Filákovity Radojka/WMN: Pontosan milyen régre nyúlik vissza a kóruséneklés hagyománya itthon?

Bubnó Lőrinc: A középkorban Magyarország kvázi zenei nagyhatalom volt; a Németalföldről és Olaszországból is szép számmal látogattak zeneszerzők Mátyás udvarába, hogy itt tanuljanak, alkossanak.

Mátyás scholáját, azaz egyházzenei kórusát egyenesen a pápai kórushoz hasonlították.

A történelmi források töredékesek, de a fennmaradt kódexekből világosan látszik, hogy hazánkban egy sajátos dallamkészlet, az esztergomi gregorián rítus volt az uralkodó – ami szintén alátámasztja a magyar zenei élet jelentőségét. A különböző, Európában élő népek saját éneklési dialektust alakítottak ki, itthon pedig a népzenékre is jellemző pentaton dialektus jött létre. De az Osztrák–Magyar Monarchia idején is fontos helyszíne voltunk a kórus- és úgy egyáltalán a zenei életnek.

F. R./WMN: Az elmúlt évtizedekben azonban kiveszni látszik a közös éneklés kultúrája itthon. Ez a tendencia még visszafordítható?

B. L.: Valóban egyre kevesebb a hivatásos kórus. Úgy gondolom, hogy a karéneklés népszerűsége nem a Kodály-féle hagyománnyal és a tradicionális kórusokkal fog visszatérni, hanem például az Amerikában néhány éve ismét népszerű a capella feldolgozások előadásával – ez sokkal inkább képes bevonzani a fiatalokat.

De egyébként mindegy is, hogyan történik, a lényeg a közös éneklés örömének megtapasztalása – nem csak profi szinten. Ebbe az élménybe pedig nagyon fontos bevonni a gyerekeket, mert rengeteget kaphatnak tőle: például megtanulják, hogyan lehet csapatban működni, a másikra figyelni.

F. R./WMN: Az a capella a bizánci egyházzenében mindig is jelen volt: míg a katolikus szentmiséken van hangszeres kíséret – általában orgona –, addig az ortodox, illetve a görögkatolikus liturgiákon az egyetlen hang, ami megszólal az, amit maga az ember kiad.

B. L.: Ez egyébként zenetörténetileg is érdekes: a középkorban az orgonát nem úgy kellett elképzelni, mint amilyen formájában ma ismerjük, hanem manuálisan fújtatták. Gombokat kellett kihúzni ahhoz, hogy megszólaljon egy hang, ami egészen addig szólt, amíg vissza nem tolta az ember a gombot. Ennek épp az volt a funkciója, mint a bizánci zenében az iszonnak, azaz a tartóhangnak.

A régi nyugati egyházzenék úgy vannak szerkesztve, hogy alig van szünet bennük, folyamatosan szól a zene. Emögött az az elképzelés állt, hogy az egyházi zene valójában az angyalok éneke, az angyalok pedig bármilyen hosszan tudnak énekelni – levegővétel nélkül is.

Ezért volt szükség a nyugati egyházzenében az orgonára, hogy kvázi kisegítse az emberi hangot. Ez keleten kicsit más, ott az iszon, azaz az emberi tartóhang adja meg ezt a folyamatosságot – kuriózum, hogy kétezer éve szinte változatlan, ősi formájában zajlik a liturgia, ami kizárólag erre, az emberi énekhangra épül. Még beszéd is alig van benne.

F. R./WMN: Ez pedig zeneileg kemény feladat, hiszen az iszont például meglehetősen nehéz kiénekelni.

B. L.: Az iszon bármilyen hosszúságú lehet és saját teológiája is van. E szerint az valójában nem egy tartott hang, hanem az, ami összeköti a földit az égivel. A kettő között pedig ott van maga a szólista, az emberi elem. Az egész liturgiának – ami egyébként olyan, akár egy színházi előadás – hihetetlen misztikuma van, ami még azt is magával ragadja, aki nem vallásos. A Szent Efrém sikere is alapvetően abban rejlik, hogy maga a műfaj egzotikus. Mástól nem hallani ilyen zenét Magyarországon, csak ha orosz, ukrán, görög vagy szerb együttesek érkeznek ide fellépni.

F. R./WMN: Az ebben alkotó zenészek általában mind bizánci lelkiségben nőttek fel. Te is görögkatolikus lelkészi családból származol; mindig is közel érezted magadhoz ezt a világot, ezeket a hagyományokat?

B. L.: Sokáig egyáltalán nem. Sok vargabetű után végül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyházzene tanszékén kötöttem ki, ahol alapvetően katolikus, illetve református zenét oktatnak. Én az előbbire jártam, és jól meg is tanultam a nyugati egyházzene minden fontos, illetve kapcsolt részét előadói és zenetudományi szempontból egyaránt. Ahogy viszont lehetőségem nyílt jobban megismerni a nyugati egyházzenét, úgy kezdtem el a saját családi örökségemet is mind jobban értékelni.

Ahogy egyre több nyugati szertartáson vettem részt, mindinkább éreztem, hogy számomra hiányzik belőle valami: az a misztikum, ami a bizánci liturgiának elidegeníthetetlen része.

Rájöttem, milyen zsigeri módon kötődöm a keleti hagyományhoz – de ahhoz, hogy kapcsolódni tudjak hozzá, érettségre volt szükség.

F. R./WMN: Mi vonzott az egyházzenében?

B. L.: Őszintén szólva nem tudtam, hogy vonz-e az egyházzene. A karmesterség is érdekelt volna, de ott nem sikerült a felvételi, ezért választottam az egyházzene szakot. Nekem ez egy nagyon fontos iskola volt, nem is annyira zenei, mint önismereti szempontból: lázadó, nagyvonalú rocker tinédzserből elkezdtem a részletekre figyelni és megtanulni hallgatni a saját megérzéseimre, véleményemre. Illetve, mivel a karvezetés volt a fő szakirányom, itt fedeztem fel, hogy van irányító, vezető képességem – és hogy vezetőként nem az a lényeg, hogy én tudjam a frankót, hanem hogy mindenki úgy érezze, hogy közösen találjuk ki az utat és ugyanazt akarjuk elérni. Szóval itt jöttem rá, hogy a zenélésben nekem nem a technika fontos, hanem a közös rezgés.

F. R./WMN: Annak ellenére, hogy a Szent Efrém családi vállalkozás, sokáig nem engedtél a nyomásnak: nyolc évvel az indulás után csatlakoztál csak a karhoz. Miért?

B. L.: Egyrészt kezdetben nem gondoltam elég komolyan, másrészt volt állásom: rádiós szerkesztőként dolgoztam, illetve az eurovíziós delegáció vezetője voltam. Azt azonban mindig is tudtam, hogy zenével szeretnék foglalkozni, a Szent Efrém pedig szépen lassan hivatássá vált számomra, meg kellett tanulnom elhinni, hogy ez egy olyan „játszótér”, ahol meg tudom valósítani a kreatív elképzeléseimet.

F. R./WMN: Mennyire vannak jelen a munkából adódó konfliktusok a családi életben?

B. L.: Hazavisszük a munkát, ha erre vagy kíváncsi. De ez műfajilag ilyen dolog. Egyrészt maga az előadó-művészet is jellegéből adódóan olyan, hogy nehezen lehet megúszni különböző kreatív nézeteltérések nélkül. Másrészt az, hogy apu, a bátyám és én olykor nem értünk egyet, generációs különbségekből is fakad, illetve abból, hogy van, amit gyökeresen másképp látunk zenei kérdésekben. Ennek azonban van egy nagyon produktív oldala, abból ugyanis, hogy a közös döntés érdekében ütköztetni kell a véleményeinket, gyakrabban sül ki valami értékes, mint nem.

F. R./WMN: Édesapád, Bubnó Tamás, a Szent Efrém Férfikar alapítója, neves karnagy. A testvéreddel, Márkkal, aki szintén a Szent Efrém tagja, gyerekkorotoktól kezdve zenei nevelésben részesültetek. Zeneileg nyitott volt ez a miliő, vagy bizánci egyházzene szólt otthon is?

B. L.: Eleinte nem volt annyira nyitott, de erről sokat beszélgettünk azóta apuval.

Én például metálzene-rajongó voltam, van olyan emlékem, hogy amikor a Metallicát bömböltettem maximum hangerőn, apu bejött a szobámba, és szó nélkül kikapcsolta a zenét.

De ő is sokat változott ilyen szempontból, ahogyan én is – Metallicát már alig hallgatok például. Amit azonban érdemes eltanulni klasszikus zenei előadóként a könnyűzenészektől, az ennek a szakmának a show-biznisz része; igenis fontos tudni, hogyan lehet eladni a szélesebb közönségnek az általunk értékesnek tartott produktumot.

Van egy régi vicc: „Mi a különbség a dzsessz és a popzene között? A popzene az, amikor három akkordot játszanak egymillió embernek, a dzsessz pedig, amikor egymillió akkordot játszanak három embernek.” Valahol erről szól ez is: hiába gondoljuk magunkat vagy azt a kultúrát, amit közvetítünk, jónak, értékesnek, ha nagyon keveseket érdekel. Nekünk is ismernünk kell tehát azokat a módokat, amikkel a zenénket minél több emberhez eljuttathatjuk.

F. R./WMN: Ez nem könnyű feladat, hiszen, ha az emberekről elmondható, hogy tartanak a klasszikus zenétől, akkor az egyházzenétől egyenesen rettegnek.

B. L.: Ez így van. A hosszú távú céljaink között szerepel, hogy piaci alapon működő, önfenntartó együttessé váljunk, ehhez azonban le kell másznunk az elefántcsonttornyunkból, és igazodnunk kell a piac igényeihez. Olyan repertoárt kell kialakítani, ami még önazonos, de már a szélesebb közönség érdeklődését is fel tudjuk kelteni vele. Ilyen volt egyébként 2019-ben a Wings című album, amelyen szakrális zenét bújtattunk populáris köntösbe, valamint a Vakcina, illetve a Pandémia című dalok, amelyekkel pedig slágereket formáltunk újjá a saját ízlésünk szerint. Mert bárhogy szépítenénk, a művész abból él, hogy az emberek jegyeket vesznek a koncertjeire, követik az aktivitását.

F. R./WMN: Itthon milyen kilátások vannak a teljesen piaci alapú működésre?

B. L.:

A komolyzenei szférában jelenleg nincs teljesen piaci alapon működő együttes. Ennek ellenére szerintem hiba lenne azt gondolni, hogy a kultúra ilyen mértékű központi támogatása mindig adott lesz – pláne abban a nehéz gazdasági helyzetben, ami elé a járvány miatt nézünk.

A járvány előtt nagyjából évi százhúsz koncertünk volt, ami óriási szám – pályázatokból és koncertezésből tartottuk fenn magunkat. De ahhoz, hogy a kórus meg tudott maradni és alkalmazásban tudta tartani az összes tagját, szükség volt a normatív támogatásra, amit a járvány alatt kaptunk. Ez valahol egy kiszolgáltatott helyzet. Jövőre lesz húszéves a Szent Efrém, és szeretnénk, ha több lábon állna, ezért hamarosan megnyitjuk a saját – egyébként Ison névre keresztelt – kulturális központunkat, ami szeptembertől hatvan-nyolcvan férőhelyes kamarateremként nemcsak a saját, hanem mások koncertjeinek befogadására is alkalmas lesz.

Szeretném, ha a Szent Efrém és az Ison egy branddé, intézménnyé válna, és hosszú távon el tudná tartani a benne éneklő tagokat és családjaikat. A karéneklés ugyanis csapatban való működést is jelent; felelősséget a társaid iránt.

Filákovity Radojka

Képek: Pozsonyi Janka/WMN