Kezdjük az elején ezt a nyelvileg meglehetősen szövevényes ügyet: december végén sétáltam egy nagyot a friss hóban a mezőn, és közben lefényképeztem néhány lábnyomot. Arra gondoltam, Insta-követőimet elszórakoztatom egy „Ismerd fel az állatot a nyomai alapján!” játékkal – mert a biosz felvételim óta álmomból felébresztve is tudom, hogyan különböztetjük meg a róka- és a kutyanyomokat például.

A jeti közbelép, a baknyúl őszinte sajnálatára

Igen ám, de ekkor jött a jeti. Pontosabban egy hatalmas baknyúl, ami úgy rohant, hogy szinte a lába se érte a földet – emiatt pedig úgy tűnt, hogy legalább akkora állatról lehet szó a nyomok alapján, mint egy jól megtermett őz. És ekkor az Insta-storym kérdésmatricájában elszabadult a pokol. De szó szerint.

Valaki ugyanis reklamált, hogy ez a gigászi vad biztosan nem lehet nyúl, mire én megosztottam aggályait a következő storymban, fenntartva a lehetőséget annak, hogy nyúl helyett mégiscsak egy mezei jetiről lehet szó.

Arra kértem követőimet, írják meg nekem, mégis miféle élőlénytől származhatnak a hatalmas lábnyomok. A kérdés komolyságának megfelelően kaptam mindenféle frappáns választ (volt, aki elnézést kért, hogy az anyósa garázdálkodott a kertünk alatt), akadt azonban egyvalaki, aki négy betűvel felrobbantotta az ártalmatlan kis nyomolvasósdinkat.

Egyik követőm ugyanis beírta, hogy szerinte ez a kóku.

Amikor elolvastam a válaszát, épp valami természetfilmet néztünk apukámmal, akit folyamatosan informáltam a nyomolvasós játék alakulásáról. Felolvastam neki is, és így már ketten röhögtünk ordítva.

Aki nem érti, mégis mi volt olyan vicces, az nem Szatmárból, az Erdőhátnak ezen részéről származik

Ez azonnal kiderült, amint posztoltam a követőm helytálló felvetését, és megszavaztattam a játékban részt vevő több száz embert: tudja-e bárki közülük, mi az a kóku. Kilencvennégy százalékuknak fogalma sem volt, úgyhogy felcsaptam a Magyar néprajz idevágó kötetét, amelyben – dobpergés – ez áll: 

„A viselkedésszabályozó tilalmak gyermekeknek szóló megfogalmazásaiban, a gyermekijesztőkben megjelenő fiktív lények, akikkel a tilalmak megszegőit, vagyis a rosszul viselkedő gyerekeket fenyegetik.”

A Magyar néprajzi lexikonban így írnak a gyermekijesztőkről:

„Kisgyermekek ijesztgetésére szolgáló fenyegető kifejezés. Általános formája: „Elvisz a (mókár)!” – „Jön a (drótos)!”

A lexikon szerint az ijesztő alakok négy nagy csoportba oszthatók:

  • Reális alakok: gyerekszedő, pulyaszedő, zsákos ember
  • Állatok: bagoly, mókus, róka, farkas
  • Irreális alakok, amelyek valószínűleg gyermeknyelvi eredetű vagy hangutánzó szavak: erre hamarosan visszatérünk
  • Mesei és hiedelemalakok: banya

Innen könnyű tehát összerakni, hogy a kóku a szülőfalum környékén használatos gyermekijesztő, tehát egy, a környéken „élő” fiktív lény, amivel „pulyakorunkban” ijesztgettek minket. Elmondhatom: rendesen be voltunk szarva tőle!

Bár tulajdonképpen fogalmunk sem volt, hogy nézhet ki. Ahogyan a gyermekijesztőknek is sokféle változata létezik, úgy a mi fejünkben egyénileg is más-más kép élt a kókuról. Én például valami nagy, fekete lénynek képzeltem, de hát ha elviszi a gyerekeket, akkor, ugye kell, hogy legyen egy nagy zsákja is, így aztán az én fantáziámban egyszerre volt ördögszerű, mitikus lény és zsákos ember. 

Azt fontos megjegyezni a néprajzi hűség kedvéért, hogy a zsákos ember nálunk pulyaszedő, szóval kifejezetten az a foglalkozása, hogy összeszedi a gyerekeket, ha rosszak. Hogy aztán mit csinál velük, arról fogalmunk sincs, mindenesetre az, hogy egyikünket se vitte el soha, remek bizonyíték arra, mennyire jó gyerekek voltunk valójában.

És ekkor a nyomolvasás valami egészen másba fordult

Feltettem ugyanis a kérdést a követőimnek: kit miféle lénnyel ijesztgettek kiskorában?

Az eredmény? Egy huszonnégy órán át tartó virtuális nyelvjárásgyűjtés. Az eredményeket lejegyzeteltem, összesítettem, és közzétettem, mindannyiunk derültségére. A legjobban valószínűleg azok szórakoztak, akik egyáltalán nem találkoztak korábban a gyermekijesztők fogalmával.

De bámulatos volt látni, milyen sokszínű a magyar nyelv – és hogy mindez ma is mennyire bennünk élő örökség, amely ott szunnyad bennünk, csak talán már nem is emlékszünk rá.

Az gyorsan kiderült a válaszokból, hogy az ország egész területén elterjedt a mumussal és a zsákos emberrel ijesztgetés, és természetesen ugyanilyen gyakori mindenfelé a rézfaszú bagoly is. (Itt álljunk meg egy pillanatra: én vizuális típus vagyok. Próbálta már valaki elképzelni, mégis hogy néz ki a rézfaszú bagoly?! – Itt írtunk róla, ha téged is érdekel a válasz!)

A felmérésből kiderült, hogy a kóku kifejezés Kárpátalján és a Partiumban is előfordul (mindkettő közel van az Erdőháthoz). Emellett pedig több tucatnyi vicces, meghökkentő vagy épp érthetetlen gyermekijesztőt írtak a követőim – kérésemre a legtöbben a település vagy tájegység megjelölésével.

A többi változat területenként:

  • kókó (Felvidék, Csallóköz, illetve Eger környéke, Borsod)
  • kókár (Hajdúság)
  • kóka (Szabolcs)
  • kunka (Nógrád)
  • hemmes (Rábaköz)
  • Baba jaga (Szabolcs – ez amúgy szláv eredetű)
  • bakurász (Tolna, Baranya)
  • bákász (Baranya – néhol háromlábú bákásznak nevezik)
  • burkus (Mélykút, Bács-Kiskun)
  • bobo (Felvidék, Palócföld)
  • pulyaszedő (Szabolcs-Szatmár-Beregben általános)
  • höröre (Kisújszállás)
  • heremóka (Ikervár, Vas megye)
  • gringula (Nyőgér, Vas megye)
  • bengek (Fejér megye)
  • reszi (Békés megye)
  • kókalepi (Nyírség)

És az olyan elnevezések, amikhez nem kaptam koordinátákat:

Mókompót, pripity, kukull, markoláb, morcogó, libás ember, lúdvérc, banka, makki, tavi borz, bumbus, drótos tót, Zsákos Gyula, Ibi néni (elnézést kérünk minden Ibolya nevű olvasónktól), pomogács, rossz vasas, bugyros, bőkü, salkamon, gólem, koponyányi manó (sic!).

Most már csak egy tisztem maradt: megkérdezni, titeket mivel ijesztgettek kiskorotokban? Kommentben jöhetnek a lények!

Csepelyi Adrienn