–

Úgy két évtizeddel ezelőtt megfordult a fejemben egyre többször, hogy ha a hagyományos apaképnek talán nem is tudnék megfelelni, de ha lenne egy gyerekem, akkor biztosan versenyt hülyéskednék vele. Például négykézláb oroszlánként cipelném a pólójának nyakát beharapva, nyelvemet lógatva szaladnék a biciklije után, nehogy baja essék, ott horkolnék mellette, miközben rajzfilmeket néz, és mesélnék neki az összes csillagról külön-külön, ha arra lenne kíváncsi, és a világ végére elmennék gyalog érte, ha arra lenne szüksége.

Igen, ahogy telt az idő, rájöttem, hogy nagy kár lenne kihagyni a varázslatos kalandot, amit az apaság jelent. Csakhogy akkortájt, a nagy felismerés idején, éppen megint egyedül róttam egy röhögősnek nem mondható rögös útszakaszt.

Aztán a nehéz időszak egy szerencsés epizódja által mégis megajándékozódtam.

Az történt ugyanis, hogy 18 évvel ezelőtt meglátogatott egy újságíró egy fotós társaságában, és nemcsak a macskámat, de engem is percek alatt megszelídített.

Később (a legelső magánbeszélgetős találkozónk után közvetlenül) átmentem édesanyámhoz, és egyszer csak pittyent a telefonom.

 – Tudod, kitől kaptam üzenetet? – kérdeztem anyámtól indokolatlanul, hiszen azt sem tudta, hogy kivel volt randevúm.

– Kitől? – kérdezte kíváncsian.

– A gyerekem anyjától – mondtam vakmerő váteszi elszántsággal a mondatot, ami még sohasem hagyta el a számat.

– Van gyereked? – kérdezett vissza rémülten anyám, a váratlanul jött apasági per rémálmát vizionálva.

– Nem, édesanyám, majd lesz. Csak arra utaltam, hogy tőle lesz.

Anyám amilyen halálra vált arccal reagált az imént, olyan euforikus hangulatba csapott át két másodperc múlva:

– Komolyan? Tényleg? Ez fantasztikus! – sikított fel lelkesen, és hagytam, hadd örüljön, mert nem akartam magyarázkodni, hogy ezt csak úgy ösztönösen mondtam, hiszen akkor még azt sem tudtam, hogy lesz-e második randevú, nemhogy „közös nevező”.

(Lett. Négy év múlva született meg a lányunk.)

Anyám döbbenetét és a bejelentés súlyát csak akkor lehet igazán értelmezni, ha a mögöttem lévő viszontagságos évtizedek távlatából szemléljük a dolgot, ahogy akkor anyukám szemlélte.

Én már tényleg azt hittem, hogy soha nem lesz gyerekem (talán ő is azt hitte). Éppen ezért emlékszem olyan élesen a pillanatra, amikor először felfogtam, mi… illetve ki vár rám.

De előtte még hadd számoljak be egy másik élményről, amihez hasonlítanám ezt az érzést.

Egyszer, körülbelül húsz éve megadatott, hogy egy hosszú, rekkenő nyár után tanúja lehettem az ősz megérkezésének. Már hetek óta várta mindenki, hogy enyhüljön az idő, de éjjel-nappal makacsul tartotta magát a forróság. Aztán a teraszon üldögélve, egy fülledt, késő estén egyszer csak meglegyintett a közepesen erős, de félreérthetetlenül első, hűvös, őszi szél. Na, itt van, gondoltam. És tényleg, ezután már nem jött vissza a kánikula. Fantasztikus élmény volt ezt a pillanatot megtapasztalni. Ha most ezt a hideg fuvallatot langyos szellővé változtatjuk a képzeletünkben, és belevarázsoljuk a lelkembe tüdőtájékon, aztán beültetünk engem a saját autómba, amit egy piros közlekedési lámpa elé helyezünk, akkor máris készen áll a történet kulisszája, a történeté, amiről most mesélni szeretnék.

Ott ültem a kocsiban, és talán öt percnek tűnhetett az a pár másodperc…

A feleségemtől pár napja kaptam a hírt, hogy pozitív lett az a bizonyos teszt. Örültem, persze, de inkább tényként kezeltem magamban. Aztán abban a váratlan pillanatban, a zöld jelzésre várakozva átfutott rajtam egy… – na, itt kellene a nyelvnek sokkal gazdagabbnak lennie jelzőkben és megnevezésekben, szinonimákban és szóárnyalatokban, hogy le tudjam írni, mi játszódott le bennem, amitől mosolyogni kezdtem.

Apa leszel, te marha – mondtam ki félhangosan. Olyan, mintha valamilyen, addig ismeretlen érzés helyet követelt volna bennem, hogy innentől ő is része lesz a mindennapjaimnak. És onnantól tényleg a része lett.

Hét hónappal később megszületett a kis tenyeres-talpasom, és nem meghazudtolva önmagamat, már aznap elkövettem egy tájékoztatási baklövést (és elhagytam a feleségem tb-kártyáját, de ezt most nem mesélem el). Szóval, a kórházból ezt az sms-t küldtem szét a barátaimnak:

„Megérkezett D. S. Dorka, / intenzíven szól a torka. / Szünet nélkül ordít oá-t, / próbálgatja: Dolák, Dolák.”

Mondanom sem kell, hogy ismerőseim egy része kétségbeesetten írt vagy hívott, hogy mi a baj, miért van a baba intenzíven? Ha az ominózus kifejezés helyett a „jó hangosan”-t írtam volna, akkor nem hozom rájuk a frászt, na de akkor az nem én lettem volna.

És ha már ennyi szó esett az előzményekről, és – a dalom szövegéből kirángatva a kifejezést – a „kis angyal” megérkezéséről, akkor innentől egy könyvre való szöveg következhetne a közös történetekből. De inkább megírtam egy dalban, mit jelent nekem az apaság, mit jelent nekem ő.

És milyen szerencse, hogy a dal kiváló hangszerelőjének, Dandó Zoli barátomnak az élete is egy kislány körül forog, így nem volt kétséges, hogy négyen ugrunk fejest a videóba, hogy küldjünk egy visszanézhető üzenetet elsősorban a gyerekeinknek, akkorra, amikor már csak emlékek leszünk a lányainknak. Hogy ne felejtsék el soha: …ahogyan a szívünkön kifér.

Dolák-Saly Róbert