Kurucz Adrienn: A régi barátom vadonatúj felesége

–

Amikor Danit először láttam, piros sort volt rajta, és a kedvenc kisautós pólója. Igazából nem emlékszem az első találkozásunkra, nagyon kicsik voltunk, de ha elképzelem a jelenetet, így látom őt magam előtt.

Nem tudom, volt-e egyáltalán kisautós pólója, vagy az unokatestvéremen láttam ilyesmit. Majd megkérdezem tőle egyszer, ha nem felejtem el.

Arra viszont határozottan emlékszem, hogy folyton a kerítés két oldalán csimpaszkodtunk, és agyafúrt módjait találtuk ki a közös játéknak. Arra is rájöttünk idővel, hogy a drótot egy helyen meg lehet bontani. Ezután titokban átjártunk egymáshoz. A szüleink jóban voltak, nem csináltak nagy cirkuszt, amikor rájöttek a dologra. Igaz, anyám eléggé kiborult, amikor egy szombat reggel arra kelt, hogy elvesztem. Hálóingben és gumicsizmában vergődött át a két telket elválasztó sövényen, mert Dani szülei aludtak még, és nem vették fel a telefont. Ha felébredtek volna se tudtak volna mit mondani hirtelen, fogalmuk sem volt róla, hogy a műanyag wigwamban ülök a kisfiukkal a nappali közepén, és M&M’s golyókat rágunk.

Egy nap, úgy tízévesek lehettünk, a szülők tettek egy kis kaput a kerítésen tátongó lyuk helyére, még kulcsot is kaptunk hozzá. Egy szabály volt: engedélyt kellett kérni a látogatáshoz.

Inkább a kerítésnél játszottunk ezután, mintha nem is lenne ott a kapu egymáshoz. Pedig szép kapu volt.

Millió történet van a fejemben, ami Danihoz kötődik. Van olyan is, amire ő nem emlékszik, és szerinte csak kitaláltam. Vagy álmodtam. De nemrégiben elmesélt valakinek egy emléket, amiben én voltam az egyik főszereplő, ami nyilvánvaló képtelenség, abban az időszakban ugyanis Amerikában jártam egyetemre.

Kedves történet volt, úgyhogy végül nem mondtam semmit Amerikáról, hagytam, hogy azt higgyék, rólam szólt. Remélem, az a lány, aki valójában ott volt akkor, nem veszi majd vissza, ami az övé. De az is lehet, hogy Dani csak kitalálta az egészet vagy álmodta, és akkor nincs mitől tartanom.

Amikor általános iskolába jártunk, nem volt szabad tudnia senkinek, hogy mi szoktunk együtt játszani. Azt mondtuk a suliban, hogy utáljuk egymást, és csak az anyáink barátnők, ezért találkozunk annyit a szünetekben.

De amikor magunk voltunk, segített megépíteni a bunkert székekből, ágakból és régi lepedőkből, és érdekes módon mindig pont akkora lett, hogy ketten guggolva befértünk, de a testvére kiszorult, volt is nagy sírás.

A gimis nyarak egy részét Dani már nem a kertben, hanem Angliában töltötte. Kiküldték nyelvet tanulni. Azt mondta, egyszer ott fog élni, én meg vonogattam a vállam, hogy csináljon, amit akar.

Csókolóztam egy buliban a szeme láttára a haverjával, hogy bosszantsam. De lehet, hogy ez máskor történt.

Idegesítően jóban volt különben az összes szerelmemmel. Mondjuk, őt mindenki kedveli, mert nagyon szép és kedves. Én nem vagyok szép és kedves. Én vicces vagyok. Legalábbis Dani szerint. Hát nem is tudom.

Rég találkoztunk.

Kiköltözött végül Londonba, ahogy tervezte, már vagy húsz éve, nem is emlékszem pontosan, melyik évben, talán már ő se, majd megkérdezem az anyukáját, tartjuk a kapcsolatot.

Tavaly nyáron egy tárgyalás miatt pár napra ki kellett utaznom Angliába. Dani mondta, hogy szálljak meg náluk, a felesége nagyon szeretne megismerni.

Kicsit meglepett, hogy úgy emlegeti: a feleségem.

Persze tudtam róla, hogy összeházasodtak, hivatalos voltam az esküvőjükre évekkel ezelőtt. De nem tudtam elmenni, postán küldtem el a nászajándékot. Napokig gondolkodtam, mit vegyek nekik.

Igazság szerint találtam korábban egy verseskötetet az antikváriumban, Daninak szántam. Nagyon szerette a szerzőt tizenhat éves kora körül, fel is írta a szobája falára pár versét golyóstollal, meg a farmerkabátja hátára, de lehet, az a barátja dzsekije volt, mindig majmolta Danit. Talán – szeretnék hinni benne – pont azt a kötetet adta kölcsön nekem, amit az antikváriumban találtam. De egy fesztiválon ellopták a táskámat, és benne volt Dani imádott könyve is, amit hetek óta cipeltem magammal mindenhova. Boldog voltam, hogy annyi év után rábukkantam az antikváriumban. Legalábbis egy hasonmásra. 

 

Végül úgy döntöttem, majd máskor adom neki oda a kötetet, egy születésnapra például, de semmiképpen sem nászajándékba. A menyasszonya nem beszél magyarul, ráadásul nem is illene a pompás szertartáshoz egy viharvert, poros kötet, egy szomorú sorsú magyar költő szerelmes verseivel (pár sort alá is húzott egy köztes tulajdonos, Dani nem lehetett az, akkor se, ha tényleg az övé volt, ő kizárólag a tankönyveket firkálta össze, szépirodalmat sose).

Végül képkeretet postáztam nekik, a nászajándéklistán szúrtam ki, egész jól nézett ki.

Kaptam cserébe egy gyönyörű köszönőlapot az arától, gyöngyházfényű papírt, súlyos borítékban. Egy fotó is volt benne a násznépről, de hiába néztem meg nagyítóval is a nő csinos arcát, nem tudtam kitalálni, milyen ember lehet a Dani felesége.

A verseskötetet a retikülömbe csúsztattam tavaly, a londoni indulás előtt, hogy ne felejtsem el majd odaadni. De végül csak a bonbont nyújtottam át a feleségének, amikor megérkeztem hozzájuk. Kicsit izgultam, hogy talán megolvadt a csoki a metrón, de a feleség rögtön berakta egy üveges szekrénybe a dobozt, és még a kulcsot is ráfordította kétszer, úgyhogy talán máig nem derült ki, jogos volt-e a félelmem a megolvadást illetően.

Még öt perce se voltam náluk, amikor a nő mondta Daninak, hogy mutassa meg a vendégszobát az alagsorban, ott fogok aludni, vigyem le a táskámat nyugodtan, ad majd ágyneműt is este, de most indulnia kell, várja a személyi edzője a konditeremben, aztán pedig találkozója van egy barátnőjével, akivel szombatonként mindig moziba mennek vagy múzeumba, de ha nagyon hideg van, akkor szaunázni.

Miután elviharzott, Dani körbevezetett a házukban. Nem emlékszem pontosan, négy vagy öt szint volt, rengeteg puha, padlószőnyeges lépcső, egészen hasonló beosztás, fehér falak és fehér bútorok, szikrázó tükrök és hatalmas ablakok.

Fájt a fejem reggel óta. Nem ettem semmit még aznap, és már délután volt, szédelegtem a ragyogásban. Dani erős színei mutatták az utat, mint régen, le és fel, fel és le, körbe és körbe: a haja, a bőre, a szeme.

Nem tudtam, mit mondjak.

Azon kívül, hogy nahát meg fantasztikus.

Dani magyarázott valamit a munkájával kapcsolatban, de képtelen voltam koncentrálni. Azt hiszem, észrevette, hogy nem figyelek, és megkérdezte, szeretnék-e pihenni egy kicsit. Mondta, hogy később elmehetünk sétálni, ha van kedvem, kellemes a környék, megmutatja szívesen, este meg elvisznek vacsorázni, így többes számban mondta, elvisznek – fura volt.

Az éttermet a felesége választotta, nagyon elegáns hely volt, nem engedhettem volna meg magamnak, de Dani fizetett, nem hagyták, hogy beszálljak, így, többes számban. A nő, aki amúgy nem nagyon szólt egy szót sem egész este, mosolyogva paskolgatta a kezemet, hogy csak nem képzelem, a vendégük vagyok!

Dani kerülte a tekintetemet, a telefonját piszkálta.

El sem tudtam képzelni, mit mesélt rólam a feleségének.

Ki lehetek én (vagyok-e bárki) a régi történetekben?

A szomszéd lány, akit mindig megvert társasban? (Képtelen vagyok koncentrálni hosszú és bonyolult játékokra, elkalandozik a figyelmem, az övé meg soha.)

A régi iskolatárs?

Jóbarát?

Mesélt neki vajon a régi játszótérről, ahová felváltva hordtak minket a szüleink éveken át bicajjal? (Az apukája tanított meg kétkerekűzni, az én apukám akkorra már elköltözött tőlünk.)

Abban a lepusztult, szocreál szobrokkal teleszórt parkban egyébként egyszer éjjel hazafelé tartva valahonnan szerelmeskedtünk Danival, végzősök lehettünk, vagy talán már egyetemisták.

Dani mesélte el jóval később a történteket, szeretett visszagondolni rá, nekem csak képek maradtak meg. Olyan közel került hirtelen minden. Az orra. A füle. A szeplői. A keze. Leginkább a keze.

Megittunk fejenként egy-egy üveg pezsgőt, nem tudtunk egyenesen állni, összevissza dülöngélünk, kapaszkodunk egymásba, és mondta, hogy megeszlek, hülyegyerek, én meg egész éjjel nevettem a nyakába.

Nem, ezt biztos nem mesélte el a feleségének.

Én egyszer megpróbáltam elmagyarázni egy fiúnak, akit szerettem, hogy ki nekem a Dani, de tisztára belesültem, és láttam, hogy bántja is ez a fura zavar, úgyhogy többé nem nagyon emlegettem senkinek, legfeljebb annyit mondtam róla, ha anyám kérdezte, mi van vele, hogy jól van.

Nem tudom, hogy amikor hazamentem Londonból, mit meséltem neki, elárultam-e, hogy jó sok ősz szál van már a nagy fekete hajában, szemüveget hord olvasáshoz, és nem eszik húst, mert a felesége is vegetáriánus.

Bizonyára ilyesmiket mondtam, ahelyett hogy bevallottam volna, rossz ötlet volt náluk aludni. Eljöttem, mielőtt felébredtek volna reggel, és még a könyvet, a verseket se hagytam ott Daninak, pedig frappáns ötletnek tűnt úgy lelépni, és minden romantikus, hollywoodi történetben ez lett volna a csattanó, de én inkább csak összekapkodtam a holmimat, és behúztam magam mögött az ajtót, csendben, hogy ne ébresszem fel őket.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Image Source