Bianca (Barbara Ronchi) férjével együtt semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy az otthonuk szépen berendezett babaszobájának végre legyen lakója, ám saját gyerekük sajnos nem lehet. A huszonkét éves lengyel Lena (Sandra Drzymalska) pedig azért utazik Olaszországba, hogy szülés után jó pénzért átadja csecsemőjét, majd a hatezer euróból, amit érte kap, új életet kezdhessen Németországban. Az ügymenetet egy dörzsölt és tapasztalt ügyvéd igyekszik minél flottabbá tenni. Kihasználva, hogy rokonok esetében kevésbé döcögős a folyamat, és nem olyan gyanakvó a gyámügy, Bianca férjének unokatestvérét, Ermannót (Claudio Segaluscio) kérik meg, játssza el a hivatal előtt az apát. Fabio (Bruno Buzzi), Ermanno nagybátyja pontosan tisztában van vele, hogy a srác nem fog nemet mondani a könnyűnek tűnő keresetre; kallódó fiatalként stiklis üzletekből él, a pénzét és a szabadidejét javarészt pénznyerő automatákba öli. 

Az alaphelyzet tehát egyszerű, a házaspár megkapja a kisbabát, a két nehéz sorsú fiatal pedig (illetve Lena szíve alatt hordott baba is) lehetőséget egy szebb életre. A film ehhez mérten lassan és csendesen hullámzik, akárcsak a tenger Lena börtöne előtt. A lányt ugyanis őrzik, nehogy meggondolhassa magát. Fabio az útlevelét veszi el, Ermanno kisstílű maffiózó módjára pedig az őrzéséről gondoskodik: miután visszaszállítja a kötelező vizsgálatokról, bezárja a lakásba, és magára hagyja. 

E csendes, szűkszavú, visszafogott képvilágú történetbe hasít bele az újszülött hangos óbégatása, aki idő előtt érkezik meg, így Lena kénytelen őt egy darabig gondozni.

Immár nem teheti meg, hogy tudomást sem vesz arról, hogy a hasában jó pénzért kiárusítható dolog a saját magzata. Már nem fordíthatja el a fejét, és nézhet el a másik irányba, tekintetét a reményteljesebb jövő horizontján felbukkanó lehetőségeken legeltetve.

Tapasztalatból tudom, még ha az ember saját magának is szüli a gyermekét, ha tervezte is, és vágyik az érkezésére, akkor is csak némi idővel a baba világra jövetele után születik meg benne a szülő. Ehhez azonban nem kell genetika, néha elég a puszta jelenlét. Nézőként éppen az a folyamat lesz izgalmas a lassabb felvezetés után, ahogy a szinte kataton állapotban éldegélő, rezzenéstelen arcú Ermanno átalakul, és a még magát is elhanyagoló, csak úgy sodródó fiúban egyszer csak megszületik a családjáról gondoskodni vágyó férfi.

„Kiskoromtól fogva nagyon foglalkoztatott, vajon mit jelent szülővé válni? Nyilvánvalóan nem merül ki annyiban a dolog, hogy az ember életet ad valakinek, aki magában hordozza a genetikai lenyomatát, sokkal inkább szól a lehetőségek és az elvárások megváltozásáról. Milyen érzés vajon megpillantani egy újszülöttet, akiről gondoskodnod kell, akiért onnantól fogva felelősséggel tartozol? Sokat tűnődtem rajta, vajon leszek-e valaha egy olyan gyermeknek az apja, aki biológiailag nem az enyém, ami nem kifejezetten szokványos út ugyan, de attól még nem kevésbé konkrét. (…) Ezt a papíron durván hangzó történetet paradox módon mégis gyöngédséggel szerettem volna elmesélni, mert hiszek benne, hogy azt a lágyságot, azokat az érzéseket, amik az életünk megváltoztatására serkenetnek, a legváratlanabb helyzetekben találhatjuk meg” – mesélt a rendező a film születésének körülményeiről.

Ahogy a kényszerű helyzet adta háromfős család próbál átevickélni az első napokon, és elkezd kibontakozni a dilemma meg a konfliktus, amerikai filmeken nevelkedett énünk titkon ácsingózik a boldog végkifejlet után… de végtére is, mi lenne az egy ilyen helyzetben: ha az egzisztencia, munka és támogató család nélkül élő Ermanno és Lena közösen neveli fel a kislányt, Sole-t, azaz Napsugarat? Nevéhez méltóan vajon akkor is a reménysugarat tudná nekik nyújtani, mint most, a születésével és az érte kapott pénzzel? Vajon elbírná egy ennyire zsenge, még épp csak hogy bimbózó kapcsolat a kisbaba felnevelésével járó viszontagságokat és nehézségeket?

Mi ér többet, a biztos pénz vagy a bizonytalan jövőjű szerelem?

Vagy az lenne az idilli, ha az eredeti terv szerint a tehetős Bianca és a férje nevelik a kislányt? Lehet egy ilyen helyzetnek egyáltalán jó megoldása vagy óhatatlanul maradnak hátra sebzett emberek, akik talán soha nem fognak tudni felgyógyulni ebből az esetből?

Sok szép pillanata van a filmnek: apró, mondén, mégis húsbavágó jelenetek, egykedvűséget színlelő vagy épp a túlcsorduló örömöt leplezni próbáló tekintetek, még ideges és suta vagy épp a szándék ellenére is rutinosabb mozdulatok, sokatmondó félrenézések, és sorsfordító gesztusok. A tekintet szerepe a filmben extrán fontos: a főszerepet játszó, amatőr Claudio Segaluscio ugyanis nem beszél angolul, a profi lengyel színésznő, Sandra Drzymalska pedig épp csak annyira tanult meg olaszul, amit a szerepe szerint el kellett mondania. Így a két fiatal a forgatáson kívül nem is igazán tudott kommunikálni egymással, mindazt, amit el szerettek volna mondani, főleg mozdulatokkal és pillantásokkal közvetítették egymás felé. És így is tökéletes volt, ahogy azt a Napsugár is bizonyítja.

Ám mégis az volt az érzésem, annak a sok lassú, csendes jelenetnek a hosszú füzére mind ahhoz kellett leginkább, hogy az utolsó képkockák igazi gyomrossá keményedjenek.

Olyanná, amit utána még napokig érzel. 

Fiala Borcsa