Kurucz Adrienn – Hátha csoda történik (novella)

–

A barátnőm szerint csak játszik velem ez a férfi.

Megígértem neki múltkor, hogy ha mégis jelentkezik, elhajtom. Sőt: fel se veszem a telefont, ha hív – na nem mintha gyakran hívna. Ha pedig betoppan, nem nyitok ajtót. Ha mégis kinyitnám – mert, mondjuk, azt hiszem, a szomszéd csenget, ami sűrűn előfordul, amióta műtötték, és én szoktam venni neki ezt-azt hazafelé – akkor se engedem be.

Mert ha beengedem, végem van. Állítja a barátnőm, aki szerint amúgy a gyógyulás útjára léptem. Ő már látja rajtam.

Többször is átbeszéltük a lehetséges forgatókönyveket, hogy majd élesben tudjam, mit kell tenni. És jusson eszembe biztosan az, amiben megállapodtunk.

Eszembe is jutott, ezért nem hívtam fel este, hogy elmondjam neki, mi történt, pedig amúgy mindennap beszélünk. Dühös lett volna.

Különben sem a forgatókönyvek szerint alakultak a dolgok.

Én hívtam fel végül a férfit, nevezzük D.-nek, mert találtam egy CD-t a fiókban, amit ő adott kölcsön egyszer, és gondoltam, már rég illett volna visszaadni. Elvégre nem ajándékról van szó.

Meg aztán az sem jó, ha vannak nálam tárgyak, amelyek rá emlékeztetnek.

*A barátnőm persze azt mondaná erre, hogy adjam fel postán azt a nyomorult CD-t, különben is ki hallgat ma már ilyet, ő le se tudná játszani, legjobb, ha kidobom a kukába, kész.

Gondoltam, ha már úgyis D. munkahelye környékén van ma dolgom, vagyis éppenséggel arra is mehetek dolgozni, nem nagy kerülő, elviszem neki személyesen. Miért is ne vinném? Miért is ne beszélhetnénk pár szót kulturáltan? Talán még egy kávé is belefér. Vagy egy ebéd, ha dél körül toppannék be. Igaz, ha munkába menet kanyarodom felé, akkor az legkésőbb fél tízet jelent, így fel se merülhet benne a közös ebéd gondolata. 

 

Úgy döntöttem végül, elkéredzkedem ebédszünetben a főnökömtől, mert mi van, ha D. értekezleteken ül egész délelőtt, és nem engednek be hozzá!? Déltől egyig viszont mindig szabad, tudom, hogy oda nem szervez a titkárnője semmit soha. Úgyhogy fél 12-kor eljöttem az irodából. Mondtam a főnökömnek, hogy betegnek érzem magam, és hazamegyek, nehogy megfertőzzek valakit. Ha csak az ebédszünetre jöttem volna el ugyanis, akkor maximum húsz percünk lett volna egymásra D.-vel, mert legalább húsz percre van busszal a két iroda egymástól. Így viszont szabad leszek egész délután, örvendeztem. Hátha csoda történik!

A portán egy fiatal lány fogadott, tizenhétnek se nézett ki, fogszabályzója volt és pattanások ültek az orrnyergén, amelyekre korrektort kent. Felszólt D. titkárnőjének, aki azt üzente, hagyjam csak ott a csomagot a portán, majd leszalad érte. Mondtam, hogy személyesen szeretném átadni D-nek. Még azt is hozzátettem, hogy régi ismerőse vagyok. Fontolgattam a régi barátot, de aztán maradtam a régi ismerősnél. Az közelebb áll a valósághoz egyrészt, másrészt utalhat arra is, hogy volt köztünk valami titkos, valami olyan, ami több, mint aminek kinéz.

Fel is kapta a fejét a kislány a pultban, és most először alaposan megnézett magának. A titkárnő azt mondta – tájékoztatott – hogy megkérdezi, ráér-e a főnök úr, mert úgy sejti, vannak nála.

Eltelt öt perc, tíz, talán tizenöt is, amíg D. leért a lifttel.

Mégis csak lejött, nem küldte le a titkárnőt maga helyett! Nem is hívatott fel, hogy nem alkalmas most neki az időpont. Látni akart! Ez csak ezt jelentheti.

Azt nem tudom, hiányoztam-e neki, de annak azért van súlya, hogy személyesen fogad, hisz amúgy utálja a váratlan vendégeket, meg úgy általában a meglepetéseket. Ő nem az a férfi, akihez spontán beugrik az ember. Túlságosan elfoglalt. Akinek ilyen sűrű az időbeosztása, az nem improvizálhat sokat, azt hiszem. De ma mégis megtette, lejött hozzám az aulába. Utóbb eszembe jutott, fel is hívhatott volna magához, de talán az volt, amit a titkárnő mondott, voltak nála, és hazudnia kellett valamit, hogy elszabaduljon.

Látni akart!

Tartottam tőle, hogy mérges lesz, amiért a munkahelyén keresem. A kollégákra nem tartozik a főnök magánélete. Igaz, én nem vagyok a magánéletének a része szerintem. Már nem.

Megmondta, hogy nem akar komoly kapcsolatot. Sőt, semmilyen kapcsolatot nem akar. Mert tudja magáról, hogy képtelen tartani a kereteket, késik, nem ér rá, a stressz miatt sokszor idiótán viselkedik, és fárasztják a formaságok. Értékeltem, hogy őszinte, és végre tisztázzuk a viszonyunkat, de dühös is voltam rá, mert, ha nem firtatom, mi a helyzet, nem mondott volna semmit. Csak felszívódott volna.                      

Mindig ezt csinálja.

Próbáltam elfogadni, hogy ő ilyen. Rohadék, mondja a barátnőm, de én inkább hajóskapitánynak nevezem magamban. Persze néha én is mondok rá cifrákat, de aztán lenyugszom, és megint ő az én csavargóm. Akire várni kell. Akire várni érdemes. Mert ha befut, az valami csodálatos. Akkor nincs többé harag, neheztelés. Akkor csak az számít, hogy vele vagyok.

Szeretem.

Nem csitul bennem az érzés, hiába telnek a hónapok. Minden tetszik benne. Ami meg utálatos jellemvonása, azzal nem foglalkozom. Csak ha a barátnőmmel beszélgetek, és rávilágít bizonyos dolgokra. Vagy ha sokat vagyok egyedül.

Amikor nem válaszol az üzeneteimre, akkor annyira haragszom rá, hogy legszívesebben a nyílt utcán felképelném. Lássa mindenki, hogy én nem az a nő vagyok, akivel így lehet bánni. Nem ezt érdemlem!

Pár hónappal ezelőtt véletlenül összefutottunk. Illetve ő hitte azt, hogy véletlenül futottunk össze, valójában azt történt, hogy végigjártam a bárokat, ahol tudomásom szerint lazulni szokott péntek esténként a haverjaival. És az egyikben tényleg ott volt, két kolléganőjével beszélgetett. Ezt onnan tudom, hogy mikor odaköszöntem, bemutatott minket egymásnak. Aztán megkérdezte, iszom-e velük valamit, és én igent mondtam, bár vártam valakit, aki végül lemondta a találkozót (ezt mondtam D.-nek). 

 

Úgy alakult, hogy zárásig iszogattunk, és a két másik nő egyszer csak összenevetett, aztán kérték D.-t, hogy hívjon nekik egy taxit, amit meg is tett, bár próbálta egy ideig maradásra bírni őket, pontosabban az volt a terve, hogy menjenek át egy másik helyre, ami ötig nyitva van. De azt mondták, álmosak.

Így lettünk kettesben végül, nem mondom, hogy bántam a dolgot, igazából a optimálisan alakult a helyzet. Okos dolog volt kivárni, amíg a kolléganők végre lepattannak.

Megkérdeztem, hazakísér-e, ami elég átlátszó ajánlat, de én akkor már órák óta csak arra tudtam gondolni, hogy miket csinálnánk együtt az ágyban.

Kétszer feküdtem le vele korábban, egyszer nála, egyszer nálam. Az jobb volt, amikor nála voltunk, mert akkor egész éjjel az enyém volt. Igaz, nem aludt mellettem, mert kiment telefonálni szeretkezés után, aztán meg leült kicsit tévézni a kanapéra, hogy elálmosodjon, és ott nyomta el az álom, én meg a hálóban forgolódtam éberen, vártam vissza. De csak reggel jött, akkor megint szeretkeztünk, de csak egy gyorsat, mert mennie kellett valahová, az ingét se vette le közben. Nem bántam, nagyon jó volt így is. Valami néni mos, vasal rá, azt mondta, olyan jó ropogós, keményített, hófehér ingei vannak, szép mandzsettagombokkal. És gyönyörű az órája. (Azt se vette le szerencsére.)

Sajnos azóta nem voltunk együtt, úgy értem, az után, hogy megkerestem abban a bárban. Igazából szex akkor se volt, de a kapualjban megcsókoltam, és hagyta. Először éreztem rajta egy kis tartózkodást, de aztán, ahogy simogattam, éreztem, hogy tűzbe jön, és ki tudja, felértünk-e volna a lakásomba, az ágyamig, ha nem jut eszébe, hogy két óra múlva kelnie kell munkaügyek miatt.

Majd találkozunk, mondta, és én napokig tűnődtem, vajon komolyan gondolta-e.

A barátnőm szerint egyértelmű, hogy ez csak egy frázis, és esze ágában sincs a „fickónak” a jövőben randevúzni velem. De akkor miért nem hallgatott? Nem kellett volna azzal biztatnia, hogy lesz legközelebb. Ő nem az az ember, aki ad a formaságokra. Maga mondta. Tehát udvariaskodásból ő nem mond olyat, hogy majd találkozunk. Szerintem. A barátnőm csak azért olyan magabiztos, mert nem látta azt a mosolyt, amit én láttam. És ami csak nekem szólt.

Ha felidézem azt a pillanatot, akkor egyáltalán nem értem, miért nem keresett azóta. Mi történhetett? Megijedt talán attól, ami történt? Érezte ő is, hogy ez nem olyan együttlét, mint amilyen együttlét nekünk másokkal lehetséges? Érezte, hogy micsoda erő van abban, ahogy mi egymásra nézünk? Kedves neki is az én hangom annyira, amennyire az övé nekem? Dobogott-e az ő szíve is úgy a kabátja alatt, mint az enyém, amikor összesimult a testünk?

Vagy csak egy nő vagyok számára a sok közül?

Egy nő azok közül, akiket nem hív vissza, és akiknek az üzeneteire is csak kurtán válaszol, ha egyáltalán?

Többször is hívtam, próbáltam rávenni, hogy terítsük ki a kártyáinkat. De lerázott. Amint kettőnkre tereltem a beszélgetést, sürgős hívása volt, vagy nem volt alkalmas a hely és az idő a diskurzusra. Kértem, fussunk össze. Azt mondta, sűrű a hete, de majd keres. Megint én hívtam. Elnézést kért, és azt mondta, igyunk egy kávét valamikor. Kérdeztem, mégis mikor, mire azt mondta, még nem tudja, de hívni fog. Nem hívott. Megfogadtam, nem hívom én se többé. Be is tartottam az önmagamnak (és a barátnőmnek) tett ígéretet, és csak sms-t küldtem. Semmi kedvesség, csak a direkt kérdés: beszélhetnénk?

Szánalmas a nyomulásom. Hülyét csináltam magamból. Nevetséges vagyok, ennyi. Oda a büszkeségem. De nem érdekel, mert csak ő jár a fejemben egész nap, nincs időm az önvizsgálatra. Folyton töprengek, mit csinálhat épp. Kivel van? Eszébe jutok vajon néha? És ez a néha, ha létezik, milyen gyakoriságot, vagy éppen ritkaságot jelent?

Ha elég türelmes vagyok, megszeret? Ha látja, hogy nem várok el semmit tőle, ha rájön, hogy mellettem szabad lehet, akkor akar majd engem? Meghatja-e vajon valaha a a ragaszkodásom? Felolvad-e a jéggé fagyott szíve, ha elég kitartó vagyok a szerelemben?

A CD-ért lejött mindenesetre. Nem mondta, hogy hagyjam békén. Sőt, kifejezetten kedves volt. Azt hiszem, hálás volt, hogy nem estem neki, amiért nem keresett. Ebből is láthatja, hogy velem jól jár. Én nem hisztériázok. És még a nálam hagyott cuccát is visszaszolgáltatom. Ne kelljen visszakérnie, az olyan kényelmetlen! (Igaz, azt mondta, nyugodtan megtarthattam volna, ő már nem hallgatja ezt az együttest. De talán csak azért szabadkozott, mert zavarban volt a gesztustól.)

  

Csinos ruha volt rajtam. A hajamat is beszárítottam. Amíg beszélgettünk, abban az öt percben, többször is megérintettem. Mintha véletlenül történne. Talán tetszem neki annyira, hogy majd felbukkan újra. Megkeres, hogy ne nekem kelljen megint őt kajtatni. Egy nap talán rádöbben, hogy nem szereti senki úgy, ahogy én. Várni fogom. A barátnőm majd csak meg fogja érteni.                      

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Kelvin Murray