A pákász, a mocsári remete

Nemrégiben a Tisza-tónál jártam, és ott került elém ez a kedves, mesevilágot idéző szó: pákász. Nem, nem egy érdekes vízi rovar vagy virág neve ez, hanem egy ősi foglalkozásé, vagy talán pontosabb, ha azt mondjuk, évszázadokon át létező életformáé.

A pákász halászott, vadászott, madarászott és gyűjtögetett, ma úgy mondanánk, önellátó volt. A lápvidéken élt, ahol földművelésre nem volt mód, ezért összegyűjtötte a természet számára hasznosítható kincseit: az ehető mocsári növényeket, a vadmadarak tojását, tollát, a teknősbékát. Voltak köztük, akik darvak, kócsagok szelídítésével foglalkoztak, mások méheket tartottak. Ivóvizet furmányosan szereztek: egy hosszú nádszálat dugtak le a mocsaras talajba, át a tőzegrétegen, olyan mélységig, ahol már iható volt a víz.

Törvényen kívüliek voltak, adót nem fizettek, se jobbágyi robottal nem szolgáltak, nyilvántartásokban, összeírásokban nem szerepeltek.

Kunyhójukat nádból fonták, használati tárgyaikat is maguk készítették. A mások számára veszedelmesen zegzugos, ingoványos mocsarat jól ismerték, az égitestek állásából tudták, merre kell menni, a naptárukat pedig a természet körforgása írta.

A süppedős talajon többágú bottal jártak, bocskoruk alá gyékényből font talpat kötöttek, hogy ne süllyedjenek el, a vízen pedig tutajjal közlekedtek.

Pákász-tanya az ingólápon; illusztráció – Forrás: Wikipedia/A magyar halászat könyve, Magyar Királyi Természettudományi Társulat, Budapest, 1887

Jól ismerték a növényeket, és füvesemberként is működtek: kenőcsöket gyártottak, piócákat gyűjtöttek, amiket eladtak a környékbeli falvakban.

A folyók szabályozásával, a lápok lecsapolásával élőhelyük eltűnt, a különleges pákászmesterség kihalt. A Tisza-tavi tanösvényen járva viszont még ízelítőt kaphatsz a különös, romantikus pákászságból.

A gombkötő nem a leszakadt gombok felvarrójának kacifántos elnevezése

Az ötszáz éves magyar mesterség művelői a díszruhák gombjait, zsinórdíszeit, sujtásait készítették, fa-, ólom- és üvegaljakat borítottak be különféle mintákkal. Mivel 1872-ben, a céhrendszer felszámolása után a gombkötők egy ipartestületbe tömörültek a paszományosokkal, a két ruhadíszeket készítő szakma némileg összeolvadt, de eredetileg két külön mesterségről van szó. A paszományosok szövőszéket használtak, a gombkötők más eszközökkel, például tűvel dolgoztak különféle állati szőröket, teveszőrt, gyapjút, selymet alkalmazva.

Hohenberg Ferencz zsinór-, paszomány- és gömbkötőgyáros kirakata egy kiállításon. A felvétel 1896-ban készült – Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei

A díszes gombok, vitézkötések a főúri és katonai viselet fontos kellékei voltak, de később a városi polgárok és a parasztság viseletében is megjelentek. A magyar huszárok zsinóros, díszes ruhája Európa-szerte divatossá vált a lovasságnál a XVIII. században. A reformkor pedig nálunk nemzeti viseletté tette a zsinóros ruhát, amelyet az abszolutizmus idején a nemzeti ellenállás jelképeként hordtak.

Ami ma a programozó, az volt régen a borvidékeken a kádár

Azaz nagyon keresett, jól megfizetett mesterember.

A kádárok boroshordókat készítettek fából, abban szállították a kereskedők messzi országokba a bort. A kiürült hordókat nem hozták vissza, így a kádároknak minden idényben volt dolguk. Legendás volt a gönci hordó, amely a zempléni erdők tölgyfájából készült, és a tokaji bort szállították benne Lengyelországba.

A kádár télen választotta ki a fák közül a hordónak valót. A farönköket széthasogatta, aztán hagyta kiszáradni a fát: néha évekre volt szükség a tökéletes matériához! A kiszáradt dongákat megtisztította, domborúra faragta, legyalulta, tűzön puhította, így hajlította be őket ívben az abroncsba. Majd jött a fenekelés: gyaluval árkot vésett a dongák aljába, és a kádárvillával behúzta a hordó két fenekét.

Kádárok munka közben – Forrás: MEK OSZK

A kádár maga készítette a szerszámait, ami pedig maradt utána, az a fiára szállt, a mesterség titkaival együtt.

Ma már csak kevés kádár van, mert a nagyüzemi borászatokban hatalmas fémtartályokban tárolják a borokat.

Bodnár vagy bognár?

Két külön mesterségről van szó!

A bodnárról már esett szó, ugyanis más néven kádárnak vagy pintérnek nevezik, és használati tárgyakat, edényeket állított elő fából – a hordók mellett készíthetett vödröt, köpülőt, puttonyt, kádat, vékát, valamint permetezőkannát is.

A bognár viszont kerekek, szekerek, targoncák, talicskák, kézikocsik, létrák, szánkók, hintók készítésével foglalkozik. Elsősorban faanyaggal dolgozik, de értenie kell a vas megmunkálásához is, hisz a kerekek abroncsozása, a kocsik vasalatainak elkészítése szintúgy a munkájához tartozik.

Bognárműhely – Forrás: Wikipedia/Robert Lawton

A gelencsér se egy vízimadárfaj!

A gelencsérnek, gerencsérnek vagy gölöncsérnek is nevezett mesterember valójában fazekas volt, aki agyagedényeket készített.

Az agyagművesség az egyik legősibb mesterség. Valószínűleg a földművelés kapcsán jött rá az ember az agyag képlékenységére, és arra, hogy a meleg tartósítja anyagedényeit. A kézi fazekaskorongot már hatezer évvel ezelőtt is ismerték, Mezopotámiában, Egyiptomban is használtak már mázas cserepet. Mifelénk 1100 körül az agyagműveseknek már falvaik voltak: ott telepedtek le, ahol volt agyag.

Gelencsér munka közben – Forrás: MEK OSZK

A XIV. századtól már nemcsak háztartási eszközöket készítettek, hanem cserépkályhákat is, akkori néven kályhás kemencéket. (A kályha szó akkor még a kályhacsempét jelentette.)

A nemesi udvarházak nagy háztartást vittek, sokféle edényre volt szükségük, mivel az agyag átvette a benne tárolt élelmiszer illatát, így külön fazék, csupor vagy tál kellett mindenféle éteknek. Ráadásul egy valamirevaló vacsora hat-nyolc (akár húsz) fogásból ált tehetőséknél, amit el is kellett készíteni valamiben, a tálalásról nem is beszélve. Úgyhogy a gelencsérek dörzsölhették a markukat! 

Kurucz Adrienn 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT