–

Abban az életkorban vagyok, amikor a szüleim, és a barátaim szülei között már sokan betegségekkel és az elmúlással néznek szembe. Közelről követjük végig a hanyatlást, egykori képességek leépülését, személyiségek megváltozását, alkalomadtán szétesését, atomjaira hullását. Mondanom sem kell, fájdalmas folyamat. Az nem kifejezés. És az emberben óhatatlanul munkál a félelem, hogy vele ez hogyan történik majd. Vajon melyiket viselném nehezebben? Ha a mozgásomban válnék korlátozottá, vagy ha a tudatom hagyna cserben? Melyik esetben mondhatnám még, hogy önmagam maradtam, hogy megőriztem a méltóságom?

Mert ki akar méltóság nélkül élni? Mi értelme úgy az életnek – legyenek akár körülöttünk szerető társak, családtagok, barátok? Mi értelme, ha az ember már nem ismer rájuk?

A Szupernóva ezzel a dilemmával foglalkozik, és csak ezután, emögött, mintegy mellékesen jelezzük, hogy egy meleg pár kapcsolatán keresztül. De teljesen mindegy, hogy melegek-e, vagy heterók. Sokkal fontosabb, hogy egy olyan pár, amelynek tagjai között valódi, mély összetartozás van. Valódi, odaadó figyelem. Őszinte, szívből jövő elköteleződés. Sírig tartó szerelem – ami néha emberfeletti áldozatot követel. Hát persze, az élet nagy ajándékaiért általában nagy árat is kell fizetni.

Sam (Colin Firth) és Tusker (Stanley Tucci) egy lakóautóban vágnak neki az angol vidéknek. Azonnal látszik, milyen összeszokott párosról van szó, hiszen egész úton csipkelődnek, hol kedvesen, hol meg már abban a tónusban, amikor valaki direkt bántani akarja a másikat. És az a másik csak nem akar megsértődni, csak nem vág vissza – ez szokatlan, ebből látszik, hogy valami motoszkál a felszín alatt. Hamarosan ki is derül, micsoda, Tusker ugyanis eltűnik egy parkolóból, és mire Sam rátalál, Tusker már maga sem tudja, hol van és hogy került oda. Szóval innentől, körülbelül a film huszadik perce után tudjuk, hogy

Tusker súlyos beteg, csak egyelőre még abban a fázisban, amikor ritkán látszik rajta. De ez a sötét felleg – az Alzheimer vagy a demencia köde – mindig ott lebeg fölötte, és időnként el is ragadja.

Divatos téma lett manapság ez a betegség a filmesek körében, mondhatnánk, de távolról sem csak egy divathullámról van szó. Egyrészt sajnos egyre gyakoribb jelenség az életben, másrészt olyan hatalmas, egzisztenciális kérdéseket feszeget, mint hogy kik is vagyunk valójában – egyenlők vagyunk-e a tudatunkkal. Így aztán ezerféle aspektusból lehet vizsgálni és gondolkodni rajta –, mindamellett, hogy a teljes sötétségbe tartó folyamat milyen elementáris érzelmi megpróbáltatást tartogat, és hogyan hat az emberi viszonyainkra.

Egyszer már összegyűjtöttük nektek, mely alkotások foglalkoztak ezzel, és milyen aspektusból, de még azóta is készült több új, érdekes film, például az Oscar-díjas The Father (amit hamarosan Kern Andrással visznek színre a Vígszínházban), a Zuhanás, vagy a Hűség. Most tűnik csak fel, hogy egytől egyig sokatmondó, súlyos címek ezek: elementáris érzelmek egy-egy szóba sűrítve…

Hát akkor nézzük is meg gyorsan, mit jelent a szupernóva: a Napnál nagyobb tömegű csillag végső, nagy robbanása, amelynek során olyan hatalmas energiamennyiség szabadul fel, hogy a szupernóva fénye rövid időre elérheti az adott galaxisban lévő összes csillag (általában 100 és 200 milliárd között) együttes fényét.

Röviden: az egész univerzumot megrázó, és fénnyel betöltő csillagrobbanás.

Mindezt a film cselekményére vonatkoztatni azonban csak spoilerezéssel lehetne, úgyhogy maradjunk annyiban: egyéni értelmezés kérdése, ki mire gondol erről Sam és Tusker történetében.

A pár mindenesetre a vidéki Angliában – aminek lenyűgöző tájai fontos elemét adják a történetmesélésnek – mintegy elbújik a világ szeme elől, hogy döntést hozzon a jövőjük kérdésében. És a Szupernóva ebben hoz újat a korábbi Alzheimer-történetek között: arra koncentrál, hogy a még tudatánál lévő beteg rendelkezhet-e arról, mi történjen vele abban az időszakban, amikor már nem lesz kontrollja az események felett. És mivel Tusker értelmiségi (konkrétan író), akinek a tudat legapróbb szegletének feltárása és megismerése életcélja és egyben megélhetése volt, érthető, hogy enélkül nem látja értelmét az életének. De az ehhez kapcsolódó döntést mégis nehéz meghozni, annál is inkább, mert Samet is meglehetősen közelről érinti.

Látunk tehát egy szinte tökéletes életet: két egymást szerető érzékeny, értelmes embert, körülöttük melegszívű családot és barátokat, nyugati jólétet és a legmagasabb kultúrát, és látjuk, milyen nehéz ezt elengedni – de akár akarja Tusker, akár nem, búcsúznia kell tőle.

A kérdés csak az, hogy hogyan: még utoljára a saját akaratából, a maga által választott módon, vagy a sorsra bízva magát.

Egyetlen film jut eszembe, ami hasonló dilemmát boncolgatott (azt is a Cirkóban láttam jó pár éve): Bille August Csendes szív című drámája, amiben egy halálos betegséggel szembenéző nagymama dönt úgy, hogy elbúcsúzik a családjától, és orvos férje segítségével az önkéntes halál (de mégsem öngyilkosság) mellett dönt. Az eutanázia ugyan még mindig mélyen megosztó és egyesek számára felháborító jelenség, ám mint ezekből a filmekből is kiderül, attól még létezik. És bizony, vannak helyzetek, amikor nem maradnak érvek a másik oldalon, pontosabban, ami marad, azt az önzés (esetleg a vallás) mondatná velünk.

A Szupernóva is azt állítja (a Csendes szívhez hasonlóan), hogy a szeretet legmagasabb foka éppen az, ha képesek vagyunk elengedni azt, akinek mennie kell. Mondhatnánk, hogy ezáltal pont az ellenkezője a Hűségnek. De ki mondhatja meg, melyik az igazibb szeretet?

Nehéz film, de gyönyörű ez is, és Colin Firth és Stanley Tucci összjátékával alig lehet betelni. Bárhogy végződik is, az ember mégis csak azt érzi közben: ilyen szép szerelemről álmodik mindenki, ilyen összetartozásról és intimitásról, és ezért már megérte élni. Igazán kivételes sors jut annak, akinek ez megadatik – bárhogy végződik. 

Gyárfás Dorka

Képek: Cirkofilm