Mici, a fekete-fehér cica, már nyolc éve lakott a családdal. Egészen kicsi volt, amikor befogadták, alig néhány hetes. A szomszéd néni találta őt, de mivel neki volt már otthon egy összeférhetetlen, öreg kandúrja, inkább Katiéknak adta a sovány, riadt kismacskát.

Kati anyukája először vonakodott, de a kislány olyan könyörgő szemmel nézett rá, hogy végül beadta a derekát. Kati akkoriban nagycsoportba járt. A cicának az ágya mellett alakított ki egy kis kuckót. Mici cica helye egy igazi babaágy volt, finom, puha szőrmével kibélelve.

A cica hamar megerősödött. Rövidesen szobatiszta lett, és igyekezett ráhangolódni a család szokásaira. Amikor például leültek reggelizni, ő is felugrott egy üres székre. Az asztalról viszont soha, semmit nem csent el, mintha tudta volna, milyen szabályokat kell betartania ahhoz, hogy apával is megszerettesse magát. Apa, aki sohasem akart cicát, a második héten már Micivel a hasán nézte a tévét, és ha anya bevásárolni indult, mindig figyelmeztette, hogy el ne felejtsen ennek az édes kis csillagnak is hozni valami finomságot.

Egyszer anya és Kati rajtakapták apát, amint négykézláb bújócskázik Micivel a lakásban, bár apa azt állította, hogy csak Mici kislabdáját keresték, mert begurult valami bútor alá.

Ti ezt elhiszitek? Ugyan már!

Igenis bújócskáztak! Azt hitték, hogy senki se látja őket.

Apa egyébként focizni is imádott Micivel. Mindenkinek azt bizonygatta, hogy a cicájuk kivételes futballtehetség. Alufóliából gyúrt neki apró labdát, és az ujjával passzolgatta Mici előtt.

Amikor Kati és anya délutánonként megérkeztek, Mici mindig az ajtóban ülve várta őket. Az alufóliából készült kislabdákat gyakran a cipők orrába rejtette, de az is előfordult, hogy hajgumikat dugott el. Imádta Kati hajgumijait pofozgatni! Biztosan az egérfarkincára emlékeztették őt.

Amikor a cica féléves lett, elvitték az állatorvoshoz, hogy sterilizálják. Apa és anya nem szerették volna, hogy Micinek kölykei legyenek, mert annyi kismacskával igazán nem tudott volna mit kezdeni a család. Amikor Mici hazaérkezett a kórházból, kába volt, és egy hosszúkás heg volt a hasán. Kati nagyon aggódott érte. Simogatta, vigasztalta, finom falatokkal kényeztette, hogy mihamarabb felépüljön.

– Ugye, nem hal meg? – kérdezgette kétségbeesetten anyától.

– Nem, most biztosan nem – felelte anya. – Hamar be fog gyógyulni a sebe, nyugodj meg!

Később, amikor Kati már iskolás lett, gyakran faggatta anyát arról, meddig fog Mici élni. Anya ilyenkor gyengéden átölelte őt, és úgy válaszolt:

– Tudod, az állatok nem élnek annyi ideig, mint az emberek. Egy napon majd nekünk is el kell köszönnünk Micitől.

A kislány ezt nehezen értette meg. Azt szerette volna, ha a cica örökre velük marad. Ha látja őt felnőni, és az ő gyerekei is játszanak majd vele. Úgy képzelte, hogy Mici állandóan jelen lesz az életükben. Hogy a cica nem változik, nem is öregszik. Csakhogy ő maga időközben észrevétlenül nagylánnyá cseperedett, és akkorára nőtt a lába, hogy akár már anya cipőit is hordhatta volna. Képzeljétek, tizenkét évesen harminckilences lába volt!

Mici rózsaszín kis praclija viszont nem nőtt tovább. Csak a pocakja! Az eltelt évek alatt bizony, kissé meghízott, ellustult. Egyre ritkábban focizott apával, és nem rejtett többé a hajgumikat a szőnyeg alá. Jobban szeretett az ablakpárkányon üldögélni, vagy a puha párnákon heverészni.

Mici cica megöregedett.

Ha galambot vagy verebet látott a kertben, nem lapult a földhöz, és nem kezdett vadászni. Ha gyík suhant el előtte a napsütötte járdán, nem iramodott utána. Ha délután a család hazaérkezett, már nem várta őket az ajtóban. Aludt valahol, sokszor fel sem ébredt a kulcscsörgésre.

Egyre kevesebbet evett. Kati gyakran turmixolt neki csirkeaprólékot, májat, vagy más finomságot, mert elkezdte elhullatni a fogait is. Gondot okozott neki a rágás: sokáig, nyammogva evett. A tálkája körül csupa maszat volt a konyhakő. Nehezen ugrott már fel a kanapéra, és ha apa ölébe akart telepedni, fel kellett őt emelni a szőnyegről.

A kertbe is ritkán járt ki, inkább a lakás védett sarkaiban pihengetett. Egyik péntek reggelen mégis megállt a teraszajtó előtt, és határozott nyávogással jelezte a gazdáinak, hogy szeretne kimenni. Ősz volt, hullott falevelek tarkállottak a füvön. Az alacsony, narancsfényű nap megvilágította a vöröslő bokrokat, és felmelegítette búcsúzó sugaraival a kupacba gereblyézett avart. Mici ebbe a levélhalomba heveredett le.

Bágyadtan hunyorgott a cirógató napsütésbe, aztán álomba szenderült.

Amikor este hazajöttek, még mindig az avarban aludt összegömbölyödve. Apa kiporciózta neki a macskaeledelt, és letette a konyhakőre. Máskor a tálka koppanását Mici a kertből is meghallotta, és azonnal futott, hogy nekilásson a vacsorának. Most azonban nem jött!

Vajon mi történhetett?

Apa felállt az asztaltól, hogy utánanézzen, merre kóborol. Kinyitotta a teraszajtót, szólongatta, de a cica nem mozdult. Apa kilépett a hűvösbe, megérintette hátát, és érezte, hogy a mindig meleg test már kihűlt. Újra végigsimított az ismerős bundán, aztán fejét lehajtva visszament a konyhába. Anyára nézett, aki azonnal megértette a pillantásából, mi történhetett.

– Vegytek kabátot! – mondta ünnepélyesen. – Mici cica ma itt hagyott bennünket.

Kimentek a kertbe, körbeállták az avarkupacot. Apa kihozott egy nagy cipősdobozt, azt kibélelték szőrmével, abba fektették bele a cicát. Kati mellé tett egy üzenetet, anya pedig egy játék egeret. Apa ráhelyezte a tetőt.

Későre járt már, de Kati világított anya telefonjával, apa pedig megásta a nagy tuja alatt a gödröt. Óvatosan beletették a kis koporsót. Betemették, és elköszöntek tőle. Kati egész éjszaka sírt. Apa és anya közé feküdt az ágyba, mint amikor kisgyerek volt, és arcát a párnába fúrva zokogott.

– Bárcsak visszaforgathatnám az időt! – suttogta a könnyein át.

Hajnal volt, mire sikerült elaludnia. Másnap nem volt iskola. Anya egy lapos, fehér követ rakott a cica sírjára, Kati meg koszorút fűzött drótra őszi levelekből, aztán egy ágra akasztva odatűzte a kő mellé. Amíg apa és anya az ebédet készítették, ő a régi képeket nézegette a számítógépén. Fotókat, amelyeken Mici még kiscica volt. Felidézték, hogy milyen kedvesen ismerkedett a házzal, hogy milyen vicces volt, amikor fújt az előszobában a tükörképére.

Anya előkereste Katinak ezt a réges-régi rajzát is, amit karácsonyra csinált, és amin a cica egyszer sáros praclival végiggyalogolt. Képzeljétek, ott voltak a papíron Mici kölyökkori lábnyomai!

Amíg főtt a leves, anya odatelepedett az asztalhoz, és ő is végignézte a régi fotókat.

– Üzenni fog neked, hidd el! – fordult Katihoz. – Vidám élete volt, szeretettel vettük körbe, és szerencsére szenvednie sem kellett. Nehéz lesz most nélküle. Hiányozni fog, hogy nem jön elő reggelenként, hogy nem dörgölődzik a lábunkhoz, nem dorombol többet a kanapén. Biztos vagyok benne, hogy ő is érezni fogja, ha gondolunk rá, bárhol járjon is most a lelke. Ha hasonló cicát fogunk látni, mindig megmelegszik majd a szívünk. De nekem a fekete-fehér kis kutyák is őt juttatják eszembe.

– Nekem meg a pandák – tette hozzá apa. – Olyan kis pandafeje volt. Még most is érzem a tenyeremben.

Ebben a pillanatban egy fényes tollazatú, nagy madár szállt le az ablakpárkányra. Hangosan cserregett, és hosszan, félrehajtott fejjel bámult Kati szemébe az üvegen át. Aztán felröppent, egy fekete-fehér tollat hullajtva el a levegőben.

A toll lassan hullott alá, mint egy fáradt, őszi levél.

Anya és apa éppen terítettek, Kati pedig kiszaladt a kertbe, hogy megkeresse. Most is ott van az íróasztalán. Olyan, mint egy írótoll, amilyet régi korokban használtak. Ha Mici cica élne, biztosan levadászná az asztalról. Selymes, fekete-fehér toll. Kati időnként felkapja, és a levegőbe ír vele.

Mit gondoltok, vajon kinek üzenhet?

Tóth Krisztina