Nemes Nagy Ágneshez fel kell nőni, vagy legalábbis meg kell érni hozzá. Hozzám is csak nemrég jutott el, korábban nem volt elég értelmem hozzá, meg kellett élni előbb traumákat, szerelmeket, élethelyzeteket, és még így sem megy minden. Nem is lehet bármikor, bárhol fogyasztani, nem lehet egyszerre sokat venni belőle. Többször vissza kell térni egy-egy részletéhez, egy sorhoz, amit újraolvasva talán már máshogy, vagy jobban értesz.

Nemes Nagy Ágnes költészete olyan, mint a legjobb minőségű, sűrű krém, amit éjszakára kensz fel: este felviszed, éjjel beszívja a bőröd, reggelre pedig gazdagabb leszel tőle. Ha viszont reggel csinálod, akkor nem működik.

Az ő sorai nem a reggeli kávé mellé szólnak, kutyafuttában, mert ezek a sorok soha nem voltak könnyűek. Mindnek ereje, értelme, és helye van, és mindenki máshogyan értelmezi őket magában, mindenkire másmilyen formában hat.

Most jöjjön az én válogatásom Nemes Nagy Ágnes számomra legkedvesebb verseiből. Olyan részletek ezek, amelyek segítik önmagam és az életem értelmezését, és kíváncsian veszem majd elő őket tíz-húsz év múlva, hogy akkor mit fognak jelenteni. Azt is elmondom most, mit indítanak el bennem.

1.

„Nyár van. Tán nem kell így szorongani.

A keserűt majd egyszer kiokádjuk.

Ily keserűt nincs mód kimondani,

hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú.

De mégis élünk. Így harmincöt évre

(nincs több előttünk) arra kés a lét,

hogy belevágjunk egyszer már:

mi végre születtünk, és ha meghalunk, miképp?” 

(A reményhez; részlet)

Épp keserű.
Épp nincs mód.

Keskenyebb, mint az ágyú, az elkövetett bűn mértéke pedig kíméletlen pusztításokat végez. De a keserűséget nem lehet sokáig bent (vagy lent) tartani, mert belülről rág szét. Epehólyagpanaszok, májproblémák, vastagbélgyulladás. Ez van a leleten. 

Hát nincs más, ordítani kell, ahogy a torkunkon kifér. Akkorát, mint egy ágyú, hogy hallja meg mindenki, mit követtek el, mit követnek el. 

Vagy belehalni.

Több út nincs. 

2.

Siklik a lép, a máj kering,

kígyózva fut a hátgerinc:

kezem között, bőröm alatt

hullámlanak, mint a halak.

Megfodrozzák a vért, velőt,

és nem hiszik a levegőt.

S ha augusztusi éjjelek

bőrömre tompán fénylenek,

a lomha raj a mélybe lent,

mint foszforfényben, átdereng.

És imbolyogva horgonyán,

felettük ring a koponyám.

Szakítsd a horgonyt! Tépd magad!

Hadd zúduljon az áradat –

mégis hajóm, magam felett,

az ifjúság szökken veled,

viking-jeled kibontva,

csattogj hajam: vitorla!

(Tengeren)

A testemhez akkor vagyok a legközelebb, amikor beteg vagyok és vizsgálatokra kell járnom. Ha jól érzem magam, sportolok, fitt vagyok és van étvágyam, akkor eltávolodom tőle, akkor csak használom. Bár a költő ebben a versében nem ír betegségről, inkább az elmúlást sejteti, mégis, amikor olvasom, az a vízió jut eszembe, amit akkor látok, ha bensőséges párbeszédeket folytatok a szerveimmel. 

Így képzelem el a tekervényeimet magamban, kígyózva, fodrozódva, a mélyben lent, derengőn, imbolyogva, keringve, egymásba borulva, elválva egymástól, például egy kényszerű operáció során, amikor ki kell műteni valamit, mert annyira elromlott.

És akkor megkérdezik: de hogy fogsz úgy tovább élni?

Hát úgy, a nélkül a szerv nélkül. Úgy is lehet! Majd aztán kiderül, mennyi minden változik megint.

3.

Amikor én istent faragtam,

kemény köveket válogattam.

Keményebbeket, mint a testem,

hogy, ha vigasztal, elhihessem. 

(Amikor)

Ez Nemes Nagynak az a verse, amit ezerszer olvastam el az elmúlt években. Annyira súlyos, annyira pontos, annyira mást ad időről időre, hogy nem is tudom felfogni, hogyan volt képes valaki arra ebben az univerzumban (és most nem túlzok), hogy ezt papírra vesse. Igen, fel kell hogy fogjam, hogy élt egy ember, aki ezt a négy sort leírta. 

Hogy mit jelent nekem? Nem tudom elmondani.

Tudtam-e én annyira kemény köveket válogatni valaha, hogy elhiggyem? 

Ez az életem legnagyobb küzdelme.

És folyik a könnyem, amikor erre gondolok.

4.

„hol minden vibrál és veszendő,

hol minden fércelt, foszladó,

hol rojtosodik már a szív,

s egyetlen szálon függ a szó,”

(Mesterségemhez; részlet)

Mondjuk így: ennek a közelébe felnőni. Vagy csak egy kisebb sugarához. Mert minden vibrál, minden elvész közben, minden foszlik, minden fércelt, minden rojtosodik, és minden egyetlen szálon függ, az életünk is, nem csak a mesterségünk.

Úgy élni, hogy a mesterségem legyen az életem, úgy írni, hogy ne az élet diktáljon a klaviatúrának, hanem én.

5.

„Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?” (Istenről)

Folytatom: Van neked poklod, utolért már valaha a sátán? Neveltél fogyatékos gyereket, nőttél fel fogyatékos gyerek mellett? Halt már meg valakid elkülönítve egy kórházi osztályon hirtelen, úgy, hogy el se tudtál búcsúzni tőle? Vették ki szaporítószervedet, bal herédet, kötötték el petevezetéked? Gyalázták az interneten a tested, ültél sírva sötét szobában arra gondolva, hogy bárcsak soha többé ne kéne suliba menned? Hagyott már el a szerelmed, csapott már be olyan ember, akit életed szerelmének hittél, vert már agyon olyan ember, akit életed szerelmének hittél, öntötték már le maró lúggal a nemi szerved? Menekültél gyerekkel éjjel, menekültél fényes nappal, dobtad-e már ismeretlen katonák kezébe a csecsemődet szögesdróton át? Hallottad a bombázást, szívtál gázt kamrában? Építettél rabszolgasorban piramist? Ismered a hieroglifákat? Te fejtetted meg őket? Tényleg te diktáltad a tízparancsolatot?

Mert akkor: „Egy szót se szóltam.”

Ezt az utolsó versét végképp hangosan kell felolvasnod magadnak (sokszor), vagy akár másoknak is. Utóbbit én még nem mertem.

Szentesi Éva

Minden idézet Nemes Nagy Ágnes verseiből való.

Kiemelt kép: Fortepan/Hunyady József