–

A 2012-es Bosszúállókban hangzott el egy, a szívünket megdobogtató szóváltás Scarlett Johansson Fekete Özvegye és Jeremy Renner Sólyomszeme között, amelyben Budapestet emlegették. Most végre képbe kerülhetünk, miért is fontos a fővárosunk, azon kívül persze, hogy gyönyörű, és méltán büszkék lehetünk rá. Ha a Bosszúállókban még miniszoknyában, majd feneket kiemelő latexben parádézó Natasha Romanoff nem mindennapi alakjára tekintünk, talán nem is tűnik olyan hosszú időnek az a közel egy évtized, mire szexuális tárgyból az évek során szólófilmet kiérdemlő karakterré nőtte ki magát, aki képes szeretni, és képes megsiratni a szeretteit. Scarlett Johansson pedig annyira eggyé vált a figurával, hogy kaszáspók legyen mind a nyolc lábán, aki a nyomába ér!

A szólózáshoz pedig, úgy látszik, kellett egy Végjáték, és vele a nagy halál meg a figura piedesztálra emelése, nem beszélve egy karakán női rendezőről. Az ausztrál Cate Shortland Lore című filmjében olyan lényegre törően mutatta be gyerekszemmel a második világégés utáni állapotokat a háborús Németországban, hogy még Mickey egérnek is megakadt rajta a szeme. Mivel az idén A nomádok földjéért kétszeres Oscar-díjassá avanzsált Chloé Zhao elhappolta az Örökkévalókat, így Shortland számára maradt a megtiszteltetés, hogy hófehér gyászruhába öltöztesse a „Fekete víg Özvegyet”.

De hol van már a Bosszúállók kikent-kifent akcióhősnője, aki lassított felvételen dobálja dús vörös hajkoronáját, miközben odaadóan pucsít a kamerának?

Egy megfáradt és magára hagyott Natasha Romanoff jelenik meg a színen, aki úgy odabújna egy kis vigasztalásért valakihez, és ezúttal még a fickó ízületeit is a helyén, a csontjait meg épen hagyná. Legalábbis egy darabig.

Az Amerika Kapitány: Polgárháború után, de még a Bosszúállók: Végtelen háború előtt járunk, amikor a szuperhősök csapatát belső ellentétek osztják meg, és Natasha külön útra kényszerül. Ez pedig a múltba vezet, a Vörös Szobához, amely Özvegyeket szül. 

A film nyitányában mintha a Foglalkozásuk: amerikai televíziós sorozat alvó KGB-ügynökei ébrednének Csipkerózsika-álmukból, darabjaira szaggatva a kissé talán túlzottan is érzelgősre vett, rózsaszín gyermeki álmokat. Szerencsére a kémfilmek világában is a család az család, legyen hihetetlen, száguldjon négy keréken vagy bújjon jelmezbe. Romanoff a szétesett tengerentúli famíliát cseréli fel a hamis oroszra, ami kicsit szedett-vedett, kicsit diszfunkcionális, és még csak nem is az övé. A Fekete Özvegy mozifilmje tehát nem más, mint szláv családegyesítés jéghideg medveöleléssel, melyben Budapesttől Marokkóig kő kövön nem marad az orosz virtustól.

Johansson búcsúja a Marveltől egyben a szerep stafétaként való továbbadása is az ennivalóan cuki Florence Pugh számára. A Lady Macbethként berobbant színésznőt különösen imádtuk Amyként Timothée Chalamet oldalán a Kisasszonyok Greta Gerwig-féle feldolgozásában, hogy a szintén nálunk készült folk-horrorban, a Fehér éjszakákban nyújtott teljesítményéről már ne is beszéljünk. Pugh lassan hazajár hozzánk. Johanssonnal is gyorsan egymásra találnak a filmben, és a testvéri szíves viszontlátás eredménye jó néhány lila zúzódás, valamint egy leamortizált pesti bérlemény.

Imádnivaló a film önreflexiója, ahogy Pugh karaktere egyfolytában húzza a Fekete Özvegyet a klasszikus póza miatt.

Kettejük évődő párosa egészül ki a Stranger Things seriffjével, David Harbourral, aki a szovjet rendszer megvezetett és elárult szuperkatonáját testesíti meg. A fém fogbetétes és sittes tetkókkal televarrt Alekszej, alias Vörös Őr saját múltbeli dicsőségének rabja, aki a kiábrándító jelen elől szakállas sztorik mögé rejtőzik. Vehemenciája és türelme olyan, mint a tajgai medvéé. Az Oscar-díjas Rachel Weisz szlávos vonásai Melina karakterét a helyükre teszik, a színésznő pedig tökéletesen idézi meg a szocializmus szemellenzős szellemét. Miattuk érdemes megnézni ezt a filmet: amikor négyen egy asztalhoz ülnek, ott már nem jut hely vizuális effekteknek meg csontropogtató kézitusának, csupán pazar színészi játéknak.

Antagonisták terén azonban nincs túl jól eleresztve a produkció: a Fekete Özvegy ellenlábasa Taskmaster vagy Kiképző, akinek a különleges képessége, hogy pillanatok alatt el tudja sajátítani bárki harcmodorát, előre megjósolva az ellene küzdő lépéseit. A filmbeli „gonosz” azonban nem túl karizmatikus, és korántsem olyan emblematikus, mint a képregényekben. Ezt a karizmát pótolja Ray Winstone háttérfigurája, aki viszont pazarul jeleníti meg az autokrata orosz pártvezért. A film végére lehull a lepel a Vörös Szobáról, de Romanoff múltjáról vajmi keveset árul el a róla szóló mozifilm.

Budapest csupán rövid ideig üde színfoltja a filmnek, azalatt viszont rendesen átrendezik az ismerős utcaképet.

Ha más nem is, legalább a külföldi Marvel-rajongók megtanulják helyesen kiejteni a fővárosunk nevét. Látvány terén nem lehet panasz, bár a vizuális effekteken helyenként még bíbelődhettek volna. A Fekete Özvegy szolidabb humorát Pugh magával ragadó cinizmusa és egysorosai, valamint Harbour jellemkomikuma szolgáltatja.

A hidegháborút megidéző miliő adja a film valódi zamatát, bár a pszichológiai hadviselést felváltó kémiai is jelzi: új szelek fújnak. Marvelhez képest szokatlanul komoly témaválasztás a gyermekekkel szembeni abúzus, bár az özvegycsináló Vörös Szoba a legkisebbekkel táplálkozik. Pont ezért olyan találó a film főcíme Malia J énekesnő Nirvana-feldolgozásával, a Smells Like Teen Spirittel. A gyerekeknek szerető család kell, legyen az fehér, fekete vagy szivárványszínű: így válhatnak igazán saját életük (szuper)hőseivé.

Bányász Attila

Képek: Fórum Hungary