Molnár Lamos Krisztina: Minden napot úgy élni, mintha az lenne az egyetlenegy nap, az egyetlenegy élet

–

Az őszről utcán maradt leveleket felkapja a szél, sodorja, pörgeti, akár egy ördögszekeret.

Körben forognak a levelek az utca sarkán egy kupacban, akár egy ringlispíl, és csak akkor jut eszembe, amikor elhagyom a kereszteződést, hogy milyen furcsa, hiszen nem is fúj a szél. A levegő mozdulatlan, meg sem rezzen. De nem keresek most magyarázatot bizonyos jelenségekre. Azokra, amiket úgysem értenék. Még nincs idő erre.

Az idősek otthonába lassan érkeznek az új gondozottak

Hetente egy vagy kettő. A járvány visszahúzódott, egész Nagy-Britanniában napi kétezer eset van, és összesen négy-öt halott. A lakosság hetven százaléka be van oltva. Egyharmada már mindkét vakcinát megkapta. Három hetente újabb és újabb korlátozásokat oldanak fel. Jövő héten kinyitnak a szállodák, az éttermek és a színházak, koncerttermek is. A középiskolásoknak nem kell már maszkot hordani, és újra kezet foghatnak, megölelhetik egymást az emberek. Úgy tűnik, hogy lassan, nagyon lassan, de minden visszatér a rendes kerékvágásba.

Most már csak fel kell dolgoznunk azt, ami történt.

Most már csak el kell engednünk, át kell segítenünk azokat, akiknek a lelke itt ragadt.  Most már csak magyarázatot kell keresnünk azokra a dolgokra is, amikről azt gondoljuk, hogy nehezen, vagy úgysem értenénk őket. De ehhez sok idő kell majd, azt hiszem.

A kollégáim között egyetlen egy sincs, aki ne veszített volna el valakit az elmúlt másfél év alatt, közvetlen családtagot vagy gondozottat, beteget

A legtöbb ember megviselten bolyong csak, miközben igyekszik, nagyon igyekszik arra gondolni – és csak arra –, hogy tavaszodik, virágzik az orgona. Furcsa ez a tavasz is amúgy, lassú, szomorú és nem egyértelmű. A nappal finom meleg, de éjjel fagyhoz közeli a hőmérséklet, és még mindig hűvösek a hajnalok. Téli hideget lélegzik a föld. Amikor pedig esik, akkor hideg esőcseppek verik az éppen kitelepített veteményt, a féltve nevelgetett paradicsompalántákat. Nem az a megszokott, vágyott májusi eső, ami aranyat érne.

A kicsi nursing home-nak, ahová a legtöbbször járok, a hátsó kerítése mögött egy istálló van

Ott lakik Dexter és Lucy, a lovak. Mostanában nyugtalanok éjszakánként és hallani, hogy szinte végig ébren vannak. Dexter rág, folyamatosan eszik valamit. Lucy pedig köhög, idegesen felnyerít néha. Valahányszor kimegyek a kis kertbe a szünetemre, beszélek hozzájuk. A lovak olyankor hallgatnak, mintha figyelnének, és csak a szuszogásukat hallani. Jó lenne az állatokkal szót érteni, a sötét éjszakákon ez jut eszembe. Valahogy azt gondolom, hogy a láthatatlan valóságból az állatok, és így a lovak is, sokkal többet látnak, mint mi, emberek.

Április vége volt még, és az egyik műszak eleje, amikor szokás szerint felmentem az emeletre, hogy a fenti nővérszobában elkészítsem az éjszakára beadandó gyógyszereket. A kolléganőm, Rachel lent maradt a nappaliban Peterrel, aki parkinsonos és „high risk of fall”, félő, hogy elesik, ha egyszer útnak indul.

Lassan, komótosan dolgoztam odafent, elkészítettem az Epilimet, benne az összetört tablettákkal Sallynek és George-nak, ahogy szoktam, amikor hallottam, hogy Rachel hív, a nevemen szólít. A legtöbb idősek otthonában hangosbeszélő rendszer van, vagy walkie-talkie-t használunk. A nevem úgy hallatszott, mintha Rachel bekapcsolta volna a hangszórót a folyosón. Hangos volt és kristálytiszta. Bezártam gyorsan a gyógyszeres szoba ajtaját, és rohantam le, azt hittem, Peter felállt a székéből és elesett, vagy valami más baj van. De a nappaliban mindketten békésen ültek a fotelben, és tévét néztek.

– Igen?! Miért hívtál Rachel? – álltam meg az ajtóban. A kolléganőm furcsán nézett rám. Peter is odafordult, ahol álltam, nem értette, miért zavarom meg az idillt, amiben éppen részük van.

– Nem hívtalak. Én biztosan nem – mondta Rachel. – Látod. Itt minden rendben van. De te jól vagy?

Nem, már nem voltam egészen jól. Tudtam, hogy nem hallucináltam, nem képzelődtem. Kristálytisztán hallottam a nevemet. Megráztam a fejem. Felvittük Petert a szobájába, és aznap Rachel velem maradt a gyógyszerelés végéig. Azután felkapcsoltuk a folyosókon az összes lámpát. Azóta is égve tartjuk, minden éjszakai műszakban. Néha megtörténik, hogy kopogás hallatszik valamelyik szobából. Olyankor végigjárjuk az emeletet együtt. Azt látjuk mindig, hogy a gondozottak békésen alszanak. Láthatóan senki sem zörög, kopog, nem keresi az ápolókat.

Hangok mégis vannak. Hannah, a másik segédápoló, aki itt dolgozik, azt mondja, azért van ez, mert túl sokan haltak meg egyszerre. És mert tél volt, sokszor nem nyitották ki az ablakokat, miután elrendezték a testeket. Nem figyeltek oda akkoriban ilyesmire.

Én nem félek, soha nem féltem. Sem a haláltól, sem azoktól, akiket elveszítettünk.

De nem tudok nem hinni valamiben, ami annyira kézzelfogható, annyira jelenvaló számomra, és hatással van a mindennapi életünkre. A gondozottak egy része is így gondolja ebben az otthonban. Jennifer például rendszeresen csenget, hogy már megint ott van „az a férfi” a szobájában. George pedig árnyékokat lát, amik az ágya mellett suhannak el. A lovak odakint nyugtalanok, nem férnek a bőrükbe. De semmi baj. Dolgozunk nyugodtan tovább. Majd megtanuljuk azt is, hogyan éljünk együtt ezzel az érzéssel. Megtanuljuk, hogy mit kell kezdenünk vele. Hogy hogyan dolgozzuk fel a veszteségeinket.

A másik otthonban, ahová járok, nincs ilyesfajta szellemi leterheltség

Ott béke és nyugalom van. Nem úgy kell végig mennem az ódon folyosókon, hogy azt érezném, valaki a hátam mögött áll és figyel, vagy éppen követ, bárhová megyek. Pedig ez az épület is öreg, több mint százéves. Az előcsarnok hatalmas, benne kanyargós lépcsőfeljáró faragott fakorláttal, régi, óriási csillárok, és a sarokban álló ingás óra. És nyilván itt is haltak meg emberek. Jókedvűen dolgozunk mégis az idősebb és a fiatalabb kolléganőkkel, akikkel éppen be vagyok osztva.

Az első műszak alatt alig várom, hogy végre reggel legyen, és lássam a kertet, ami állítólag több hektáros, parkosított és egy hegy tetején van. De nem tudok ezen sokat álmodozni, mert a huszonhat gondozott közül három folyamatosan munkát ad nekünk, óránként csenget éjszaka. Másik két kisöreg pedig „end of life care”, vagyis utolsó napjait tölti itt a földön.

Messzinek tűnik a reggel

A fekete bőrű asszony, Janice 87 éves, és éppen aznap van a születésnapja. Az éjjeliszekrényén CD-lejátszó, azon modern keresztény zene szól, gospel beütéssel, hangosan, egész éjszaka.

Jan már nem beszél, de néhány dallam hallatán az ujjaival mintha a takarón zongorázni kezdene, és látom, ahogy olyankor elmosolyodik. Óránként megyek be a szobába, de tudom, hogy itt sem légzéskönnyítő gyógyszerekre, sem fájdalomcsillapítóra, sem nyugtatóra nem lesz szükség.

Látom azt is, ahogy Janice egyszerűen majd áttáncol az örökkévalóságba. És ahová megy, ott is fény, ünnep és zeneszó várja majd.

Betty a földszinten szintén békés

Csendesen fordul át a légzése a jól ismert szaggatott ritmusba. Az ablaka előtt virágzik a terebélyes almafa. A hold fényében is jól látszanak a hófehér virágok. Elhúzom a függönyt, mert Betty éppen az ablak felé fordítva pihen. Talán kinyitja még a szemét, és akkor ezt a gyönyörűséget látja majd. Ebben az életben utoljára.

Éjfél után Jeffrey, a három figyelmet követelő gondozottunk egyike nem kertel. – Nővér, olyan magányos vagyok, maradjon mellettem egy kicsit, beszélgessünk! – kéri. Nincs más dolgom éppen, már befejeztem a gyógyszerelést, hát megtehetem. Két lány, egy fiú, tizennégy unoka. A Cipruson és Máltán szolgálatot teljesítő békefenntartó katona csak beszél és beszél, az egész életét elmeséli. Kérdez is közben, és szóba kerül minden, a Közel-Kelet, a világpolitika. Maradnék még, de az idős embernek aludnia is kell, így egy szűk óra elteltével visszamegyek a nővérszobába.

A kolléganőim már kitakarították a konyhát és elkészítették a tálalókocsikat a reggelihez, most a nappaliban pihennének. 

 

De Frank és Shirley folyamatosan csengetnek. Mindkettejüknek fáj hol ez, hol az. Meleg a takaró, azután pedig túl hideg van. Mosdóba kellene menni, segítsünk felkelni. Frank lába rettenetesen feldagadt, ödémás, nagyon fáj, azt mondja, nem tudja, mitől lehet, és biztosan az orvos sem tudja, mert nem ad rá semmit. Nem ír fel semmit, ami segítene. Frank iszonyatosan izzad is, többször arra ébred, hogy hideg veríték lepi a testét, háromszor cserélünk rajta pizsamát. Felváltva jövünk-megyünk fel-le az emeletre.

Két csengő között átnézem Frank dokumentációját az iPad-en. Franknek prosztatarákja van. Érthető minden tünete, a fájdalom, a végtagján az ödéma, a verítékezés. Ami nem érthető, az az, hogy nem tudja, mindez mitől van. Nem tudja vagy tagadja. Nem fogadja el.

Ha mondták is neki a diagnózist, mégsem tudja, mi vár rá. Nem tudott vagy nem akart még felkészülni. Arra, ami jön, ami meg fog történni.

Franknek másnap van a születésnapja

Virrad, pirkad, és én már tizedszer megyek fel hozzá a szobájába. Átöltöztetem és kiültetem a fotelba. Kérem, hogy örüljön a születésnapjának, ünnepelje meg ezt a napot, élvezze. És nem tehetem hozzá a legfontosabbat, amit gondolok, hogy: hiszen ez lesz az utolsó… – Nagyon szép születésnap lesz, mondhatom – dörmögi az orra alatt. Erre már végképp nem tudok mit felelni. Pedig lehetne és kellene, hogy megismételjem a gondolataimat. – Tegyük akkor széppé! Hiszen ez lesz az utolsó… De a jelenlegi kódex szerint ezt nem tehetem.

Mint nővér és mint ember sem lehetek keresetlenül őszinte. Mert az nem illik. Nem való. És lehet, hogy fájdalmat is okozna. Hallgatok hát. Nem válaszolok.

Hirtelen irigylésre méltónak tűnik Janice, ahogyan az ágyában fekszik, és mosolyog a zenét hallgatva. Ő áttáncol majd a mennyországba, bármit is jelentsen ez a szó, Frank lelke pedig lehet, hogy az én hitem szerint itt reked majd, a folyosókon bolyongva, nyughatatlanul, nem értve azt, ami történt. Egyszerűen azért, mert nem volt, nincs még felkészülve arra, ami történni fog.

Virrad, pirkad és világosodik

Az ablakhoz megyek, hogy végre lássam a kertet. Tényleg gyönyörű. A bokrokkal tűzdelt végtelennek tűnő zöld pázsit szelíden fut le a hegyoldalba. Szemben velünk a tenger, Szent Helena szigete benne egy jókora szikla. Az átadás után lemegyek a partra. Éhes sirályok kergetik egymást a levegőben, felfekszenek a szél hátára, és vitorlázva, rikoltozva fordulnak egymás felé, mintha verekednének, veszekednének. Pedig csak játszanak, mielőtt reggelizni indulnának. Mögöttük sötét az ég, esőfelhők gyűlnek. Hófehér sirályfalka kering boldogan a tintakék ég alatt. Hangosak a madarak, és a hangjuk megtölti élettel a végtelen teret.

Állok a viharossá váló szélben, és fényképezem a madarakat. Az jut eszembe, hogy milyen önfeledtek, milyen tudatlanok. Ezek a madarak is. Mégis mennyivel bölcsebbek! Az élőlények, akik semmit nem gondolnak életről-halálról, mégis mennyivel boldogabbak és bölcsebbek, nálunk, embereknél.

Egyszerűen csak azért, mert ők minden napjukat úgy élik, mintha az lenne az egyetlenegy nap, az egyetlenegy élet.

  

Felkészülve lenni a halálra nem azt jelenti, hogy az ember félelemben él

Mindössze csak annyit jelent, hogy nem hiszi végtelennek ezt az életet. Tudja, hogy véget ér majd, és annak is tudatában van, hogy ez bármikor bekövetkezhet. Akkor is, ha beteg az ember, és akkor is, ha egészséges. Ennyit jelent felkészültnek lenni.

Ebben a járványban ez volt a legtragikusabb, a legmegrendítőbb. Hogy idő előtt és készületlenül veszítettünk el sokakat. Itt vannak ők ezért, közöttünk, körülöttünk, bennünk. Talán, ha megnyugszunk, beletörődünk, ha olyanokká válunk, mint az ég madarai, akkor el tudjuk majd engedni őket. Akkor ők is szabadok lehetnek, végre megnyugodhatnak…

Molnár Lamos Krisztina

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Ophelia