„Fiam, nem tudnál valami szebbet játszani, mint ez a széttört zene?” De! Tud! (Sting elmúlt 70 éves)

–

„Fiam, nem tudnál valami szebbet játszani, mint ez a széttört zene?”

– jegyzi le Sting az önéletrajzi könyvében a nagyanyja szavait, melynek ezt a címet adta: Széttört zene. Az angol zenész számára sosem volt kérdés, mi szeretne lenni, ha felnő. Nem azért vágott bele, mert azt képzelte, világsztár lesz, rengeteg pénzt fog keresni, vagy extrém módon arra vágyna, hogy nézzék, hanem egyszerűen csak tudta, mi a hivatása. 

„Mindig volt zene a családunkban: anyám zongorázott, apám énekelt, még Tom nagyapám zenének aligha nevezhető mandolinpöntyögése is azt a hitet alakította ki bennem, hogy a zene az embert születésénél fogva megillető jog.”

A Széttört zene című könyvben azonban számomra nem az volt az érdekes, hogyan lett az épp egy hete 70. életévét betöltő zenésznek világraszóló karrierje (pedig ezt is részletesen elmeséli), hanem ez a rendkívül érdekes ember miből táplálkozott, honnan indult el, milyen megvilágosodásai, meglátásai voltak útközben, és hogyan nyúl hozzá a szüleitől örökölt sorshoz. 

Ami ennek a könyvnek sajátossága, hogy azt olvasod ki belőle: teljesen mindegy, mekkora istenáldotta zseninek születsz, a sorsodat te sem kerülheted el, a traumákkal neked is meg kell birkóznod, legyenek bármekkorák is. 

„A szüleim már jóformán szólni sem tudnak egymáshoz csípős és tövises szarkazmus nélkül, minden szavukat szadista módon úgy választják meg, hogy sértsen, metsszen és sebet ejtsen.

Az öcsémmel megtanuljuk a pusztítás szörnyű nyelvét. Ez gyerekkorunk lövészárok-háborúja, ahogy az öcsémmel ott ülünk a becsmérlések mérges felhőiben, amelyek szétrobbannak a fejünk fölött, és nem tudjuk, vége lesz-e valaha.”

Sting anyja és apja nem éltek szerelmi házasságban, mégsem váltak el, csak már nagyon későn, a gyerekeik felnőtt korában költöztek külön, és az énekes alapélménye az, hogy az anyja életvitelszerűen hűtlen az apjához, és ebből a módszeres hűtlenségből túlságosan nagy titkot sem csinált. Az apja pedig meghunyászkodott ebben a házasságban, görcsösen ragaszkodott a feleségéhez, pedig viszonyukba kódolva volt a tragédia: évtizedeken keresztül tartó boldogtalanságukkal nemcsak a gyerekeikre pakoltak nehéz terheket, hanem saját magukat is megfertőzték, mindketten rákban haltak meg, nem sokkal egymás után. 

Sting a gyerekkorát és a családi viszonyokat olyan remekül rajzolja meg, hogy beillene pszichológiai esettanulmányként is, mert nem csupán látja, hanem érti is szüleit, és a rájuk tekeredett béklyókat.

„Brutálisan hatékony módszer. Csak arra volnék kíváncsi, hogy azok, akik elszenvedték ezt a fájdalmas megaláztatást, olyan emberek lettek-e utána, amilyennek szánták őket?”

– írja a szigorú iskolai nevelési módszerről, az elnáspángolásról, és teszi fel ezt a nagyon is fontos és pontos kérdést, amire mindannyian tudjuk a választ: az a gyerek, aki elszenvedi a nevelő célzatú verést, nem lesz jobb ember, vagy nem lesz az az ember, aminek szánják. 

De Stinget nem érdekli semmi más a zenén kívül. Kijárja a tanítóképzőt, sőt, tanít is egy ideig, de dolgozik még könyvelőirodában, segít az apjának tejet hordani a vállalkozásában, és melózik építőipari munkásként is.

„Ma még mindig az a leghőbb vágyam, hogy jobb zenésszé váljak: hogy naponta gyakoroljak, jobban olvassak kottát, hogy továbbra is izgasson a zene mindjobban visszahúzódó misztériuma, és hogy az utolsó leheletemig kergessem ezt a tünékeny tudást.”

Hosszasan ír arról, hogyan futnak be a The Police nevű bandával, és hogy mennyire nem adják könnyen a sikert, mennyire nem hullik az ölükbe, mennyi nélkülözést kellett megélniük ahhoz, hogy eljussanak oda, ahová vágytak, és ne utasítsák vissza őket a lemezkiadók. 

„A szerelem teljesen alkalmatlan szónak tűnik egy olyan dolog kifejezésére, amelynek annyi összetett árnyalata, formája és intenzitási foka van.

Az eszkimóknak bizonyára azért van húsz szavuk a hóra, mert olyan világban élnek, ahol a különböző hófajták közötti különbségek létfontosságúak. Nekünk pedig, akik időnk, energiánk és szellemünk nagy részét arra fordítjuk, hogy a szerelemre gondoljunk, hogy szeretve legyünk, hogy szeressünk, hogy a szerelem után vágyódjunk, hogy a szerelemért éljünk, sőt, meghaljunk a szerelemért, nekünk csak ez az egy hitvány, bosszantó szavunk van, ami nem kifejezőbb, mint a dugás szó a szexuális együttlét csodálatos és végtelen változatosságára”

– írja a szerelemről a Széttört zenében. 

 

Nem tudom, nektek megvan-e az az élő koncertfelvétel, amin Sting ül a toszkán birtokukon egy szál gitárral, és énekli a többnyire barátaiból álló közönség előtt a legnagyobb slágereit. Fehér, hanyagul kigombolt, szépen vasalt inget visel, teljesen ősz a haja és a szakálla (nagyjából ötéves lehet a felvétel), és úgy énekel, mintha ő lenne az Isten. 

Sosem láttam őt ezelőtt kifejezetten izgató férfinak, de onnantól kezdve mintha valami mágikus hatást gyakorolt volna rám.

Ez a pali hatvanéves korára lett igazán szexi, fiatalon a fasorba sem volt a karizmája. Legalábbis szerintem.

A könyvben megjelennek a szerelmei is, az első szerelmétől kezdve, az első feleségével való kapcsolatán át élete nagy igazijáig, Trudie Styler, aki ma is a párja, most már több mint harminc éve. Úgy beszél ezekről a nőkről, mintha istennők lennének. Mondjuk, nem csoda:

„A jövővel kapcsolatos aggodalmaim közepette rákaptam az imádkozásra.

Bármilyen kétségeim is voltak gyerekkoromban, mindig megőriztem a lélek birodalmához fűző, vékonyka biztosítókötelet, a hitet, hogy a végén majd megbocsátanak, és visszafogadnak a nyájba…

[…] Mindig könnyebbnek találtam felidézni magamban a női istenséget, amelyet az egyház bölcsen meghagyott, amikor patriarchális, nőgyűlölő purgálása során szinte teljesen eltörölte az istennő tiszteletét. […] 

Mindenesetre minden éjjel imádkozom, ha nem is egyébért, azért, hogy az Isten és az Istennő vigyázzon reánk. Ha azt kérném, adjanak nekünk lakhelyet, az túlságosan haszonleső volna, hogy a mennyek országában komolyan vegyék.”

És ha nem volna Sting e gondolatok nélkül is eléggé szimpatikus, akkor tessék, így beszél a hitéről, és arról, hogy az egyház hogyan bánik a nőképpel. 

  

A legnagyobb tanulság az életrajzi könyvében az, ahogyan felismeri önmagát, a döntéseit és választásait, meglátja saját magában a szüleit, akiktől egész életében menekülni akart, és azt is felismeri, mennyire lehetetlen elszakadni tőlük:

„Lehet, hogy a szüleim diszfunkciójának következményétől akartam megszabadulni azzal, hogy folyton úton voltam, lehet, hogy mindenáron és drámaian különbözni akartam tőlük, de boldogtalanságuk magvát öntudatlanul is magammal vittem mindenhová.”

Sting úgy beszél a sztárságról, mint ami kellemes velejárója annak, amit imád csinálni. Sosem vágyott rá igazán, sőt, a vagyonát ki is neveti, azt mondja, félelmetesen híres lett és nevetségesen gazdag. Mégis azt hiszem, ő az az ember, aki ezzel jól él, nem él vissza, nincsenek allűrjei, egyszerűen csak rengeteget melózott magán, hogy felismerje a traumáit, ne hagyja őket kezeletlenül és ne adja tovább az utódainak. És ez olyasvalami, ami miatt nagyon lehet tisztelni – amellett, hogy tényleg zseni. 

Szentesi Éva

Forrás: Sting: Széttört zene (Európa Kiadó, 2004)

Kiemelt kép: Getty Images/Stefan Hoederath