„Biztos nem baj, hogy ilyen nagy a felfordulás?” – kérdezi Edit, miközben fotókat készítek, én pedig megnyugtatom: nemhogy nem baj, egyenesen remek, és ezt szeretném megörökíteni. A műhelyét, úgy, ahogy van, ahol és ahogy alkotni szokott. A szentélyt, ahol a könyvek születnek és újjászületnek. Bár, mint megtudom, Edit az itthoni műhelyében már nem vállalja régi könyvek felújítását.

Jelenleg az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozik, ahol az állománymegóvás a feladata, a szabadidejében pedig a saját műhelyében naplókat, határidőnaplókat, naptárakat, könyvjelzőket készít. És mindig kísérletezik valami újdonsággal is.

„Ez például egy kulcstartó, egy százhúsz oldalas könyvecske. Ez is kézzel van fűzve. Ez pedig egy gyűrű, hetvenkét oldalas, bőrkötéses” – mutatja büszkén a miniatűr köteteket. Nem kérdés, Edit tényleg a könyvek szerelmese.

Nem akarta egy gép szemét nyomkodni

Edit Hódmezővásárhelyen született, édesanyja porcelánfestő volt az Alföldi Porcelángyárban, édesapja pedig a helyi majolikagyárban volt formakészítő, majd később a műemléki felügyelőségnél dolgozott. Szülei alkotói vénája benne is hamar megmutatkozott.

„Egészen pici korom óta állandóan az apu műhelyében voltam. Mindig fúrtam, faragtam.”

Ötvös szeretett volna lenni, ezért szobrásznak tanult Szegeden. A szakmai tárgyakból mindig jeles volt ugyan, de az elmélettel meggyűlt a baja, így nem engedték tovább a tanárai. Ekkor döntött úgy, hogy inkább könyvkötőnek tanul. A vásárhelyi nyomdába került gyakornokként, később ott is akarták tartani. Jó fizetést és magas pozíciót ajánlottak neki.

„Csodálatos a nyomdász szakma, csak engem nem érdekelt. Nyomdában dolgozni, gépek szemét nyomogatni – mert én ezt csak így hívom –, elég lélekölő volt számomra. Sokkal inkább vonzott az apró, finom munka. Anyu is látta, hogy nem vagyok a nyomdába való, és segített elintézni, hogy az utolsó évben fölkerüljek az OSZK-ba szakmai gyakorlatra.”

Az Országos Széchényi Könyvtárban fantasztikus szakmai közegbe került, a könyvtár műhelyében tanulta ki a szakmát, a kézi könyvkötés minden csínját-bínját. Az iskolában a szakma kiváló tanulójaként végzett, az OSZK-ban pedig munkát ajánlottak neki. Nagy „sírás-rívás” közepette búcsút mondott Vásárhelynek, és 21 évesen Budapestre költözött. Hat évet dolgozott a Várban, ez idő alatt még profibb lett a szakmájában. Csakhogy, amikor a férjével vidékre költöztek, már nem tudta megoldani a napi ingázást. Egy ideig ismét egy nyomdában dolgozott, majd újra a könyvtárban próbálkozott, aztán megszületett az első gyermeke, majd további három követte.

Edit majd húsz évig volt otthon, egy ideig főállású anyaként.

Amikor újra munkába állt volna, a munkaügyi hivatalban azt mondták, hogy könyvkötő munkát nem tudnak neki ajánlani, de át tudják képezni műkörmösnek vagy buszsofőrnek. Vagy vállalkozik. Az utóbbi mellett döntött. Tíz éve kezdett vásározni. Eleinte pólókat festett, cipőket hímzett, lekvárt főzött, de a vállalkozás több pénzt vitt, mint amennyit hozott.

„Rájöttem, hogy én igazából könyvkötő vagyok, akkor miért is ne tudnék könyvet kötni? Csakhogy semmilyen felszerelésem nem volt hozzá, csak az asztalom és a két kezem.”

Na meg az édesapja kalapácsa. Azóta is gyűjti a szerszámokat. Van itt kés, zár, oromszegő, ecset és csont. A csont az egyik legfontosabb. Kell a simításhoz, hajtogatáshoz. És persze a prés!

„Kezdetben én magam voltam a prés, két deszka közé tettem a könyveket, és ráálltam, amíg készítettem a következőt. A deklit is kézzel vágtam.”

Edit tehát vásározott, a saját maga készítette könyveket, naplókat, határidőnaplókat árulta. Aztán, mivel időközben ismét Budapestre költöztek, két évvel ezelőtt vissza tudott menni a Széchényi-könyvtárba. Csak részmunkaidőt vállalt, hogy továbbra is legyen ideje a családra és a saját alkotásokra, a visszatérés azonban nem volt zökkenőmentes. Két hétig járt be, aztán jött a Covid, úgyhogy még egy évet kellett várnia, mire végre ismét beszippanthatta a régi könyvek illatát a könyvtár műhelyében.

Dekli, gázsi, oromszegő

Mi az a dekli? – kérdezem kissé félszegen, de aztán rájövök, hogy Edit speciális tudás birtokosa, nem csoda, ha nem értem minden szavát. (A dekli egyébként az a karton, amiből a könyv kemény fedele készül.) Ráadásul ő maga is azt vallja, hogy amit nem tudunk, azt meg kell kérdezni. Inkább, mint hogy valamit rosszul csináljon, és esetleg kárt tegyen egy könyvben. Kifejezetten szereti, hogy a könyvtárban igazi műhelymunka folyik.

„Olyan jó, hogy bent a kollégákkal összeülünk, és segítünk egymásnak. Ez nem a mi egónkról szól, hanem arról, hogy van a könyv, amelynek a legjobbat szeretnénk.”

A saját könyvei esetében viszont szárnyalhat a fantáziája. Ez nem gyártás, hanem alkotómunka.

„Van, amikor egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy nekiüljek a munkának. Jönnie kell a szikrának. Főleg, amikor új típusokat találok ki. Például, hogy ez most fagombos lesz… Merthogy a fagombokat is én magam készítem. Még mindig szeretek fúrni, faragni.”

Egyetlen könyvnek ritkán áll neki. Általában tizenöt-húsz naplón vagy határidőnaplón dolgozik egyszerre (ugyanis ennyi fér el a műhelyben az asztalon), típusonként és munkafolyamatonként halad. Van, amelyik sima lesz, a másik vonalas, készül lakatos, tolltartós, vagy a már említett fagombos. Van festett metszésű, és ablakos. Mindegyikhez külön szatént, berakást, előzéket választ. Általában új textilekkel dolgozik, de ha tud, használt ruhákat, például régi ingeket, függönyöket is felhasznál a könyvekhez. Készít könyveket virágberakással is. A virágok igaziak, Edit maga neveli, illetve gyűjti őket.

„Ide a közeli rétre járok, meg a Duna-partra, illetve erdősávokba. A buszmegállókban is szépeket találni, mert ott, ahol kevés a csapadék és sok a por, a levelek nem nőnek meg normál méretűre, picik maradnak. Szerintem néha hülyének néznek, amikor csipesszel a kezemben gyűjtöm a növényeket a buszmegállóban.”

Fehér papírból ritkán készít könyvet, mert olyat a boltban is lehet kapni. A lényeg az egyediség! A4-es, színes lapokkal dolgozik. A papírlapok méretre vágva, csoportosítva várakoznak „betermelve” a polcra, így csak le kell kapnia, amelyiket használni akarja.

Az íveket meghajtja, „összehordja”, vászonszalagra fűzi őket. A fűzés nagyon fontos, ezt Edit külön hangsúlyozza. Ez az, amitől igazán jó lesz a könyv minősége. És ez az, amit egy gép nem tud elég jól megcsinálni. A vászonszalagot „kiragasztja a táblára”, így jön létre a kapcsolat a vászonszalag és a könyvtest között. A vászonszalag veszi át a terhelést, amikor nyitjuk a könyvet.

„Aztán ott van még az oromszegő. Azt is én magam készítem. Az oromszegő olyan a könyvnek, mint nekünk a fülbevaló, az a könyv dísze” – mondja Edit, és meg is mutatja.

A határidőnaplók belső lapjait is ő készíti. Megtervezi, kézzel megrajzolja, beszkenneli, retusálja, konvertálja, nyomtatja. A dátumot ecsettel festi rá a borítóra.

Ennyit röviden arról, hogy mennyi munka, amire elkészül egy-egy könyvecske.

Ferenc pápa kódexe

Edit mutat néhány régi könyvet is érdekességképpen. Például régi Bibliákat. Ilyeneket kapott korábban ismerősöktől, hogy kicsit pofozza ki őket. Persze, ez nem így megy.

„Hozták a könyveket, hogy ez csak egy kicsit szétesett, csak a gerinc vált le, valahogy ragasszuk vissza. De ha ilyen állapotban van egy könyv, akkor mindenképp újra kell fűzni. Leáztatni róla a ragasztót, megtisztítani a szennyeződésektől, kijavítani a lapokat, a hibákat.”

A felújítás rengeteg munka, ezért sem vállal már ilyeneket az itthoni műhelyben. Ez már könyvrestaurálás, speciális felszerelést igényel.

Aztán mutat egy vaskos és míves Petőfi-kötetet. Ez régi családi örökség, ez volt az első komoly felújítása.

„Ebben vannak ezek a gyönyörű iniciálék is, ezeket nézegettem kiskoromban, ebből tanultam meg ilyeneket rajzolni.”

Hogy mi volt a legkülönlegesebb darab, amin dolgozott? A legérdekesebbek az egyedi, különleges megrendelések, amik őt is új kihívások elé állítják. Például, amikor esküvőre kértek tőle pillangó alakú könyvet. Annak homorúak voltak az oldalai, így vágni nem lehetett, befogta présbe, és kézzel gyalulta formára. Aztán volt ablakos könyv, üvegberakással, struccbőrbe kötve (a bőrt kapta valakitől, hogy használja fel). A legfontosabb munkája azonban az volt, amikor Ferenc pápa részére készített ajándékot. Egészen pontosan ő is egyike volt az Országos Széchényi Könyvtár azon szakembereinek, akik elkészítették a kormány ajándékát az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra hazánkba látogató egyházfő számára. Az ajándék a XII. század végén keletkezett, a Halotti beszéd és könyörgés szövegét is tartalmazó Pray-kódex díszmásolata volt. Edit a kódex díszdobozát készítette el.

„Nagyon megtisztelő és hatalmas kihívás volt. Hosszas tervezést követően maga a munka nagyjából két hétig tartott, de én abban a két hétben ezzel keltem és ezzel feküdtem. Ezt rajzoltam a munkába menet a vonaton, és hazafelé is, itthon is ezen gondolkodtam. Hogy mi lesz a következő lépés, hogyan fogom kivitelezni az apró részleteket, hogyan lesz a rétegrend. Szó szerint erről álmodtam, tudtam, hogy nem ronthatom el.”

Ferenc pápa kódexe végül elkészült, a könyvtárban viszont sosem érnek a munka végére.

Elképesztő mennyiségű anyag érkezik be nap mint nap, az állományvédelem hatalmas feladat. Az OSZK-nak tizenegy emelet mély raktára van a hegy gyomrában. Könyvek, kiadványok, folyóiratok, napilapok – ezek mind kordokumentumok, archiválni kell őket. A régi könyveket szétszedik, portalanítják, savasodás ellen kezelik, újrakötik.

„Sokat szenvedünk az új, ragasztott-kötött könyvekkel. A legnagyobb probléma, amikor ezek nem szálirányba készülnek. Ha a szálirány keresztben fut, akkor nem lehet rendesen kinyitni a könyvet. Van, amikor még a tördelés sem jó. A régi könyveknél az aranymetszés szabályai szerint dolgoztak, és figyeltek arra, hogy a margó kívül is, belül is elég nagy legyen. Kívül azért, hogy lapozgatás közben ne fogdossuk össze és ne sérüljön a szöveg, belül pedig azért, hogy ne kelljen kitörni a könyvet, amikor olvassuk.”

Ha már itt tartunk, Edit megemlíti, hogy az sem mindegy, hogyan bánunk a könyvekkel, például hogyan tároljuk őket.

A legalapvetőbb, hogy ne dőljenek el a könyvek a polcon. Ha már állnak „szegények”, akkor álljanak teljesen függőlegesen. Ha ugyanis dőlnek, akkor a fűzés deformálódik, szétreped, a tábla sérül. A nagy, nehéz könyveket fektessük el. Edit számára igazi rémálom, ha valaki úgy portalanítja a könyvet, hogy kirázza, vagy összecsapkodja a lapokat. Azt tanácsolja, hogy apró ecsettel portalanítsunk, úgy, hogy közben a könyvet szorosan tartjuk. A porszívó is jó megoldás, de csak akkor, ha kefés a cső vége és nem sérti meg a lapokat. A legjobb, ha eleve vitrinben tartjuk a könyveinket.

Kérem, hogy tegyen igazságot a régi nagy vitában is: levegyük a könyv borítóját, amikor olvassuk, vagy inkább hagyjuk rajta? A válasz meglepő: is-is, vagyis inkább egyik sem.

„A papírborító feladata elsősorban az, hogy a kötést védje, illetve egyszerűbb arra nyomtatni, mint a vászonkötéses táblára. Én mégis levenném, mivel külön áll a könyvtől, nincs rögzítve, ezért biztos a sérülés, és nincs belőle másik. Az eredeti borítót elraknám, a könyvet pedig becsomagolnám valamibe, például újság- vagy csomagolópapírba. De lehet készen venni könyvvédő »textilkabátot« is, amin még könyvjelző is van. Aztán ha kiolvastuk a könyvet, vissza lehet tenni rá az eredeti borítót, és mehet a polcra.”

Hogy hány könyv ment már át a kezén? Azt nem mondaná, hogy több ezer, mert a könyvfelújítás lassú folyamat, úgyhogy csak annyit mond: rengeteg. Van olyan kötet, amin hetekig dolgoznak. Nem lehet kapkodni, itt értékmentés folyik.

„Ezek a könyvek ránk vannak bízva. Van, amelyik százötven-kétszáz évet ült egy padláson, mielőtt hozzánk került. Sokszor elcsodálkozunk, hogy vajon mi történhetett egy-egy darabbal. Szegény, mitől ennyire koszos? Hogy került rá a viasz? Mindig azt mondom, hogy bárcsak tudnának mesélni ezek a könyvek! Annyi mindent megtudhatnánk tőlük.”

Amikor elkészülnek egy-egy különlegesebb darabbal, az igazi ünnepnap. A kollégák összegyűlnek, együtt örülnek a megmentett példánynak, majd „féltő szeretettel” teszik a kötetet a külön méretre készített, egyedi archiválós dobozába.

„Amikor leadunk egy munkát, megnyugszunk, mert tudjuk, hogy az a könyv mindent megkapott tőlünk, amit a mai technológiával és a legjobb tudásunk szerint megadhattunk neki.”

Egy szerencsés kor szerencsés kötetei. Edit ugyanis azt mondja, hogy az a képzés, amit ő végzett, néhány éve megszűnt. Ki tudja, meddig lesznek még szakemberek, és mi lesz a most, illetve a századfordulón kiadott művekkel. 

Mindenesetre én ez után a beszélgetés után egészen más szemmel nézek a könyvekre. És amikor hazaérek, megigazítom a köteteket a polcon.

Iliás-Nagy Katalin 

Ferenc pápa kódexe

A képek a szerző tulajdonában vannak