–

2018-ban Szilágyi Zsófia rendezésében mutatták be az Egy nap című filmet, melyben a főszerepet az általam nagyra tartott Szamosi Zsófia játszotta, a forgatókönyvet pedig Mán-Várhegyi Réka írta a rendezővel együtt. A történet egy háromgyerekes anya huszonnégy órájáról szól, és azokról a hétköznapi küzdelmekről, amelyekről nem igazán illik beszélni. Házassági problémákról, hűtlenségről, anyagi nehézségekről, munkahelyi gondokról, a gyereknevelés kihívásairól, kimerültségről, a kilátástalanságról, soha meg nem szűnő gürcölésről, hogy a teendőink listájáról minden tételt kipipáljunk a nap végére, hogy aztán másnap reggel kezdhessünk mindent elölről.

Elképesztően nyomasztó film (ITT írtunk róla bővebben), ami már-már dokumentumos elemekkel követi végig egy család életét, és ami a végén sem ad feloldozást. A befejezés nem könnyít az ember lelkén, nem kapunk megoldókulcsot, hogy ezt a sok nehézséget hogyan lehet leküzdeni. Emlékszem, akkor egyedülállóként azt gondoltam, ha valakinek kétségei vannak a gyermekvállalást illetően, ezt a filmet megnézve, minimum öt évvel kitolja annak esedékességét, ha nem veti el teljes mértékben. Még engem, aki már gyerekként is azt gondoltam, hogy anya akarok lenni, hosszas gondolkodásra késztetett: vajon mit kell majd tennem annak érdekében, hogy a hétköznapok ne daráljanak be, és ne egy fásult problémamegoldó robotnak érezzem majd magam családanyaként. A probléma nem egyedi, Elena Ferrante 2006-ban megjelent Nő a sötétben című regénye is hasonló kérdéseket feszeget, és amelyből most Maggie Gyllenhaal adaptált forgatókönyvet, hogy aztán vászonra vigye

egy nő belső vívódásait, amikor túlnő rajta a feladat, hogy egyszerre legyen anya, feleség, dolgozó nő és önálló individuum saját vágyakkal, álmokkal, igényekkel.

Az elveszett lányban a negyvenes éveiben járó Leda szerepében Olivia Colmant látjuk, aki irodalomprofesszorként egyedül érkezik Görögországba a nyári vakációjára. Kezdetben úgy tűnik, hogy azért, hogy újra felfedezze magát, vagy csak azért, hogy kipihenje a dolgos hétköznapokat, de a tengerparton fekve egy fiatal anyukát, a Dakota Johnson által megformált Ninát figyelve Ledának szembesülnie kell a múltban meghozott döntéseivel, azoknak a következményeivel, és ismét meg kell küzdenie a saját démonaival.

Nehéz lenne megmagyaráznom, hogy pontosan miért, de már az első képkockák belém akasztották a horgukat, és nem eresztettek, közben pedig a kellemes érzés áradt szét bennem, hogy ez a film jó lesz. Lehet, hogy fájni fog, de jó lesz. A képek, a zene, a hangulat, Colman játéka odaszegezte a tekintetem a képernyőre, és a skandináv filmekre emlékeztető módon, már az első másodpercektől kezdve volt valami fojtogató nyomottság a történetben.

Három évvel ezelőtt én Balira indultam el egyedül, és bár összességében életem egyik legcsodálatosabb emléke, mégis volt egy-egy villanásnyi pillanat, amikor szinte elviselhetetlenül szakadt rám a magány érzése, és a film egy-egy jelenete olyan intenzív emlékbetöréseket hívott bennem elő: értetlenül álltam,

hogy a fenébe láttak belém ennyire ezek a nők, akik megalkották a filmet. Valószínűleg úgy, hogy akár egyedülálló az ember, akár nem, akár gyermektelen, akár családanya, akár háztartásbeli, akár dolgozó nő, hasonló kihívásokkal találja szemben magát élete során.

Az elveszett lány az Egy naphoz hasonlóan fel mer tenni olyan kérdéseket, amelyeket nemhogy másoknak, de a legjobb barátnőnknek, sőt, általában még saját magunknak sem teszünk fel:

Szar ember vagyok, ha egyáltalán nem vágyom gyerekre?

És akkor, ha időnként elegem van a gyerekeimből?

Kurva vagyok, ha szeretném vonzónak érezni magam, és átadni a testemet a vágyaimnak?

Önző vagyok, ha saját magamnak néha én vagyok a legfontosabb?

Gyűlölhetem magam egy döntésemért, amit valójában nem is bánok annyira?

Gyávaság, vagy inkább tisztesség maradni egy kapcsolatban, ha az ember boldogtalan?

Rossz ember vagyok, mert néha könnyebb, ha tudom, hogy másnak is nehéz?

Ebben a húsbavágóan őszinte, mélylélektani drámában nem érkeznek válaszok a fenti kérdésekre, sőt, sorra kapjuk az arcunkba a dilemmákat. Itt sincs feloldozás, nem valami boldog, reményt keltő alkotást kapunk, de gondolkodásra sarkall, bekúszik a bőrünk alá, és napokig nem ereszt. És bár melankóliával sújt, engem valahogy mégis arra késztet, hogy tudatosítsam magamban: rengeteg munkával, de azon legyek – önállóan és a társammal együtt is –, hogy ne gyűlöljem meg útközben azt az életet, amit jelenleg is építek.

Paradoxon, de ez a film úgy való mindenkinek, hogy közben egyáltalán nem való mindenkinek.

Nem túlzás kijelenteni, hogy lerántja a mélybe, megforgatja, majd kiköpi az embert, és aki egyébként is nehéz időszakon megy keresztül, nem vágyik arra, hogy még egyet rúgjanak rajta. Közben pedig mégis visszaigazolást adhat, hogy azokkal a félelmekkel, kételyekkel, amelyek gyötrik, egyáltalán nincs egyedül, és nem is kell rosszul éreznie magát tőlük, még akkor sem, ha a társadalmunkban az a bevett norma, hogy gyerekkel, férjjel, házzal automatikusan szép az élet.

Az elveszett lány megrendítő film a nők esendőségéről, amelyben úgy hiszem, hogy Elena Ferrante, Maggie Gyllenhaal és az összes, a vásznon megjelenő színésznő saját belső vívódása és harca is benne van. Ahogy mindannyiunké. A díjátadók beköszöntével még sokat fogunk erről a filmről hallani, figyeljétek meg!

Krajnyik Cintia

 

Képek: Netflix