Fáj, de nézed. Nézed, mert fáj – Pedro Almodóvart köszöntjük a születésnapján

–

Pedro Almodóvar nem a kedvenc rendezőm – nem is láttam az összes filmjét, de amit igen, az nagy hatással volt rám. 
Pedro Almodóvart nem könnyű nézni.
Pedro Almodóvart éppen ezért nem is ajánlom mindenkinek.
Pedro Almodóvart én sem azért nézem, mert szórakozni akarok, sőt sokszor éppen azért, mert szenvedek tőle – de az sem lenne igaz, hogy nincs birtokában a szórakoztatás képességének.

A következő, saját ízlésem szerint válogatott filmjeiből viszont minden képkocka megmarad; bizonyos elemeik pedig úgy bukkannak fel a hétköznapokban, hogy észre sem veszed.

1. Anyatörténet, nem úgy, ahogyan elképzeled – Mindent anyámról

Ha Édesek és mostohák-típusú, önfeláldozós anyai-női drámára vágysz, akkor azt itt nem fogod megtalálni. Egy szikráját sem. Sőt! Nekem például kétszer is neki kellett futnom, hogy ne verjen ki tőle a víz. Jogosan tehetnéd fel nekem a kérdést: de akkor miért nézed?

Az egyik nőismerősöm váltig állította, ez a kedvenc filmje. Én pedig balgán egy, az anyaságról és a nőiségről örök érvényű, nagy igazságokat kimondó, brutális drámára számítottam, de nem azt kaptam. Rossz helyre mentem tejért – ahogy vidéken mondják. 

Amikor először néztem, azt éreztem: „Na jó, köszi, ezt az agyam nem tudja befogadni, ehhez túl kicsi, meg minek is mesélni ekkora zagyvaságról?” Szóval hidd el nekem, igaz az állítás, hogy bizonyos alkotásokhoz (akár könyvhöz, filmhez vagy zenéhez) meg kell hogy legyen a hangulatunk (de valamihez persze sose jön meg). Almodóvar egyik legnépszerűbb filmje ezt követeli, ráadásul erőszakosan.

És aki miatt elsősorban érdemes belevágni, az Cecilia Roth, a Manuelát alakító főszereplő. Ez a karakter olyan, amilyen lenni akarok: időskorában is elementárisan vonzó, minden porcikájában független és erős, egyedülállóságát büszkén viselő ember. Manuela pedig olyan élethelyzetekbe keveredik, amilyeneket csakis Almodóvar képes kitalálni. 

Ajánlom: nyugodt, letisztult hangulatban, amikor képes vagy feldolgozni a szokatlant és van idő a kibogozására is. Hajrá!

2. Imádja a nőket – Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén

Azért szeretem a spanyol rendezőt, mert különlegesek a nőalakjai. Mert szereti megmutatni a különlegesen szépet úgy, hogy közben nem fél a csúfságtól. Nemcsak a szabályos gyönyörűséghez vonzódik, hanem a szabálytalanhoz is. (Penélope Cruz, a legfőbb múzsája, például nem tagadja, hogy az ő hatására lett színésznő.)

Carmen Maura, ennek a filmnek a főszereplője pedig Almodóvar első igazi múzsája volt. Közös sikerük csúcsa ez a film, amivel nemzetközileg is elismert lett.

Ebben a sztoriban minden benne van, ami belefér egy női budoárba, hiszen a díszlet nem több, mint a főszereplő, Pepa lakása, aki olyan karakter, hogy minden mondatát le kellene jegyezni (de kár, hogy nem tettem meg, most nézhetem újra a filmet). De Rossy de Palma is említésre méltó mellette, aki olyan eredeti karakter, hogy nem lehet nem észre venni – és aztán elfelejteni sem. (A hórihorgas, karakteres nő nemrég egy Gaultier-reklámban is feltűnt, és bár az csak egy reklám, mégsem felejti el az ember.)

Almodóvart ezért a filmért Oscarra jelölték, és a sztori akkorát futott, hogy még musicalváltozat is készült belőle.

Ajánlom: azoknak, akik még nincsenek az idegösszeomlás szélén, de arra tartanak, és közben jól akarnak szórakozni.

3. Fáj, de nézed. Nézed, mert fáj – A bőr, amelyben élek

Letaglózó történet az ember uralkodási vágyáról, a másik feletti hatalom részegítő erejéről, gyönyörű képekkel, megrázó mellékszállal. Ez a film minden ízében sokkol. 

Amikor Buika hangja felcsendül az egyik kulcsfontosságú jelenetben, akkor az ember testének minden négyzetmillimétere libabőrös lesz. (A karizmatikus énekesnőt egyébként ebben a filmben fedeztem fel magamnak – látjátok, mondtam, hogy Almodóvar minden részletben ad valamit, amit elviszel magaddal a későbbiekre.) 

 

Spoilerezés nélkül nehezen lehet mesélni erről a filmről, de az alapsztori szerint egy speciális bőr megalkotásán kísérletező plasztikai sebész fogva tart a házában egy csodálatosan szép nőt, akiről nem is tudjuk eldönteni, hogy önkéntes rab-e, vagy szabadulni akar a steril börtönéből. (Aztán kiderül, ne aggódjatok.)

A látvány minden részlete mértanilag kidolgozott, minden díszletelem a helyén van, és utalásokkal teletűzdelt.

A jelenetek hol szemet gyönyörködtetők, hol pedig sokkolók, ugyanúgy, ahogy a háttérben kibomló múltbeli történet is. 

Ajánlom: azoknak, akik nem félnek a meghökkentőtől és a nagyon furcsától.

+ 1.: Amikor elkap a gépszíj – Eszeveszett mesék

Ezt a filmet nem rendezőként jegyzi, hanem producerként, de az abszolút kihagyhatatlan kategóriába tartozik! Szerintem az egyik legjobb, legtartalmasabb vígjáték, amit valaha láttam. Öt történet arról, hogyan kerülhet az ember a totális összeomlás szélére, és mi viszi tovább onnan.

Almodóvarról természetesen rengeteg kritikát olvastam, számtalan olyan filmjét dicsérik, amikhez én hozzá se tudtam szagolni, mások pedig épp azokat döngölik földbe, amiket én imádtam. Egy biztos: a filmjeit nem lehet elfelejteni, ki ezért, ki pedig azért nem tudja. 

Boldog születésnapot kívánunk neki, bár ki tudja, hogy ünnepli-e egyáltalán.

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Almodóvar a Kika című filmjének díszletében, 1993-ban – Forrás: Getty Images/Jean Marie Leroy/Sygma/Sygma