Három óra Murakamival és Csehovval egy öreg SAAB utasterében – Ilyen lett szerintünk a négy Oscar-díjra jelölt Vezess helyettem

–

Mihez is kezdenének a férfiak nő nélkül? A japán szerző, Murakami Haruki néhány éve egész novellagyűjteményt szentelt a témának, és annak, milyen, amikor a nő és a férfi közti törékeny kölcsönhatás felborul. Hőseit mintha csak a veszteség ébresztené rá a valódi érzéseikre. A szeretett nő hiánya vágyódást, értetlenséget és kiüresedést szül. Murakami úgy ír az érzésekről, ahogy nagyon kevesen: giccsmentesen, letisztult, már-már megtévesztő egyszerűséggel és álomszerű (el)emelkedettséggel. Könyve bepillantást enged a férfilélekbe, ahol korántsem minden homokóra alakú.

A kötet nyitónovellája nyomán készült filmben, a „Vezess helyettem”-ben egy idejekorán megözvegyült színházi ember próbál fogást találni a feldolgozatlan gyászán és az emésztő bűntudatán.

A film Cannes-ból három díjjal – köztük a legjobb forgatókönyvével és a filmkritikusokéval – távozott, március végén pedig megérkezik az Oscar-gála vörös szőnyegére, ahol a legjobb film, rendezés, adaptált forgatókönyv és nemzetközi film kategóriájában versenyez. Hamagucsi Rjúszuke író-rendező ezzel filmtörténelmet írhat, ahogy Cannes-ban már meg is tette. Ehhez pedig nem kellett más, mint hogy Murakami valamivel több mint harminc oldalas novelláját háromórás filmmonstrumban dolgozza fel.

A „Vezess helyettem” nyitánya a színész és rendező Kafuku, valamint a felesége, Oto kapcsolatát tárja elénk.

Míg a novellában a férfi emlékein át kapunk képet az asszonyról, addig a film lineárisan építkezik. A szó, ami velük kapcsolatban először eszünkbe jut, a „kielégítő”: és itt nemcsak a szexre gondolok. Látszólag mindketten elégedettek a házasságukkal, mindent meg- és ki tudnak beszélni. A szenvedély ennyi év után talán már nem a régi, de ezt fölváltotta a kölcsönös szeretet és tisztelet. Kafuku ezt a biztonságot és nyugalmat nem adná semmiért.

Ezért sokkolja annyira a férfit, amikor tudomására jut, hogy a felesége megcsalja. Képtelen szembesíteni vele az asszonyt, mert félti a hirtelen szappanbuborékká átlényegülő közös életüket. Gyermekük halála után ez a házasságuk második legnagyobb krízise, ami ráadásul kimondatlanul ott feszül köztük. A forgatókönyvíró Otóból a gyásszal kiürültek a szavak. Csak az együttléteiket követően találnak rá újra, valahol a kiürült vágy és a félálom közti átmenet határán, és ilyenkor az asszony hangosan, szinte tudattalanul mesél. Dolgozik. Történetét, amely egyébként tökéletesen visszaadja Murakami hangulatiságát, másnap a férje ismétli el számára, mert Oto alig emlékszik rá. Ez egyfajta rutinná válik köztük. Így születnek Oto forgatókönyvei.

Kafuku magát emészti, és gyötrődik attól, amit talán jobb lett volna nem is tudni. Belső kínlódása fordul át a gyász agóniájába, amikor Oto váratlanul meghal.

Röpke negyven perc telt még csak el a háromórás játékidőből. Most indul el a főcím, és veszi kezdetét igazából a történet.

A színházi rendező meghívást kap Hirosimába, hogy dolgozza fel Csehov Ványa bácsi című színművét egy soknyelvű előadás keretében, amelyben minden színész a saját nyelvén szólal meg. A szervezők biztosítanak a számára egy női sofőrt is, akit Kafuku, némi húzódozás után – hiába, erősen dolgoznak benne a nemi sztereotípiák – elfogad.

Amikor a szereplőválogatás során feltűnik az a férfi, akivel a felesége annak idején megcsalta, Kafuku rábízza a címszerepet.

Az író-rendező Hamagucsi filmjében betekintést enged egy darab színpadra állításának kulisszatitkaiba, már ami a szereplőválogatást és az olvasópróbákat illeti. A soknyelvű előadásban helyet kap a jelnyelv is egy néma lány tolmácsolásában; karaktere idővel kinövi magát nemcsak a színpadon, hanem a vásznon is. A film szinte minden jelenetének van egy alapzaja, kivéve a Ványa bácsi utolsó felvonását záró nagymonológot, amelyet jelelve „hallgathatunk végig”: a bőrünk alá kúszó kísérteties csend csak aláhúzza a darabbéli Szonya mondanivalójának rezignált súlyát.

Csehov színdarabja Hamagucsinál együtt rezonál Murakami történetével.

A Vezess helyettem tulajdonképpen Kafuku lelki gyógyulásának folyamata. Bár a megszégyenítés vezette, amikor felesége szeretőjére bízta a címszerepet, azzal, hogy jobban megismeri a férfit, sikerül szembenéznie a saját fájdalmával, és elengednie a rögeszmévé kövesedett kételyeit. 

 

Miszakival, a női sofőrjével a bűntudat emeli közös nevezőre, autós sorsközösségük pedig öngyógyító road movie-ba torkollik. A lányt a családi bántalmazás, valamint egy, az arcán és a lelkén nyomott hagyó baleset kergette lelkiismeret-furdalásba. Az író-rendező – Murakami novellájával szemben – jobban belemerül Miszaki családi drámájába is, hogy a film két elveszett lelke egymásba kapaszkodva emelkedhessen a felszínre.

Nincs ebben semmi giccs, pláne romantika. Csak az egymásra utaltság és a túlélés kényszere.

Csehovval ellentétben Hamagucsi – aki beleveszi a pandémiát is az eszköztárába ­– mégis pozitív képpel zár: filmje utolsó jelenetében a lekerülő szájmaszk felfedi Miszaki immár hegmentes arcát, az önmagunknak való megbocsátás allegóriájaként.

A Vezess helyettem a mozgást és a továbblépést emeli piedesztálra egy gyásztól megrekedt világban. Háromórás játékideje ugyan embert próbáló, de megéri végigülni. Hamagucsi Rjúszuke és Takamasa Oe forgatókönyvírók annyi együttérzéssel és érzelmi intelligenciával gondolták tovább, bontották ki és varrták el végül a szálakat Murakami Haruki történetében, hogy egy teljesen új művészeti produktumot alkottak. Azt hiszem, hogy csak így érdemes egy írott művet adaptálni! Murakami amúgy sem igen csinálna belőle ügyet: csak átengedné a kormányt a címbéli szöveggel, és elégedetten befészkelődne Csehov mellé a hátsó ülésre.

Bányász Attila

Képek: Mozinet