Gyárfás Dorka/WMN: Annyira érdekes valakit egy kosztümös dráma után a való életben látni. Maga teljesen XXI. századi!

Gijs Naber: Tudom. Bárcsak viselhetnék olyan ruhákat az életben, mint a filmben! Nagyon szeretem a múlt század stílusát, olyan szép, nosztalgikus, melankolikus kor volt – pont, mint a filmben. Mindenki sokkal nyugodtabban élt, mert még volt idő mindenre. Volt idő leülni és szemlélődni, elmélkedni. Ma semmire sincs időnk, mert mindenkivel össze vagyunk kötve, és állandó kapcsolatban állunk egymással.

Gy. D./WMN: Ön például ezt hogyan kezeli?

G. N.: Hát, nem vagyok fent a közösségi felületeken…

Gy. D./WMN: De hát én láttam az Insta-oldalát!

G. N.: Igen, de azt is csak négy hónapig üzemeltettem, amikor tagja voltam egy színházi társulatnak, és úgy gondoltam, így több kapcsolatom lesz a közönséggel, jobban be tudom csábítani őket a színházba. De ebben sem segített, mert az emberek az Instán nem erre kíváncsiak, hanem arra, hogy ki vagy magánemberként. Én pedig arról nem szeretnék beszélni, már csak azért sem, mert amit ebből az ember egy közösségi felületen kommunikálhat, az valójában hazugság, és ezt mindenki tudja. De hiába tudja mindenki, hogy ez csak marketing – legyen szó akár a személyes márkádról, akár egy brandről –, mégis mindenki ezt akarja látni.

A közösségi médiában mindenki a legjobb arcát akarja mutatni, mert akkor sikeresnek tűnhet – vagy épp az ellenkezőjét csinálja: a depresszióját mutogatja, és viccet csinál belőle. Jó, túlzok, de gyakran ez az érzésem, úgyhogy én kiszálltam ebből, abbahagytam, és nagyon jól megvagyok nélküle.

Azóta sokkal több időm van mindenre, és mivel elég kiterjedt társasági életet élek így is, a kapcsolatot nem veszítettem el az emberekkel, csak „oldschool” módon élem ki: telefonálok vagy sms-t írok.

Gy. D./WMN: Akkor csak eljutottunk oda, hogy ön régimódi…

G. N.: Így van, vállalom.

Gy. D./WMN: Így végképp szép utazás lehetett önnek megmártózni a ’20-as, ’30-as években A feleségem történetében…

G. N.: Nagyon szép utazás volt, és nagyon örültem neki, amikor Ildikó felkért, hogy legyek ennek a hajónak a kapitánya.

Gijs Naber és Léa Seydoux A feleségem története című filmben

Gy. D./WMN: Ha az ember belebújik egy ilyen hajóskapitányi kosztümbe, rögtön tudja hogyan kell viselkedni benne?

G. N.: Störr kapitány személyiségében van egy adag nehézkesség, és ennek megformálásában sokat segítettek a jelmezek, amik szintén nehéz anyagokból készültek. A jellem felépítése ugyanis a külsőségeken, a fizikai megjelenésen keresztül is történik. De nemcsak a jelmezeken keresztül, hanem a csodálatos díszletek által is. Amikor belépsz egy ilyen térbe – legyen az Hamburgban vagy Budapesten –, tényleg visszarepülsz az időben, és automatikusan másképp kezdesz viselkedni. Látja, én most tornacipőt viselek, de ha felhúzok egy korabeli bőrcipőt, máris másképp járok, és ez össze van kötve a pszichémmel, hat az érzelmeimre is. Szóval az átalakulás kis dolgokkal kezdődik. Nagy élmény volt belépni például egy korabeli kikötő világába: az egyik oldalról egy erőteljes, súlyos légkör uralkodik ott ezektől a hatalmas szerkezetektől és kemény anyagoktól, másrészről meg ott van bennük a szabadság ígérete is, a távlatok levegője.

A kikötőknek ez a szimbolikája szerintem végigvonul a filmen, mert benne van, hogy egyrészt próbálunk mindent kontroll alatt tartani, másrészt elengedni.

Gy. D./WMN: Ön Utrechtből származik, igaz?

G. N.: Nem, Vinkeveenből, ami Utrecht tartományban van.    

Gy. D./WMN: Csak arra lennék kíváncsi, hogy az ön életében milyen szerepet játszott a víz.

G. N.: Hatalmasat! Egy tó mellett laktunk, úgyhogy gyerekkoromban sokat voltam vízben, de vitorlázni vagy a tengeren hajózni az valami teljesen más dolog. Nagyon szeretem a tenger romantikáját és teljes szabadságát. 

Gy. D./WMN: Érdekes lehet önnek Magyarországot és Kelet-Európát két olyan szélsőségesen különböző produkción keresztül megismerni, mint amikben játszott: a Casting című rövidfilmben pornóproducerként, aki Erdély legszegényebb településeire jár fiatal lányokat becserkészni, A feleségem történetében pedig hajóskapitányként, aki a legszebb, legelegánsabb oldalát ismerhette meg a kultúránknak… 

G. N.: Jó, de azért nemcsak a szerepeken keresztül ismerkedem ezzel a világgal, hanem elsősorban az embereken keresztül, akikkel kapcsolatba kerülök.

A „Casting” azt mutatta meg nekem, mekkora szakadék van a kelet-európai vidék és a nagyváros között, amelyik próbál a nyugat-európai világ része lenni – igazából ez adott nekem egy kis betekintést ebbe a régióba.

Én Hollandia egyik leggazdagabb vidékén nőttem fel (ami egyben Európa egyik leggazdagabb régiója is), és persze valamit tudtam arról, milyen itt, önöknél, de sosem kerültem vele közelebbi kapcsolatba. A feleségem története pedig nem a mai valóságot, hanem a múltnak egy szerencsésebb időszakát mutatta be, és inkább egy európai perspektívát, hiszen a történetben mindenféle ember megfordul, különböző kultúrák villannak fel. De a stáb tagjaival beszélgetve azért sokat megismertem ebből az országból is, hogy milyen itt a politikai légkör, mi történik épp, milyen döntéseket hoz a kormány – nagyon érdekesnek találtam ezeket a beszélgetéseket, mert ezeken keresztül értettem meg, milyen ma Budapesten élni, milyen itt fiatalnak lenni. Kemény dolgokat meséltek, de én ezeken keresztül kerültem közelebb Magyarországhoz.

Gy. D./WMN: Mit szólt ahhoz, amikor egy fiatal filmrendezőtanonc a magyar Filmművészeti Egyetemről egyszer csak megkereste a vizsgafilmje főszerepével? Akkor mit gondolt magában – már befutott, sokat foglalkoztatott holland színészként? És később arról, hogy aztán éppen ezen keresztül csöppent bele egy európai koprodukcióba cannes-i premierrel?

G. N.: Ez egy kicsit hajaz arra, amilyen utat Störr kapitány jár be A feleségem történetében: először mindent kontrollálni akar, hiszen egy hajóskapitány – ahhoz van szokva, hogy neki kell uralnia a helyzeteket –, aztán meg kell tanulnia, hogy van, amikor a kontrollt el kell engedni, mert úgyis kicsúszik a kezedből, és akkor már csak egyetlen dolog felett van uralmad: a saját gondolataid és elméd felett. Valahogy így volt ez velem is: amikor megkeresett Csoma Sándor a Casting főszerepével, én éppen akkor jöttem rá, hogy el kell engednem a kontrollt, mert előtte nagyon el akartam érni valamit: két-három éven belül nagy szerepeket akartam játszani nagyszabású európai filmekben, csak nem tudtam, hogyan kerülhetnék közel ehhez. Erre jött ez a lehetőség, én meg azt mondtam: jó, próbáljuk ki, nézzük meg, hová vezet. És abban a pillanatban, hogy azt mondtam: beengedtem, ami jönni akart – legyen az akár egy kis költségvetésű iskolai vizsgafilm fiatal, lelkes alkotókkal –, az elvezetett oda, amiért ma itt ülünk.

Gy. D./WMN: Ezzel egyúttal megtapasztalhatta, hogy a nagy produkciók nemcsak dicsőséggel és csillogással járnak, hanem nagyobb kitettséggel is. Az amerikai kritikusok elég kemény dolgokat írtak önről A feleségem története cannes-i bemutatója után…

G. N.: Nem olvastam azokat a kritikákat.

Jelenet A feleségem története című filmből

Gy. D./WMN: Tényleg nem? Ez nem csak füllentés, amikor a színészek azt mondják, hogy nem olvasnak kritikát?

G. N.: Nem, tényleg nem olvasok. Persze eljut hozzám pár dolog, de nem olvasom el, még ha érdekel is, mert nem akarom, hogy hasson rám. Amikor egy filmről beszélünk, én abból az álláspontból közelítek, hogy tudom, mi mit akartunk elmondani vele, milyen szándékok és gondolatok húzódtak meg mögötte. Tény, hogy a cannes-i bemutató elég felfokozott élmény volt azzal a sok reakcióval, ami a különböző irányokból érkezett, de nekem inkább úgy tűnt, az emberek vagy nagyon szerették a filmet, vagy egyáltalán nem tudtak mit kezdeni vele. Én viszont tudom, hogy

minden, amit a vásznon látunk, egy döntés eredménye – még a színészi játék is, ami sokkal érzékenyebb, finomabb, mint ahogy én általában játszom. Én sokkal nagyobb gesztusokkal, sokkal inkább kifelé szoktam játszani, de ebben a feladatban épp az volt a kihívás, hogy ilyen kevés legyek.

És ez valakinek tetszik, valakinek meg nem. De mi tudjuk, mit akartunk, és pontosan azt csináltuk meg.

Gy. D./WMN: Ön a két évtizedes színészi múltjával már biztosan hozzá van szokva akár a szélsőséges reakciókhoz is.

G. N.: Igen, éppen ezért igyekszem eltartani magamtól, és nem a hatása alá kerülni. Én ismerem legjobban a hibáimat. És azt is, hogy miért követtem el őket. Na, jó, azért nem állítom, hogy ezáltal nem érint meg, amiket mások mondanak rólam – van, hogy elolvasol egy kritikát, és nem érted, hogy most komolyan, miért? Miért mond ilyet? Nem mintha meg akarnám győzni az igazamról, de tudja, mi, akik benne dolgoztunk, hiszünk ebben a filmben. És talán jobb is, hogy szélsőséges véleményeket váltott ki a nézőkből, mintha közepes kritikák jelentek volna meg. Sokan azt mondják, nem a legjobb időben készült el, mert ez a film nem a mának szól. Vagy hogy milyen más lett volna, ha egy férfi rendezi… de számomra ez az egész nem erről szólt.

Gy. D./WMN: Hanem miről?

G. N.: Arról, hogy milyen benne lenni egy kapcsolatban, és közel kerülni ahhoz, akivel a kapcsolatban vagy.

A környezet régimódi, de a téma örök: hogyan tudsz igazán kapcsolódni ahhoz, akit szeretsz, és ki vagy te egy kapcsolatban, vagy azon kívül. 

Gy. D./WMN: A film végén elmond egy monológot arról, hogyan is kellene élni… de bevallom, én ott annyira elmerültem a képi világ szépségében, hogy utólag döbbentem rá: elfelejtettem figyelni a szövegre. Összefoglalná nekem, milyen üzenettel búcsúzik tőlünk Störr kapitány? 

G. N.: Hát, szerintem inkább újra meg kéne néznie a filmet…

Gy. D./WMN: Jó, megígérem.

G. N.: De rendben, azért összefoglalom: Störr kapitány azt mondja, hogy ha lenne egy fia, mit üzenne neki. És ráébred, hogy nem tudna neki semmit tanítani, mert mindenkinek magának kell rájönnie a dolgokra. Hiszen abban a pillanatban, amikor már nem akarsz valamit görcsösen, és hagyod, hogy csak történjenek veled a dolgok, akkor érkezik a lényeg, a spiritualitás az életedbe.   

Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti – Goti Photography