Fiala Borcsa: Korunk legnagyobb színésznője (Novella)

–

„Minden rendben lesz. Minden rendben lesz” – biztatta magát Bea az anyósülésen üldögélve, miközben Máté leparkolt épp a házuk előtt. Most bezzeg van hely, amikor húzná az időt! Máskor úgy kell az embernek hosszan köröznie a környékbeli kis utcákban, mire nagy nehezen talál egy helyet, és még örülhet, ha csak három saroknyira az otthonától. Bea reménykedett benne, hogy még lesz egy kis idejük kettesben, mielőtt felmennek. Jó lett volna, ha még pár percig csak az övé a férfi.

Mátéval tizenhárom hónapja ismerkedtek össze, ám mindezidáig nem mutatta be az édesanyjának. Nem azért, mintha szégyellte volna őt, vagy ilyesmi, dehogy, ilyesmiről szó sem volt! Sőt, ha kettesben mentek valahová, Bea csak úgy ragyogott a boldogságtól, hogy egy ilyen fess, derék ember oldalán mutatkozhat. Szinte el sem hitte, hogy ez a csoda vele megtörténhet, hogy neki is lehet olyan szerelme, amiről eddig csak a könyvekben olvasott vagy amit a színházban látott. Nem, egész egyszerűen csak nem úgy alakultak a dolgok. A megismerkedésük elején még úgy érezte, túl korai lenne őt hazavinni, ki tudja, mennyire lesz tartós a kapcsolatuk. Aztán úgy gondolta, inkább kivárja, amíg először a férfi ismerteti össze őt az ő szüleivel. Utána sokat kellett túlóráznia a könyvtárban, ahol dolgozott, de hát Bea igazán nem tehetett róla, hogy a főnöke épp azokat a nyári hónapokat nézte ki a teljes körű rendszerezésre. Egy idő után azonban már kezdett kínos lenni a dolog, Máté is egyre többet kérdezgette, vajon mi állhat annak a hátterében, hogy még soha nem vitte őt haza. A legtöbbször persze viccel ütötte el a dolgot, azzal ugratta, hogy Beáék biztosan egy ablaktalan pincében laknak, netán egy dobozban a tó mélyén, de a lány azért kihallotta a nevetés mögül a kételyt is: tán mégsem olyan fontos számára ez a kapcsolat, ahogy mutatja. De Bea otthon is egyre nagyobb nyomásnak volt kitéve.

Az édesanyja, ha szóba került a lánya udvarlója, nem győzött fájdalmasan sóhajtozni, vagy elgyötört tekintettel rápillantani Beára, mielőtt a kezét, pontosabban a hosszú, szépen manikűrözött gyűrűs ujjait kezdte volna vizsgálgatni elmerülten, hátha ott megtalálja a választ, vajon mi az oka, hogy egyetlen gyermeke nem hajlandó bemutatni neki „a kis udvarlóját” – ahogy ő hívta.

Bea végül nagy nehezen mégiscsak talált egy koraestét, ami alkalmas volt mindenkinek, az édesanyja pedig megígérte, hogy összedob valami könnyű, finom vacsorát, na persze tényleg valami rendkívül egyszerűt, nem kell ezt túlgondolni, hiszen elsősorban a bemutatkozáson, az összeismerkedésen van a hangsúly. 

 

Amikor beléptek a hangulatosan megvilágított otthonba, és Máté lesegítette Bea kabátját, csak a fűszeres illatok, a hangszóróból halkan duruzsoló dzsessz és a startégiai pontokra elhelyezett gyertyák jelezték: a lakás nem teljesen üres. A konyhában és az étkezőben azonban nem volt senki.

– Gitta! – szólongatta édesanyját Bea. – Itt vagy? Megjöttünk. Gitta!  

Mások olykor furcsállták, hogy Bea a keresztnevén hívja az anyukáját, de neki ez jött természetesen, valahogy Gitta mindig is Gitta volt. Amikor hatéves lehetett, a többi kislányt utánozva egy párszor ő is megpróbálta anyunak nevezni Gittát, de az kedvesen leintette. „Hívj csak úgy, ahogy eddig, Beácska. Anyukája mindenkinek van, de Gittája csak neked. Az »anyu« amúgy is csúnyán öregít.”  

Zavartan toporogtak az étkezőben. Beának fogalma sem volt, mit kellene csinálnia. Hellyel kínálni a férfit? Nem udvariatlanság az, leültetni, mielőtt bemutatkozhatna az édesanyjának? És ha mégis leülnének, akkor hol? A nappali foteljeiben, vagy a már szépen megterített asztal körül? Az egész napos idegfeszültség amúgy is kifárasztotta, ez az új helyzet pedig mintha végképp kiszívott volna belőle minden energiát. Már épp újra bekiáltott volna a lakásba, amikor a nappalit, és a két hálószobát elválasztó sötétkék bársonyfüggöny szétnyílt, és előlépett mögüle az édesanyja, Gitta. Szőke haját frissen rakathatta be, a szikrázóan fényes hullámok ruganyosan ölelték körbe az arcát. Azt a méregzöld ruhát viselte, amit az életműdíj átadójára vásárolt egy híres tervezőtől, és amiben pár napig az összes valamirevaló újság utolsó előtti oldalán, a Kultúra rovatban pompázott a kiemelés mellett: „Korunk elismerten legnagyobb Shakespeare-színésznője”.

Pár másodperc hatásszünet után Gitta kilépett a fényre. Bea most vette észre, hogy a kleopátrás sminkjét viseli. Az egyik legnagyobb sikerét ebben a szerepben érte el.

– Máté! Hát végre megismerhetem! – üdvözölte a férfit búgó hangon, előrelendítve karcsú, meztelenül hagyott karját. A mozdulattól megcsörrentek a csuklóján a karperecek. – Nem is tudja, mióta kérlelem ezt a kis butus lánykát, hogy invitálja meg hozzánk vacsorára. No de biztos éhes már, egy ilyen erős férfinak, mint maga, kedvesem, kell az energia. Jöjjön – karolt bele Mátéba az étkezőasztal felé terelve a vendéget. A férfit érezhetően elbódított a Gitta körül terjengő parfümfelhő. Nagyokat pislogott, mint egy félájult kakas a róka szájában. Néma megadással követte az asszonyt.

– Üljön csak ide az asztalfőre, Máté. Úgy, ide a jobbomra. Micsoda öröm, hogy végre férfienergiák töltik be ezt a teret! – Gitta hátravetette a fejét, amitől megnyúlt a nyaka, és nagyot szippantott a levegőbe, mintha csak teli akarná tölteni a belsejét is e különleges maszkulin kipárolgással. – Máté, az ön derűs személyiségének napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át! – szavalta a III. Richárd kissé módosított verssorát az asszony, majd csilingelve felkacagott.

Bea kihúzta az egyik széket, és leült, bár őt nem kínálta hellyel senki. Persze, miért is kínálta volna, végtére is ő otthon volt. 

Máté és Gitta a vacsora előtt pertut ivott. 

 

– Tegeződjünk, ha már így egymás mellé sodort bennünket a sors – ajánlotta Gitta barátságosan, majd azonnal újratöltötte Máté poharát. Mire a vacsora – Gitta specialitása, a mandulás pisztráng fehérboros mártásban – az asztalra került, a férfi egészen felengedett. Élénk érdeklődést mutatott Gitta szerepei iránt, aki hosszas kérlelés után, de végül csak előhozta az albumot, amibe a pályájának fontos momentumairól készült képeket ragasztotta, majd miután áttelepültek a nappaliba, egy-két rövid részletet elő is adott a leghíresebb monológjai közül. Máté átszellemülten hallgatta. Bea azonban, aki már számtalan ízben látta az édesanyját fellépni, és akit amúgy is elgyötört a nap megannyi izgalma, egy idő után nem tudott parancsolni a sejtelmes félhomályban egyre inkább elnehezülő pilláinak. Elnyomta az álom.

Mátéval a bemutatkozós este után sajnálatos módon mégsem alakultak jól a dolgok. Egy nemzetközi együttműködés miatt hirtelen temérdek munka szakadt a nyakába, ami miatt kevesebbet is ért rá Beával találkozni, amikor viszont igen, ingerült, türelmetlen volt a lánnyal. Kis idő elteltével egyszerűen már nem keresték egymást.  

Bea jó darabig gyászolta ezt az egykor ígéretesnek tűnő kapcsolatot, beletelt pár hónapba, mire újra nyitni tudott a férfiak felé. Akkor is csak azért engedett, mert a kollégája, Péter olyan kitartóan és kedvesen unszolta, legalább egy kávéra és süteményre hadd hívja meg valamikor. Bea végül beadta a derekát, ami nagyon jó döntésnek bizonyult. Péterben egy rendkívül intelligens, jószívű férfit ismert meg.

Szeretett vele lenni, melegséggel töltötte el az a sok kedves, otthonos szokásuk, amit közösen alakítottak ki, például a vasárnap délutáni kiadós séta, amit követően mindig beültek az immár törzshelyüknek számító cukrászdába.

  

Bea épp a szájához emelte a kapucsínós poharat, amikor kinyílt a cukrászda ajtaja, és belépett rajta Gitta, bódító parfümfelhőt sodorva magával. Szőke haját frissen rakathatta be, a szikrázóan fényes hullámok ruganyosan ölelték körbe az arcát. Azt a vajszínű selyemruhát viselte, amiben annak idején a NŐK című magazin címlapjára is felkerült a Macbeth bemutatója után, csak ezúttal élénvörös rúzzsal hangsúlyozta a szája vonalát is. Körbepillantott a kis helységben, majd egyenesen Beáék asztala felé tartott.

– Péter! Micsoda meglepetés! És micsoda öröm! Nem is tudja, mennyire örülök, hogy megismerhetem, hiszen már olyan sok szépet hallottam magáról – szólt búgó hangon, a férfi felé nyújtva hosszú karját, melyen a mozdulattól megcsörrentek az arany karperecek.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció: Getty Images/cloudytronics