„És akkor Karinthy eldöntötte, hogy leméri a vicc sebességét” – Beszélgetés Ott Annával és Zwack Sándorral irodalomról és gyomorkeserű-kultúráról

–

Filákovity Radojka/WMN: Épp nemrég futottam bele a hazai irodalom és gyomorkeserű-kultúra egyik legfrappánsabb mémjébe, amely Petőfit ábrázolja: a poén szerint a március 15-i események hevét a Pilvaxban elfogyasztott gyógynövénylikőr mámora szította fel benne.

Zwack Sándor: Én lennék a legbüszkébb, ha ez igaz volna, a baj csak az, hogy a matek nem stimmel ebben a történetben, mert az Unicumot harmincöt évvel később hozták forgalomba, 1883-ban védjegyezték. A vicc maga egyébként nagyon jó, annak ellenére is töretlenül szeretem, hogy minden évben március 15-én legalább harminc üzenetet kapok különböző emberektől ezzel a poénnal. De az, hogy a mém maga megszülethetett, számomra azt is mutatja, hogy a likőrfogyasztás annyira összeforrott a kultúránkkal, mintha mindig is a része lett volna.

F. R./WMN: Az irodalmi élet központi színterei a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején a kávéházak voltak, de milyen szerepet töltöttek be pontosan ezek a helyek a kávéházi kultúra virágzásakor?

Ott Anna: Az 1900-as évek elején több mint ötszáz kávéház működött Budapesten – szinte minden sarkon volt egy.

A kávéházi kultúra felvirágzása idején azonban nem azért jártak kávéházakba az emberek, hogy kávéélményben legyen részük – már csak azért sem, mert a kávé a legtöbb helyen ihatatlan volt –, sokkal inkább abból a célból, hogy információhoz jussanak.

A legplasztikusabb véleményt ezzel kapcsolatban Saly Noémi kávéházkutató fogalmazta meg, szerinte a korabeli kávéházakat úgy kellett elképzelni, mint egy élő Facebookot, ahová a kapcsolattartás, szórakozás miatt tértek be az emberek. A főszerep pedig a kávé helyett inkább az alkoholé volt, ami már a déli harangszótól jelen volt az asztalokon. Nem csoda, hogy számtalan olyan történet maradt fenn, ami kevésbé a kávéhoz, mint inkább az alkoholhoz kapcsolódik, és nagy íróinkkal, költőinkkel esett meg. Az egyik legkedvesebb anekdotám Karinthyhoz kötődik, aki a maga szórakoztatására egyszer kitalálta, hogy leméri a vicc sebességét. Ivott egy kicsit, elmondott egy viccet a Hadikban, majd elindult a Centrálba, ahová nagyjából másfél óra alatt jutott el. Mire odaért, már neki mesélték a viccet.

Azért azt se felejtsük el, hogy anno nem pusztán úri hóbortból jártak kávéházakba az emberek, hanem azért, mert olyan pokoli körülmények uralkodtak a bérházakban: patkányok, poloskák, bolhák között éltek fűtés és áram nélkül. Így szinte „beköltöztek” a kitűnően fűtött, elegáns, szép kávéházakba…

F. R./WMN: …ahol nagy szerelmek is szövődtek. Jól tudom, hogy a kávéházak lelkes látogatója, Ady Endre egy Zwack lánynak is udvarolt? 

Z. S.:

Mici néni édesapám nagynénje volt, itt élt nem messze, a Gellért-hegyen – ő ihlette a Mylitta-verseket, amiket Ady neki is dedikált.

Tizenhárom éves voltam, amikor Mici néni meghalt, de emlékszem, milyen sokat beszélt nekem arról, mennyire fontos az összetartozás, a tisztelet és a szerelem. Azt is számtalanszor hallottam tőle intelemként, hogy sosem szabad haraggal a szívünkben aludni menni, minden konfliktust ki kell beszélni lefekvés előtt – ezt egyébként egy másik tanácsával egyetemben igyekszem betartani.

A következő fontos intelme ugyanis az volt, hogy minden veszekedésben van egy vonal, amin nem szabad átlépni. Ha megtesszük, és mondunk valami nagyon bántót, az onnantól kezdve mindig ott marad a kapcsolatban. Vigyázzunk hát, mit mondunk a vita hevében – intett mindig Mici néni –, mert ami egyszer elhagyja a szánkat, azt már nem tudjuk visszavonni. Csak később jöttem rá, hogy Mici néni talán azért tartotta fontosnak megosztani velem ezeket a gondolatokat, mert ő maga háromszor vált el (nevet).

F. R./WMN: Az ehhez hasonló fontos beszélgetések általában mind kávé vagy egy pohár alkohol mellett hangzanak el. Milyen gondolatokat őriztek még ilyen beszélgetésekből?

Z. S.: Apámmal régebben vacsora után egy Unicum mellett beszélgettünk. Ezek a beszélgetések most hiányoznak a legjobban, hogy nincs itt. Annak ellenére, hogy nem mindig figyeltem rá eléggé, a legfontosabb szavait ma is magamban őrzöm: „Minden helyzetben embernek kell maradni, úgy kell élni, hogy reggel tükörbe tudjunk nézni.” A mostani helyzetben talán még fontosabb ez a mondat.

O. A.: Nagyon sok meghatározó gondolatot őrzök, amit írók mondtak nekem itt, a Hadikban. Az, hogy éppen melyik kerül előtérbe, melyiket gondolom éppen fontosnak, nemcsak korral változik, de az aktuális élethelyzetemtől is függ. Sokszor eszembe jut, amikor valaki egyszer azt mondta nekem, hogy „nincs minden” – ezen akkor nagyon meg is sértődtem. Bántott ennek a mondatnak az erősen negatív előjele. Most viszont már kezdek rájönni, hogy rengeteg igazság van benne, és jól is van így.

F. R./WMN: Anna, hogyan vált a te életedben a kávéházi kultúra és az irodalom szinte elválaszthatatlanná egymástól?

O. A.: Szentendrén nőttem fel, az anyukám egyedül nevelt engem. Annak ellenére, hogy otthon nem ezt láttam, elég hamar, már tizenkét-tizenhárom évesen kávézókba kezdtem járni Szentendrén. De nem társasággal mentem, hanem egyedül ültem be olvasni. Az anyukám rettenetesen haragudott azért, hogy az összes zsebpénzemet kávézókban költöm el, de én nem akartam lemondani erről a rituáléról. A másik dolog, ami előtt teljesen értetlenül állt, amikor magamhoz vettem az első kutyámat, Barkát. Akkor kellett volna elkezdenem dolgozni, ő pedig féltett, hogy egy kutyával teljesen lekötöttem magam. Akkor azt mondtam anyának: „Hidd el, mama, nekem olyan munkahelyem lesz, ahová velem jöhet majd a kutya, és egész nap kávézhatok” – ez gyakorlatilag be is jött (nevet). Iszonyúan hálás vagyok, mert a kávéházi kultúra teremtette meg számomra azt a lehetőséget, hogy azokkal az emberekkel beszélgessek, akiket tisztelek és akikre felnézek, hogy az alkotói folyamataikról, a személyes élményeikről kérdezzem őket.

Z. S.: Egyébként a mi családunkban is nagyon fontos szerepet tölt be a kávézás.

Édesapám kávéőrült volt, a napot általában két olasz kávéval kezdte. Ragaszkodott ehhez a rutinjához, ha pedig valami miatt nem teljesült, az egész napja oda lett.

Olaszországban megvolt a kedvenc kávézója, ahová minden reggel ellátogatott. A tulaj azonban összeveszett a feleségével, akivel a kávézót üzemeltették, és egy olyan embernek adták el a helyet, aki nem értett a kávéhoz. Ezért apám kénytelen volt minden reggel tíz kilométert utazni a szomszédos faluba, hogy jó kávét ihasson reggel. Miután a kávézó új tulaja nem járt sikerrel az üzlettel, kénytelen volt túladni rajta, az apám pedig rájött, ha újra jó kávét szeretne inni közel az otthonához, akkor kénytelen lesz megvenni a helyet. Így is tett, megvette a kávézót, amit aztán Izabella húgomnak adott tovább, aki a mai napig üzemelteti.

Amikor aztán ’88-ban Olaszországból visszaköltöztünk, édesapám tragédiaként élte meg, hogy Magyarországon a legtöbb helyen mennyire ihatatlan kávét lehetett kapni. 

 

F. R./WMN: Igen, mert akkoriban még nem tudtak itthon jó minőségű alapanyagokhoz jutni, ezért pótkávéval – cikóriával – ütötték föl a kávét.

Z. S.: Apám azonban szorgos kutatómunka árán kitapasztalta, hogy a Forum Hotelban – amit ma Intercontinentalnak neveznek – található egy bécsi kávézó. Ez volt az egyetlen hely akkoriban a városban, ahol szerinte jó kávét adtak. Így minden reggel felkerekedett, és Hűvösvölgyből, ahol abban az időben éltünk, bement a belvárosba, hogy kávéval indítsa a napot. Még harminc évvel ezelőtt is volt tehát hová fejlődni a kávét illetően. Mára azonban behoztuk a lemaradást, a legjobb gépekből és kávéőrleményekből, a legjobb technikákkal főzik itthon is a kávét – olyan, mintha Olaszországban lennénk. Ami viszont magyar sajátosság, és Budapestben unikális, az, hogy a város több száz éves kávéházi kultúrája ma is él ezekkel a gyönyörű épületekkel, amikben tapintható a történelem, és amik magukkal ragadják az idelátogatókat.

O. A.: Az olaszországi történetedről az jutott eszembe, hogy kávézót bárki nyithat, de ha nincs benne lélek, nem lesz hosszú életű, nem fog embereket hosszú távon odavonzani. A kulcs szerintem az emberekre való odafigyelésben rejlik, egy olyan tulajdonosban, aki maga is részt vesz a kávézó mindennapi életében, ismeri a törzsvendégeket, mindig barátsággal fordul a látogatókhoz.

F. R./WMN: Gondolom, ez a likőrkészítésre is igaz: kitűnő családi receptúra ide vagy oda, önmagában az Unicum sem maradt volna fenn több száz évig, ha nincs mögötte a Zwack család lelke. Mennyire éled meg rád nehezedő nyomásként, hogy ezt a lelket ápold, hogy ennek a hagyománynak a fennmaradása rajtad is múlik?

Z. S.: Egészen addig nem éltem meg nyomásként, amíg egyre többen el nem kezdték rá felhívni a figyelmem (nevet). Viccet félretéve, főleg akkor érzem ennek a hagyománynak a kézzelfogható súlyát, amikor végignézek a családi ereklyéken, fotókon a Zwack Múzeumban.

Az apám több mint harminc éve egy nagyon komfortos és boldog életet hagyott hátra Olaszországban, hogy ezt az évszázados hagyományt újjáélessze.

Mindenki azt mondta, meg van őrülve, hogy visszatér a kommunista Magyarországra, de sikerült neki – ha erre gondolok, óriási büszkeséget érzek. Annak ellenére azonban, hogy a hagyomány különösen fontos a mi szakmánkban, szükség van az innovációra is. Az apám kezdetben óvatosan bánt az újításokkal, borzasztóan félt, hogy leromboljuk a több mint kétszáz éves márkát. Azóta azonban most jöttünk ki a negyedik innovációnkkal, az arabica kávéval készült Unicum Baristával, amit Tóth Sándor többszörös bajnok barista és Bányai László kávétermesztő segítségével alkottunk meg, és ami egyesíti a hazai kávé- és alkoholkultúrát. Ugyanakkor azt is megtanultuk az elmúlt tizenöt-húsz évben, hogy az innováció nem működik mögöttes tartalom, hagyomány és autentikusság nélkül. Nekünk szerencsénk van, hiszen kétszázharmincegy éves múlttal a hátunk mögött már van miből „főznünk”. Szeretet nélkül viszont nagyon nehéz lenne ezt a szakmát művelni.

F. R./WMN: Az alkoholfogyasztás és a kávézás is közösségi élmény. Az évszázadok során sokat változott a hazai kávéházi és alkoholkultúra, ami a járvány miatt most különösen nagy nehézségekkel néz szembe. Hogyan lehet ezt a kultúrát, ami a személyes találkozásokra alapul, tovább éltetni most, a járvány alatt?

O. A.: Nem tudom, mi lehetne erre a jó megoldás. Az első hullámban iszonyúan le voltunk fagyva a Hadikban. Nem szerettük volna az irodalmi programokat az online térbe áthelyezni, mert úgy épp a lényege veszett volna ki az egésznek. A kávéházi kultúra ugyanis a személyes kapcsolódásról, a közösségről szól; muszáj látnunk, hallanunk, éreznünk a másikat.

Egy kávéház a mostani helyzetben annyit tehet – a Hadik legalábbis ezt teszi –, hogy kitart, és előrenéz. Ez persze nem könnyű feladat, de az irodalom ebből a szempontból szerencsére nagyon hálás dolog, mert bárki számára elérhető, és átsegít a bezártságon is.

Számomra az első hullám egyébként szinte idillikusan telt: este jó borokat ittam, egyfolytában Woody Allen-filmeket néztem, és Nádas Pétert olvastam, amire nem gondoltam, hogy valaha lesz időm – az egész különleges volt. Érdekes tapasztalat volt az elején, hogy sokkal többet beszéltem a családommal és a barátaimmal, mint korábban, folyamatosan érdeklődtem, minden rendben van-e náluk. Volt pozitív hozadéka is tehát a helyzetnek.

Z. S.: Ettől függetlenül én már nagyon várom, hogy újra kiülhessek egy teraszra a családdal, barátokkal – olyan jó lenne! Az ember annyira természetesnek veszi ezeket a rituálékat, hogy amikor megfosztják tőlük, akkor jön rá, mennyire hiányoznak neki.

Filákovity Radojka