–

Hatice Meryem: Hogyan fogjunk hozzá egy nő meggyilkolásához?

(Európa Könyvkiadó, 2021)

„Asszonyok, az uratok a ti poklotok és a ti paradicsomotok. Ne felejtsétek, hogy mind a pokol, mind a paradicsom kapujában az uratok fog várni benneteket. Ha ő úgy látja jónak, a paradicsomba, ellenkező esetben viszont a pokolra kerültök!”

A fenti részlet az egyik szereplő prédikációjából nagyjából leképezi a könyv viszonyrendszerét: a török írónő csontig hatoló, kegyetlen novelláiban a férfi-nő kapcsolat hatalmi rendszerét járja körül. A meggyilkolás legtöbbször szó szerinti, máskor elkezdődik már az életben: a lélekkel. Hogy miért érdemli meg a nő, hogy megöljék? Egy rózsaszín kispárnáért. Egy nem merevedő hímvessző miatt. Egy boldog pillanat miatt.

Szürreálisnak tetsző történetek nagyon is valódi halálokról – ugyanakkor nem ugyanilyen szürreális azt hallani a hírekben, hogy „szerelemféltésből tizennyolc késszúrással megölte”? Ezeknek a novelláknak (pontosabban a megírt történeteknek) annyi közük van a valódi szerelemhez, mint a torz szerelemféltés kifejezésnek.

A kiadvány első felében Hatice Csak egy hüvelyknyi férjem legyen című műve olvasható, amely idehaza is nagy sikert aratott korábban, és jó bevezető az 1968-ban, Isztambulban született írónő szélsőségesen fanyar, de rendkívül képszerű, tömör, mégis rengeteg apró információt átadó stílusába. Korrajz és társadalomkritika, ne lepődjetek meg, én írtam a kötet fülszövegét, és mondhatom, amikor elolvastam a magyar fordítást kiadás előtt, konkrétan azt éreztem, mindjárt megfulladok. 

Vágyott szépség – Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből

(Magyar Nemzeti Galéria, 2021)

„Lázadás, szépség, tudományos pontosság és kreativitás egyszerre jellemzik Nagy-Britannia első művészeti mozgalmát: a preraffaeliták képei még 170 év távlatából is inspirálóan hatnak. A preraffaelita mozgalom a fiatalok forradalma volt: hét diák és barátaik elhatározták, hogy modern szellemben újragondolják művészet és élet összefüggéseit.”

Bevallom, meglepett, milyen sokan olvasták a preraffaelitákról szóló cikkeimet. A kommentek közt többen is kérték, ajánljak olvasnivalót a témában, úgyhogy most ajánlok: a kiállítás katalógusát. Amellett, hogy a tárlat lenyűgöző képi anyagát kiváló minőségben élvezhetjük a nagy méretű album lapjait forgatva, olvashatunk két tanulmányt dr. Péteri Évától, az ELTE anglisztika tanszékének adjunktusától, illetve dr. Carol Jacobitól, a Tate kurátorától. A kötetben szerepelnek az idehaza kiállított festmények, illetve a végén a testvériség tagjainak rövid életrajza is. Ez bőven elegendő ahhoz, hogy valaki átfogó képet kapjon a mozgalomról és azt is megtudja, milyen nyomvonalon szeretne továbbhaladni (szeretne-e) a preraffaelitákkal való ismerkedésben.

Igazi coffee table book (nem tudom, erre létezik-e magyar kifejezés, én nem ismerek): a dohányzóasztalon szó szerint dísze lehet egy enteriőrnek, és garantáltan minden vendég ezt fogja lapozgatni.

Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról

(Magvető, 2021)

„Két hiábavaló próbálkozás, hogy a szülői urnákat feltárjam, csavarhúzóval (kötőtűvel, vésővel) felfeszegessem, s a hamvakat, ahogy a szülők egyike kérte, elszórjam valahol. Két film, egy dél-amerikai és egy valamilyen balti, amelyben urnákat két könnyed mozdulattal, játszi egyszerűséggel nyitnak ki, mint valami üdítőitalt.”

Szvoren Edina legújabb novelláskötetét nem jó egyben olvasni: adagonként, lassan ajánlanám, mondjuk, reggelente, tea vagy kávé mellé, amikor még senki nem zajong körülöttünk.

Először konkrétan olvashatunk a csodálkozás természetéről. Aztán mindenféle, csodálkozásra kisebb-nagyobb okot adó események sorjáznak előttünk, amelyek gyakran maguk is csodálkozással teltek: mit keresnek a vakok a Libegőn? Mit keres egy férfi újra meg újra egy ház kertjében, ahol nem is lakott soha? Megrémülő és a vesztükbe sokféleképpen rohanó lovak. Emberek, akik különös betegségek neveit viselik. Lábánál kisebb karaktercipőt viselő nő. Vándorló, öntörvényű citera. Vagy épp egyetlen szó készteti csodálkozásra az embert: hogyan lesz a tákosi templomból egyszer csak olajfinomító? Szvoren aprólékos műgonddal megírt történetei mikroszkopikus meglepődéseket nagyítanak fel, a hétköznapi élet különös mintázataira hívják fel a figyelmet, s közben

finom nyelvi játékokkal kacsint ki az olvasóra, akinek – ahogyan az a kötetben olvasható is – nem mindig esnek egybe az érdekei a lapozóval. De tapasztalatból mondom: egy nyugodt reggelen vagy egy csendes nyári estén ezek az érdekek remekül összeegyeztethetők. El fogunk csodálkozni, mennyire.

Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb

(Magvető, 2020)

„Álldogál, és az egyik piros kabátos lányról én jutok az eszébe. Vagy egy francia bulldogról, hogy odafutok, megsimogatom. Vagy egy illatról, utánafordul. Álldogál, és valamiről az eszébe jutok, de nem vagyok ott. Ha az eszébe jutok, sosem vagyok ott. Ha az eszembe jut, sosincs itt. Olyan meg nincs, hogy ne jusson az eszembe.”

Az idei nyári Margón szereztem be a tavalyi Margó-díjas könyvet, szóval jókora elmaradással vágtam bele – és annál gyorsabban faltam be ezt a nagyon intenzív, de nagyon letisztult kötetet, amelyben olykor annyira otthonosan éreztem magam, hogy esküdni mernék, Harag Anita néha kilesett mozzanatokat az életemből. Vagy mindannyiunk életéből. Felbomló és újraszövődő családi viszonyok, soha ki nem virágzó szerelmek, szülők és nagyszülők elvesztése, folyton bepisilő kutya –

ezeknek a novelláknak a hétköznapiságában annyi mélység van, hogy az ember kész elhinni tőlük: az ő élete sem olyan felszínes, mint amilyennek első látásra tűnik. Aztán persze az más kérdés, könnyű-e viselni, ha a felszín alá lesünk.

Ez egy igazi utazós kötet: én a Berlin felé tartó vonaton olvastam a nagy részét, és teljesen kiszakadtam a valóságból, miközben Harag Anita valóságánál valóságosabbat nemigen tudok elképzelni.

David Hockney és Martin Gayford: A képek története

(Scolar, 2021)

„Képek vesznek körül minket: laptopon, telefonon, magazinokban, újságokban, olyan könyvekben, mint ez, és – még mindig – ott lógnak a falakon is. Legalább annyit gondolkodunk képekben, mint szavakban, képekkel álmodunk, és rajtuk keresztül próbáljuk megérteni az embereket és a környezetünket.”

Ajánlok egy másik coffee table bookot is, amelynek magyar megjelenésééig számoltam a napokat. Kézikönyv ez talán inkább, de annak is valami különleges válfaja: a világ jelenleg legmenőbb festőinek egyike beszélget benne a világ egyik legismertebb műkritikusával, életrajzírójával, mindez pedig gazdagon illusztrálva. Hát mi ez, ha nem a legeszményibb csemege minden művészetkedvelőnek? Ez a kötet úgy tanít látni, hogy közben szórakoztat: megtudunk egy csomó érdekességet az alkotókról, arról, mit kellene észrevennünk egy adott művön és azt hogyan érdemes értelmeznünk (nem a „mire gondolt a költő” típusú gondolatok, nyugi!); mit kell tudunk a kompozícióról, milyen eszközt és hogyan használt a festő, fotográfus és ennek mi a jelentősége… Kulturális referenciák, asszociációk, sztorik…

Komolyan mondom, receptre írnám fel mindenkinek, akit sikerült általános iskolában elriasztani a műkedveléstől az évszámok és korstílusok bemagoltatásával. A képek története egy szemléletmódot ad, amelynek segítségével önállóan boldogulunk majd. A múzeumokban és a világban is.

Nyáron a kertben lapozgatni tökéletes, de ajándékba sem utolsó!

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Coolpicture