„A siker nem fogja összetapasztani a széttörött otthonod” – Rick Astley magát rakta össze, de hogy!

–

Onnan tudhatjuk, hogy öregszünk, hogy egyre-másra fedezzük fel újra a ’80-as évek popelőadóit és slágereit, és egyre jobban értékeljük őket (az A-Hától Kylie Minogue-on át Paula Abdulig). Persze vannak köztük, akik mindvégig a szemünk előtt maradtak, és korszakokon átívelően tudtak megújulni (mint Madonna vagy a U2), mások egy bizonyos időszakban tudták megszólítani a közönséget, és aztán „eltűntek”, vagy csak szem elől vesztettük őket, és most, ha ránk tör a nosztalgia, már szégyenkezés nélkül, felszabadultan élvezhetjük a művészetüket.  

Mert azért lássuk be, Rick Astley ugyanannyira volt sikeres és menő, mint amennyire ciki – de tegye fel a kezét, aki nem mozdul meg azonnal a Never Gonna Give You Up vagy a Together Forever című dalai hallatán, és ne tudná azonnal vele énekelni.

Ugyanakkor az, hogy az imidzse valahol félrecsúszott és hiteltelenné vált, még számára is egyértelmű volt (nemhogy külső szemmel), ezért szállt ki a showbizniszből huszonhét évesen, és hallgatott el több mint tíz évre.

Klasszikus történet: egy észak-angliai kisvárosból származott, és az egyik nap még egy ismereten bandában dobolt, a másikban meg olyan szupersztárrá vált, akinek minden kislemeze a slágerlisták élére került (egymás után nyolcszor, ami a mai napig rekord), aki meghódította a tengerentúli közönséget is (ez számít az igazi áttörésnek), és aki hirtelen világkörüli turnékon vett részt (mivel huszonöt országban volt No. 1), holott addig az utazás szinte elérhetetlen álom volt számára. És bár szívtiprónak nyilván sosem gondolta magát, de e téren is megnyíltak a kapuk számára, ahogy a sztárok „isteni” szférája is befogadta. Ma azt meséli: egyszer csak már azt sem is tudta, ki ő valójában.

Szerencsére addigra megnősült, és épp gyereke született, ezért volt hátországa ahhoz, hogy megálljt parancsoljon a ringlispílnek, de az az érdekes, hogy nem az apaságra, hanem a repüléstől való félelmére hivatkozva szállt ki a mókuskerékből. Azt mondta, nem mer többet gépre szállni, így pedig, ugye, nem lehet turnézni. Még ő maga sem tudta, hogy ez a belső gát valójában azt takarta, hogy nem bírja tovább tolni a szekeret, amibe belekergették, és amire egyáltalán nem volt felkészülve.

Összesen hat évet töltött a csúcson, őrült pörgésben: huszonegytől huszonhét éves koráig. De – mint a Rolling Stone című magazinnak mesélte – még a frissen szerzett vagyonát sem tudta élvezni.

„Éveken át ugyanazt csináltam. Visszatekintve persze nem tűnik olyan sok évnek, de akkor mégiscsak az életem egynegyede volt. Egy fiatal srác voltam, aki azt érezte, hogy nem akarja ugyanazt csinálni egy életen át. A barátaimmal akarok lógni. Kerestem egy csomó pénzt – költeni akarok belőle. Azt akarom csinálni, amit én akarok – ez volt bennem.”

Ehhez az is hozzátartozik persze, hogy nem a saját dalait énekelte akkor, hanem a Stock-Aitken-Waterman trió szerzeményeit, akik akkor Kylie Minogue vagy Jason Donovan slágereiért is feleltek, és a kor legsikeresebb slágergyárosai voltak. És pontosan a fejükben volt, mit szeretnének hallani, úgyhogy hangról hangra beállították, hogyan kell előadni a számaikat.

Astley-nek tehát joggal merült fel az az igénye, hogy a saját hangját is megtalálja, nemcsak a saját életét.

És még valamit meg kellett értenie: hogy mi az, amit a sikerrel nem kaphat meg, amit semmilyen csillogás vagy elismerés nem pótol, bár persze akkoriban még azt sem tudta, hogy valójában pótszernek próbálta használni a karrierjét. Erről is csak ötvenévesen tudott így nyilatkozni:

„A gyerekkorom nem volt az életem legboldogabb időszaka, az már egyszer biztos. A szüleim elváltak, amikor négy vagy ötéves voltam. Volt még egy fiuk, aki meghalt, mielőtt én megszülettem – és rajta kívül még egy nővérem és két bátyám –, ő lett volna a középső gyerek. Erről nem szoktam interjúkban beszélni, de az egész gyerekkoromat áthatotta egy olyan érzés, hogy „valami nagyon nem stimmel a családunkban”. Nincsenek konkrét emlékeim erről, csak az, hogy mindig úgy éreztem, nálunk valami nagyon félrement. Már eleve az, hogy minket az apánk nevelt, bár ugyanabban a kisvárosban lakott anyánk is a nagymamánkkal. Mindennap találkoztunk anyával, volt, hogy naponta kétszer is, de az apám néha nagyon-nagyon ki volt akadva. Amúgy szeretett minket, és fantasztikusan csinálta, csak időnként teljesen kicsekkolt, és kisgyerekként nem volt semmilyen eszközünk arra, hogy hogyan kezeljük ezt a helyzetet.”    

 

Azt hiszem, ez elég egyértelmű, de Astley még tovább is megy, amikor végig gondolja, milyen tanácsot adna ma a huszonegy éveskori önmagának:

„Majd én menedzsellek, vigyázok rád. Amivel nem azt akarom mondani, hogy nem vigyáztak rám, mert ez nem lenne igaz, például nem húztak le, tényleg sok pénzt kerestem. Csak ha ma visszatekintek, az első, ami eszembe jut, hogy nem voltam boldog. Magamban hordoztam még a gyerekkoromat, ami… hát, nem tett boldog emberré.

Valamennyire tudtam élvezni a helyzetet, de eljön egy pont, amikor tükörbe nézel, és azt kérdezed magadtól: »Tényleg ezt akartad?« És bármilyen közhelyesen hangzik, de rá kell jönnöd, hogy a siker nem fogja összetapasztani a széttörött otthonod. Azt magadnak kell összeraknod magadban.

Persze nem volt az egész tudatos, sosem határoztam el, hogy majd szuper zenéket írok, és akkor emberek tízezrei fogják visszaigazolni, hogy milyen klassz srác vagyok, attól meg majd jobban érzem magam. Csak azt mondom, hogy bennem volt ez a széttört otthon – ahogy valószínűleg majdnem mindenkiben, aki színpadra lép.”

Tizenhárom év – végül ennyi kellett neki ahhoz, hogy kigyógyítsa magát a gyerekkori traumából és a sikerrel járó felhajtásából. Már 2002-ben írt egy saját albumot, ami megjelent, de az még nem szólt semekkorát, ezután viszont megjelent egy régi válogatáslemeze, amivel 2004-ben turnéra indult. És ezzel párhuzamosan folyamatosan írta és felvette a saját dalait a saját stúdiójában. És ha a korábbi sikereit nem is tudta megismételni, de mindig egy kicsit közelebb jutott ahhoz, hogy érett előadóként is elismerjék és felfigyeljenek rá. Aztán 2016-ban megjelent a 50 című lemeze, amiben már középkorú férfiként tekint az életére, és arra, hogy ez a bűvös szám mit is jelent neki. Ennek a lemeznek az összes szólamát ő játszotta, az összes dalát ő írta, és persze ő is énekli. És ez tette fel őt újra a térképre.

Meg még valami, egy igazán váratlan esemény: 2007-ben egy videójáték új előzetesét úgy vezették be a 4chan nevű közösségi oldalon, hogy adtak a rajongóknak egy linket – mintha ott lenne az előzetes, de ehelyett Rick Astley 1987-es slágere csendült fel az oldalon, a Never Gonna Give You Up. Egy évvel később, 2008 áprilisában a YouTube játszotta azt az áprilisi tréfát, hogy a nyitóoldalán minden klip ehhez a számhoz vezetett, és azóta számos helyen (például tüntetésen, flashmobon, weboldalakon vagy blogokon) bukkant fel, ráadásul sokszor végtelenítve, szóval míg az ember a gépét újra nem indította, nem is lehetett lelőni.

Ezt a mémet „rickrolling”-nak nevezik, és már több tízmillióan estek áldozatául világszerte – ami azt jelenti, hogy ilyen sokan voltak kénytelenek újra (vagy akár életükben először) meghallgatni Astley slágerét.

Astley a The Graham Norton Show-ban mesélte, hogy a lánya tizenhat éves volt akkor, amikor ez a jelenség kirobbant, és leültette őt, hogy elmagyarázza: nem kell vele foglalkoznia, mert valójában nem róla szól. De ez nem teljesen volt igaz, mert azóta nincs olyan interjú, amiben ne faggatnák erről, ő pedig mindig elmondja, hogy örül neki, hiszen így sokkal több emberhez eljutott a dal. A másik, amiről szegénynek rendszeresen nyilatkoznia kell (bármilyen bizarr is) a haja, ami most is olyan dús és áramvonalas, mint a ’80-as években, csak egy kicsit lett sötétebb.

via GIPHY

De ha engem kérdeztek, Rick Astley felvételeit és nyilatkozatait is leginkább azért érdemes követni, mert ritkán látni ennyire kiegyensúlyozott, emberi hírességet a képernyőn, aki tisztában van önmagával, a saját kezébe vette a sorsát, ezért nincsenek önértékelési problémái. Bizonyos szempontból persze nyomot hagyott rajta öregedés, de inkább csak a javára vált: nem vesztette el az egyéniségét, hanem kiforrottabb és magabiztosabb lett. Az interjúkban ma egy érző, gondolkodó embert látunk, aki nem hajszolja a sikert, nem akar többnek látszani, mint amennyi, és jól érzi magát a bőrében, mert már nem akar bizonyítani senkinek. 

 

Ahogy a Rolling Stone riporterének mondta hat évvel ezelőtt: „Az öregedés ráébresztett, hogy magasról tehetek arra, mit gondolnak mások, csak azt kell tennem, amit én akarok, úgyhogy egy nap adok majd egy koncertet Manchesterben, ahol Aerosmith-számokat fogok énekelni, mert imádom őket, és ha meglincselnek érte, hát ez van, én pontosan ezt akartam. És akkor miért ne?”  

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/ Dave Simpson/WireImage