–

A Mese a barátságról annyira francia, hogy mindjárt Molière jutott eszembe róla – hogy ezt tulajdonképpen ő is írhatta volna. Mert ahogy létezik A fösvény, Az úrhatnám polgár, a Képzelt beteg vagy A mizantróp, ugyanígy létezhetne Az irigy is – de mivel erre a remek témára (és emberi gyarlóságra) a nagy színpadi szerző nem csapott le a XVII. században, hát valakinek meg kellett írnia ma, a social media korában. És talán nem is baj, hiszen így sokkal többen ismerhetnek magukra, vagy ha ez már túl merész vágy volna (hiszen ki merné magának bevallani, hogy napi szinten szétveti az irigység), akkor valakire a környezetükből.

A sztori az első perctől kezdve ismerős és észvesztő (ha ennyire a végletekig viszik): két baráti házaspár együtt vacsorázik egy kellemes kis étteremben, és eljutnak a desszertig. A férfiak ebből már nem kérnek, maradnak a kávénál, a nők közül valaki mindig fogyókúrázik (vagy csak nem meri vállalni, hogy este tízkor is bedobna még egy szénhidrátbombát), egyedül Léa szemez a madártejjel, de úgy érzi, kínos volna, ha csak ő rendelne. Átlagos, kisszerű szitunak tűnik, ám

Daniel Cohen írói tehetsége már abban megmutatkozik, ahogyan ebből a pimf konfliktusból hatalmas kalamajkát kerekít – miközben minden megnyilvánulás, gesztus és mondat mélyen igaz és abszurd egyszerre.

A négy szereplőt ezzel a tízperces jelenettel sikerül tökéletesen bemutatni, máris mindent tudunk róluk: az egymáshoz fűződő viszonyukat ugyanúgy, mint ahogy azt, hogy a saját életükben hol tartanak, kinek látják magukat. És az is kiderül: a következő két óra cselekménye Léa (Bérénice Bejo) körül bonyolódik majd, miközben ő a legpasszívabb szereplő, hiszen minden törekvése arra irányul, hogy lehetőleg ne ártson senkinek. De – ahogy az egy jó komédiában lenni szokott – minél inkább igyekszik, ez annál kevésbé sikerül.

Mert bármilyen átlagosnak érzi is magát Léa, van egy nagy pechje: tehetséges. A tehetségnek pedig az a természete, hogy utat tör magának, úgyhogy hiába dolgozik ő egy bevásárlóközpontban eladóként, még ebben is különleges, hát még, amikor nekilát, és könyvet ír az ottani megfigyeléseiből. Nem is sejti – és egyáltalán nem célja vele –, hogy ezzel nemcsak a saját életét forgatja fel, hanem a körülötte élőkét is. Léa ugyanis pikk-pakk íróvá válik és befut, és ez nem tetszik sem a férjének (Vincent Cassel), sem a legjobb barátnőjének (Florence Foresti), de még a barátnő férjében (François Damiens) is felébreszti a versenyszellemet.

A kezdetben még kedélyesen vacsorázgató és viccelődő négyes fogatot hirtelen szétrobbantja a kisebbrendűségi komplexus és a rivalizálás.

Marc (a férj) nem érti, hogy eshetett meg, hogy az acélipari nagyvállalatnál áhított pozíciója egyszerre kicsinyesnek és nevetségesnek hat – és egyáltalán, mi az, hogy innentől nem ő a főszereplő! Karine (a barátnő) lázasan kutatni kezd a saját írói vénája után, és amikor keserűen rájön, hogy azt sehol sem leli, kapkodva más „tehetség” hajszolásába fog. Francis (a férje) egyik hobbiból veti bele magát a másikba, de még ő a legártalmatlanabb, mivel kevésbé a sikerre, mint inkább az önmegvalósításra lett féltékeny. Marc és Karine ezzel szemben Léa elismertségétől sárgulnak – és persze sosem vallanák be maguknak. És akkor ott van még Léa főnöke, az üzletvezető, aki már olyan korlátolt, hogy nem is fér a fejébe, hogyan lehet valakinek nagyobb álma, mint hogy boltos legyen. 

A film gerincét Florence egyre kínosabb sikerhajhászó kísérletei, és Marc egyre keserűbb mellőzöttsége adja, míg Francis megmosolyogtató erőlködései a feszültség oldására szolgálnak. Léa alig tesz valamit, neki elég volt felülnie a sikervonatra, és onnan szemlélődni – miközben egyre nagyobb veszteségek érik. Az irigység káros hatásain túl ugyanis ez lehet még a film üzenete: hogy a sikernek sajnos ára van, és ezt el kell tudni viselni. Léa jellemfejlődése kimerül abban, hogy egyre józanabbul látja a körülötte zajló folyamatokat, és kénytelen elfogadni, hogy azokra nincs befolyása.

Mert a féltékenységgel, irigységgel nem annak van dolga, akinek a teljesítménye kiváltja. A kisebbrendűségi érzést annak kell kezelnie, akiben kialakul, és a legjobb, ha minél előbb bevallja – legalább saját magának.

Márpedig ma, amikor a közösségimédia-felületeken mindenki a jobbik arcát és a szebbik életét mutatja, bőven van dolgunk ezekkel a sötét érzelmekkel. És azt is látnunk kell, hogy valószínűleg éppen azok árulják a legmakulátlanabb képet magukról, akikben a legtöbb komplexus munkál, mint Florence-ban, aki – valós eredmények híján – csak innen remélhet némi igazolást. (Francis meg gyengéd elnézéssel legyint arra, hogy Florence-nak tulajdonképpen semmi sem elég, követelőző egóját nem lehet kielégíteni.)

A francia történetmesélési hagyományok (lásd Molière) egyik legszebb követője a Mese a barátságról, ami minden fontos értéket megőriz és virtuóz módon ültet át a mába. Ahhoz a pár évvel ezelőtti, szintén remek vígjátékhoz tudnám hasonlítani, amiben meg azon vitatkoztak házaspárok, hogy szabad-e egy gyereket ma Adolfnak (vagy náluk Adolphe-nak) keresztelni – Hogyan nevezzelek? volt a címe. Örök emberi dilemmák, gyengeségek és erények jelennek meg bennük franciásan könnyed, szellemes, kifinomult feldolgozásban.

Itt még külön csavart ad a dolognak, hogy a középszerű, önmagával viaskodó férj szerepét az egyik legnagyobb francia szupersztár, Vincent Cassel vállalta magára, aki időről időre bebizonyítja, hogy nem derogál neki kis költségvetésű, kevésbé látványos produkciókban szerepet vállalni (mint amilyen Az én szerelmem vagy a Különleges életek is volt).

Hihetetlenül bizsergető élmény egy ennyire karizmatikus fickót egy ilyen átlagos nyárspolgárnak látni.

Majdnem ekkora „nagy név” a stáblistán a Francist alakító François Damiens, a franciák egyik bombabiztos komikusa, és Bérénice Bejo, akinek ezúttal elég a szépségében és érzékenységében gyönyörködni. A prímet azonban kétségkívül Florence Foresti viszi, akinek féltékenysége szinte perzseli a vásznat – nem akármilyen színészi bátorságra vall ilyen mélyen megmártózni a sötét érzelmekben. 

Úgyhogy a Mese a barátságról rendkívül tanulságos kaland, de szórakozásnak is elsőrangú – nem is tudnék jobbat ajánlani teli hassal, a két ünnep közé.

Gyárfás Dorka