Mindent elmond a cím (Menekülés), ezek után nem is kell magyarázni, miről szól a film. Azok után meg pláne nem, hogy lassan három hete az orrunk előtt látjuk megelevenedni, és még inkább tudjuk mihez kötni. Egy dolgot kell mindenképp hozzátenni: ez a dán animációs dokumentumfilm azt mutatja be, hogy a háborúból való menekülés hogyan hat ki az egész életre, hogyan tesz tönkre hosszú távon sok mindent, ami első pillantásra nem látszik és nem kiszámítható, és hogyan ébreszthet fel rejtett képességeket akár – mert lehetnek (ha nem is mindig) pozitív hozadékai is, csak nagyon-nagyon nagy áron.

A történet tehát teljes mértékben valós, de a részleteket muszáj volt elmosni ahhoz, hogy a főhőse ki merjen állni vele – a film előtti felirat erről tudósít. És már ez is milyen árulkodó: egy olyan ember meséli el az életét, aki a dán társadalomba sikeresen integrálódott, aki nemzetközi szinten is komoly elismerést tudhat magáénak a karrierjében, aki végre egy kiegyensúlyozott, perspektivikus párkapcsolatban él, és mégis. Igen, mégis tele van félelmekkel, görcsökkel és komplexusokkal, és talán valós veszélynek tenné ki magát, ha mindent felvállalna.  

Amin – a harmincas-negyvenes afgán származású férfi – kíséret nélküli kiskorú menekültként érkezett Koppenhágába, és az embercsempész tanácsára egy életen át ragaszkodott egy kreált háttértörténethez, mert csak ezen az áron kaphatott menekültstátuszt. 

Azt kellett hazudnia, hogy a családját elveszítette a háborúban, ezért érkezett egyedül. Az évek során olyan mélyen belé ivódott a lebukástól és kiutasítástól való félelem, és az állandó titkolózás, hogy még a legközelebbi barátainak sem beszélt a valódi múltjáról és a menekülése igaz történetéről. A film kezdetén középiskolai barátja kezdi faggatni (aki a film készítője), és életében először merül alá a múlt sötét kútjába, hogy szembenézzen a traumáival. Ennek leszünk tanúi.

Egy hagyományos dokumentumfilmben ez úgy néz ki ma, hogy a barátjával folytatott beszélgetést „egyenesben” látjuk, mint egy interjút, a történelmi hátteret archív híradófelvételek idézik fel, Amin személyes kálváriáját a húsz évvel ezelőtti eseményekből pedig animáció teszi átélhetővé – mert ezt az eszközt is egyre gyakrabban használják a dokumentum műfajában. És a pontosság kedvéért: a teljes dokumentum-animációt sem ez a film fedezte fel (bár az archív részletek itt is híradóból származnak), de talán még nem láttuk ennyire jól és húsbavágóan működni.

És itt sem csak egyféle animációról van szó, mert az igazán kemény, megrendítő részleteknél már a rajz is elmosódik, nincsenek kivehető arcok, eltűnnek a színek, csak homályos formák váltakoznak zaklatott tempóban. 

Nem is lehet másképp elmondani az elmondhatatlant, például, hogy milyen egy lezárt konténerben rázkódni egy hajó gyomrában étlen-szomjan napokon át, kisgyerekes családokkal összezárva, teljes elhagyatottságban és életveszélyben – anélkül, hogy segítségben reménykedhetne az ember. Mindannyian emlékszünk a Magyarországon feltárt kamion tragédiájára. Hát hogyan merné az ember beleképzelné magát a belsejébe?  

És a menekülés gyakran nem egyetlen lélekvesztő kísérlettel jár együtt, hanem sok másikkal is, amikben szintén egy hajszál választja el az embert a haláltól. És ott van a visszatoloncolás réme is – vagy annak a rettenetes élménye –, illetve az, hogy ha még sikerül is eljutni egy biztonságos országba, akkor a menekülttáborok emberhez nem méltó körülményeivel kell megküzdeni, és azzal az érzéssel, hogy az életünket „lestoppolták”, céltalanul telnek a napjaink, heteink, hónapjaink. Mindből látunk részleteket – van, ahol élő képen is, nem csak animációban. Rettenetes és felfoghatatlan.   

De van valami szép is ebben a filmben: az, ahogyan Amin a múltidézés közben rájön, mindez hogyan hatott az egész életére, és hogy pusztán a történet megosztása által érezzük a traumáit gyógyulni.

Mert végre feltárta a súlyos sebét, és elkezd levegőhöz jutni. Már meg lehet vizsgálni, el lehet kezdeni kezelni, és ezáltal segíteni, hogy behegedjen. A titokban őrzött trauma a leggyilkosabb fajta: lassan és alattomosan betegít meg maga körül mindent. Amin maga sem sejti talán, amikor belevág ebbe a filmbe, hogy önmagát menti meg vele. Ahogy a dán barátja, Jonas sem tudhatta, milyen borzalmakat rejt a felszín.

Persze nem az első film, ami érzékletesen tárja elénk a menekülés tragédiáját – hirtelen A remény útja vagy az Élj és boldogulj! ugrik be, de az animáció miatt még kézenfekvőbb a Persepolis –, ám nem is az a cél, hogy valaki ebben a témában újat mondjon. Nem kell újat mutatni, elég, hogy újra meg újra tudatosítsuk: a probléma egyre több és több embert érint. És nemhogy nem látni a végét, de lehet, hogy még csak a kezdetén járunk.

Amit egy film talán még jobban elérhet az érzékenyítésben az újságcikkeknél, a híradóknál és a videótudósításoknál is, hogy a történeten keresztül megszűnik a bőrszín, a kulturális különbség, és a társadalmi rang is: „csak” embereket látunk, akik akár mi is lehetnénk.


Gyárfás Dorka

Képek: Mozinet