vagy abban, amit csinálsz.

Persze nincsenek illúzióim. De azért remény van – kár, hogy piszkosul sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy végre helyükre kerüljenek a dolgok. A mérvadó zenei szakportál, a Pitchfork 2018-ban (tehát a megjelenés után 16 évvel) hosszan írt Avril Lavigne debütáló lemezéről, immár perspektívába helyezve. „A Let Go egy meglepően figyelemre méltó örökség alapköve.”

  

Vehetjük ezt a mondatot úgy, mint friss bizonyítékot az előítéletekre : „ahhoz képest…” ugyebár milyen fontos kis életművet hozott össze ez a csaj.

De mondjuk, hogy most jóindulatú vagyok, és úgy veszem: egy zenekritikus ennyi év távlatából megkövette a gyakran igazságtalanul lenézett, kigúnyolt, komolyan nem vett női előadót.

Épp itt volt az ideje.

Csepelyi Adrienn

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Steve Granitz