„Nincs valami ötleted, kinek lehetne elsózni? Mi nem tarthatjuk meg, pedig annyira kis édes! De Attila allergiás a macskaszőrre, azt mondta, válasszak, vagy ő, vagy a cica.” 

„Képzelem, milyen nagy lehet a kísértés…” – válaszolom a barátnőmnek, majd küldök még egy gonoszan mosolygó szmájlit is. Attila az örök vicc tárgya, kedves, de végtelenül lusta fajankó, aki szó szerint lukasra ülte Luca kanapéját az elmúlt két év alatt, amióta együtt élnek. Lehet, hogy tényleg jobban járna egy macskával, tűnődöm el egy pillanatra, ám közben megérkezik Luca reakciója:

„Haha. Nagyon vicces vagy, Kitti. LÉCCCI. Anyámékat már megkérdeztem, de körberöhögtek. A húgom elhajtott a vérbe. A vidéki nagynéném meg azt mondta, arrafelé a macska fogyóeszköz, ha kicsit is szeretem, keresek neki egy öregasszonyt, akinél aranyélete lehet a kis dögnek. Iszonyat cuki egyébként… apropó, neked nem kell?”

„NEM” – jelentem ki határozottan. Még csak az hiányzik, hogy az a kis vakarék tönkretegye a bútoraimat, összepisilje az ágyamat, vagy a fejemen ugráljon éjszaka. Egy pasimnak anno volt két agyonkényeztetett macskája, pontosan tudom, mivel járnak ezek a zsebterroristák. De Lucát nincs szívem cserben hagyni, törni kezdem hát a fejem.

„Figyi, van itt a házunkban egy néni, annak, úgy láttam, mintha lenne macskája. Megkérdezem neked, jó? Gondolom, ahol egy elfér, van hely egy másiknak is.”

„Köszi, Kitti, egy tündér vagy!”

Magamra ráncigálom a kötött kardigánomat, mint egy papucsba, úgy bújok bele a letaposott sarkú, retkes tornacipőmbe, majd leslattyogok a földszintre. Igazából még örülök is a küldetésnek, mert a mindig tipp-topp megjelenésű idős néni kiléte azóta izgat, hogy ideköltöztem a házba fél évvel ezelőtt. Nem mintha szeretném beleütni az orromat mások dolgába, és a szomszédok megfigyelése sem tartozott a legkedvesebb hobbijaim közé, de ebben a néniben van valami, ami felkeltette a kíváncsiságomat. Még soha nem találkoztam senkivel, aki ennyire… nem is tudom, mi a jó szó… rendes lett volna. Kifigyeltem: még a szemetet is úgy viszi ki, mint aki épp a munkahelye vezetői bizottsága elé készül az éves értékelésre. Ősz haja tökéletesen formázott kontyba fésülve, nemhogy egy tincs, de még egy árva hajszál sem szabadul ki soha a megkomponált egységből. Az ajkán halvány rúzs, az orcáján kis pirosító, a keze is szépen manikűrözve van mindig. Télen-nyáron csinos kiskosztümöt visel, hidegben láthatóan jó minőségi angol gyapjúból, nyáron pasztellszínű lenből. A termete törékeny és szálfaegyenes, ezért úgy képzelem, talán balettozhatott fiatalabb korában. Azt is észrevettem, hogy csak egyetlenegy rendszeres látogatója van: egy törődött, ezerévesnek kinéző öregasszony, le merem fogadni, hogy az anyukája.

A szomszéd néni minden vasárnap, pontban déli harangszóra levonul a garázsokhoz, majd a fényesre suvikszolt Daewoojával elmegy az édesanyjáért, hazafuvarozza, aztán délután pontban fél ötkor a maradék ebéddel kis műanyag dobozkában visszaszállítja.

Tudom, most úgy tűnhet, az imént füllentettem, és valójában jobb dolgom sincs, mint a szomszédokat lesni. De nem így van, engem tényleg lenyűgöz ez a másodpercre és grammra kiszámított, pedáns élet.

Olyan távol állt attól a káosztól, amiben én élem a mindennapjaimat, hogy elképzelni sem tudnék magamnál kirívóbb ellenpólust, mint ez a bűbájos, kedves nénike a földszintről. Még a neve is, amit leolvasok a réztábláról, olyan, ami szinte kötelezi az embert a fegyelmezett, rendes életre: Bauer Irén. Úgy képzeltem, Bauer Irénként nem lehet az ember bohém, slendrián, netán szétszórt. Egy Bauer Irénről sugárzik a fegyelem, a megbízhatóság, a pedantéria. 

Amikor becsöngetek szombat délelőtt, azért titokban reménykedem benne, hátha pongyolában, hajcsavarókkal, netán még kócosan nyit ajtót, ha még egy klottgatyás öregúr is feltűnne a háttérben kis szivarkával a szája sarkában, az lenne csak a külön öröm! De persze nem így történik. 

– Jó reggelt! – tárja szélesre az ajtót a néni, barátságosan mosolyogva. Ezüst haja precíz kontyban, száján egy leheletnyi kis rúzs, de még a szemöldöke is mintha frissen lenne szedve és rajzolva. Zöld színű gyapjúszoknyát visel, hófehér garbóval, a mellén aranyozott bross, a lába tükörfényesre suvikszolt bőrcipőbe bújtatva.

– Tetszik tudni, arról van szó… – kezdek bele habogva a mondanivalómba, közben magamban azon bosszankodom, előzetesen miért is nem találtam ki jól a jövetelem célját. Itt egy kismacska sorsa a tét, aki biztosan nagyobb eséllyel indulna az életben, ha ügyesen tudom őt saleselni.

– Kerüljön beljebb, kedveském. Épp most tettem fel a vizet, majd egy csésze tea mellett elmondja, mi járatban van.

Lenézek a koszos tornacipőmre, aztán a néni makulátlanul tiszta, fekete-fehér kockás előszobakövére. A csukámat lerúgom a bejárati ajtó mellett, majd kíváncsian Irén néni után trappolok. A lakása épp olyan, amilyennek elképzeltem: minden a helyén, élére állítva, a szőnyeg vonala tökéletes párhuzamban a fallal, de még a rojtokat is mintha tüchtigen kifésülte volna valaki. A konyhát citromos tisztítószer illata lengi be, a tányérok, csészék katonás rendben a polcokon, egy fia morzsa nem sok, annyi sincs elöl a pulton. Az ablakban pedig (nem tévedtem tehát) egy termetes cirmos heverészik. Miután a néni kitöltötte a teámat, előadom – kissé kiszínezve – a szegény árva kismacska történetét, aki búsan nyivákol valahol egy kedves örökbefogadóban reménykedve, aki… aki lehetne Irénke néni is, veszem elő a legszebb, könyörgő tekintetemet.

Az ősz hajú néni kedvesen mosolyg, biccent, jelezve, érti a dolgot és felfogja a helyzet súlyosságát.

– Mondja csak, kedveském, kisfiú vagy kislány ez a szegény kis árva?

– Egy tündéri kandúr! – vágom rá fellekesülve, miközben meglegyint a várt siker előszele. Hiszen, ha érdeklődik iránta, ha tudni akarja a nemét, akkor már szinte nyert ügyem van!

A válaszomra a néni arcán azonban sötét árny fut végig. Elkomorul.

– Sajnálom, de nem tudok segíteni. Talán… azt hiszem, az lenne a legokosabb, ha elaltatnák. Vagy ássák el, dobják a folyóba, tudom is én. Azzal okoznák a legkevesebb szenvedést, ha eltennék láb alól.

– De hát… – zavarba jövök a hirtelen változástól, amit Irén néni hangulatán érzékelek. Nem akarok hinni a fülemnek. Ez a kedves, bűbájos néni, aki olyan, mintha csak az angol királynő első számú társalkodónője lenne, valóban eltenné láb alól a cicát csak azért, mert kandúr?

– És ha intézkednénk az ivartalanításáról előtte? Akkor sem tetszene megfontolni? Tényleg nagyon aranyos kis állat, láttam róla videót is, és…

– Ezeken a miskárolás sem segít. Higgye el, kedveském, a legokosabb őket azonnal agyoncsapni. Mindenkinek az a legjobb.

Látva döbbent ábrázatomat, egy szerény mosoly kíséretében, magyarázólag hozzáteszi:

– Férfiak, hímek, kandúrok… egy kutya. Egyáltalán nem bízom bennük. Azt hiszem, talán azért, mert nem értem őket. Fel nem foghatom a működésüket! Nem értem… Nem értem! 

– Az arca közben egészen rózsás lesz a visszafojtott indulattól.

Mivel továbbra is teljes zavarban bámulok rá, kortyol egyet a teájából, és folytatja.

– Persze, nem állítom, hogy olyan sok férfival lett volna dolgom, de talán így a jó. Tudja, kedveském, hogy mit mondott a világ legidősebb embere, egy száztizennégy éves pármai apáca, amikor megkérdezték tőle, mi a hosszú, boldog élet titka? Hogy férfiak nélkül élte le az életét. Én azonnal tudtam, mire gondol. Igaza van. Állatok ezek mind. Állatok. A hímnemű állatok pedig még inkább azok. Aljas, sunyi, visszataszító lények egytől egyig. Látom, megdöbbentették a szavaim. De hadd meséljek el önnek valamit! Meg fogja érteni, mire gondolok. 

A kezében tartott teáscsészébe nézett, mintha onnan akarna ihletet meríteni.

– Lássuk csak, hol is kezdjem… Tudja, kedveském, édesanyám egyedül nevelt, apámat sohasem ismertem. Nem is baj, hiszen olyan jól megvoltunk kettecskén a mamával. Békében éltünk, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Persze ehhez az is kellett, hogy odategyem magamat én is becsülettel, de hát abban nem is volt hiba. Szorgalmas vagyok, ha megenged ennyi szerénytelenséget. Rögtön az érettségi után elkezdtem dolgozni, egy nagyvállalat könyvelési osztályán kaptam állást. Nagyon szeretem a rendet, a kiszámíthatóságot, a számokat, engem igazán boldoggá tud tenni egy átlátható táblázat, egy szépen rendezett mérleg. Kettő meg kettő az mindig négy! Az életnek is ilyen egyszerűnek és logikusnak kellene lennie, nem igaz? Már jó tíz éve dolgoztam a cégnél, amikor új vezetőt kapott az osztályunk. Magas, sármos, jóvágású fiatalember volt, figyelmes, kedves, mindenkihez volt egy jó szava, de mellette követelt is, érti? Szigorú volt, de következetes. Szerettük, és tiszteltük. Én is rajongtam érte, nem tagadom. Mert tudja, kedveském, engem nagyon megfogott az a kevéske, amit a magánéletéből láttam. Vagy amit látni véltem. 

Egy pillanatra tűnődve elhallgatott, mint aki hezitál, hogyan is folytassa.

– Na, inkább mondom úgy, ahogy az én fejemben összeállt a képlet. Ha az én szemüvegemen keresztül látja, úgy talán jobban fogja érteni, mire akarok kilyukadni. Szóval, az osztályvezetőnkhöz minden második, harmadik nap bejött a felesége. Eleinte furcsálltam a dolgot, persze egy árva szót sem szóltam… ugyanis nem ilyen asszonyt képzeltem volna mellé. Ahogy mondtam, ez a férfi kifejezetten jóvágású ember volt, az a típus, aki után még az urak is megfordulnak az utcán, mellette okos, kedves és sikeres is. Jó parti, ahogy akkoriban mondták. A felesége azonban afféle drapp kis nő volt, tudja? Egy olyan tizenkettő egy tucat. Seszínű haj, az arcát a tizedik találkozás után sem tudja az ember felidézni. Az alakja is olyan semmilyen. Se nem magas, se nem karcsú, nem is töltött galamb, vagy bájosan alacsony… az egész nő olyan volt, mint akiből kispóroltak minden színt és karaktert. Bár nem szokásom a kollégák családtagjaival barátkozni, a főnökömével meg aztán pláne, de annyira zavarba hozott ennek a nőnek a jellegtelensége, hogy egy ízben direkt kivártam, amíg elmegy, és azzal az ürüggyel, hogy a postára kell beszaladnom, egy darabon elkísértem, hogy beszélgethessek vele. Gondoltam, hátha a személyisége az, ami vonzó, egyedi vagy különleges. De nem. Nem volt se szellemes, se érdekes, elcsevegtünk ugyan egy bő fél órát, de ha megnyúznak, akkor sem tudtam volna mondani róla egy különleges karakterjegyet sem. Végül ennyiben hagytam a dolgot. Nem foglalkoztam vele többet, főleg mert láttam, a főnököm mennyire odavan érte. A tenyerén hordozta, érti? Mindig láttuk már jó előre rajta, hogy aznap bejön-e a felesége az irodába, ugyanis ilyenkor láthatóan sokkal izgatottabb és vidámabb volt. Gyakran fütyörészett is. Aztán amikor megérkezett az asszony, nem győzte dédelgetni, bizony, volt, hogy ott előttünk is megcsókolta, pedig az aztán nem volt divat abban az időben, nekem elhiheti! Nem mutogatta az ember nyilvánosan azt, ami csak két emberre tartozik.

Megmondom őszintén, nekem tulajdonképpen imponált is, hogy ennyire szereti a feleségét, hogy így ragaszkodik hozzá. Örültem, hogy ilyen jó ember a főnököm, megtiszteltetés volt neki dolgozni. Hiszen látszott, mennyire rendben van az értékrendje, és hogy arany szíve van. Szerettem, tiszteltem érte.

Aztán… érzem, most is elpirulok, ahogy felidézem azt a bizonyos napot. Egyik este színházba mentünk az édesanyámmal és az egyik kolléganőmmel. A Tartuffe-öt néztük a Vígszínházban, a jegyünk az erkély első sorába szólt. És ahogy ott kedélyesen beszélgettünk, közben nézegettem a közönséget… hát egyszer csak meglátom a főnökömet. Persze nem volt nehéz észrevenni, mondom, különleges kisugárzása volt, kitűnt bármilyen tömegből. Ám ezúttal nem is annyira ő szúrt szemet, tudja? Nem ő volt az, aki miatt szinte azonnal, ahogy beléptek a terembe, odakaptam a pillantásom, mintha csak mágnes lett volna bennük. A kísérőjét vettem észre. Hát persze.

Megáll, mint aki erőt gyűjt a folytatásra. A nyaka foltokban kipirosodott, az izgalom vagy a feldúltság lázrózsákat gyújtott rajta.

– Tudja, kedveském, azt hiszem, soha korábban nem láttam még ilyen gyönyörű nőt. Mármint a valóságban, mert persze a moziban igen. A régi hollywoodi dívák voltak ilyen szépségesek, ilyen elegánsak. Testközelből látni hasonlót azonban egészen elragadó élmény volt, szinte hallottam, ahogy az egész színházterem elcsendesedik egy pillanatra, ahogy beléptek. Sosem fogom elfelejteni azt a látványt. A nő mélyen kivágott, vajszínű, fényes szaténruhát viselt, ami kiemelte a kecses alakját, a vállára arany zuhatagként omlott alá a puha, hullámos, szőkésbarna haja. A mozgása mint egy királynőé, finom vonású arcát nézve meg mertem volna esküdni, hogy nemesi származású. Ekkor odafordult a főnökömhöz, valamit súgott a fülébe, majd kissé hátravetett fejjel elnevette magát… Bűbájos jelenség volt, tényleg az! Bennem viszont kavarogtak az ellentmondásos érzések. Dühös voltam. Hiszen ez csalás, ez árulás! Ez a kedves ember egyszerűen nem lehet csalfa! Képtelenség, hogy szeretőt tart, még ha az olyan elképesztően fenséges is, mint ez a szőke ciklon. Szegény felesége, az a szerencsétlen, drapp kis nő! Annyira nem voltak egy súlycsoport, olyan ordító volt a kettejük közötti különbség, hogy meg voltam róla győződve, soha, de soha nem fogja tudni ettől a démontól visszaszerezni a férjét. Lehetetlen. Lopva a kolléganőmre pillantottam, vajon látja-e, amit én látok. És ha igen, ő hogyan reagál rá. Persze, ő is a párt nézte. De mintha egy cseppet sem lett volna meglepődve. Kérdő tekintetemre csak annyit válaszolt: „Ez a felesége.” Azt hittem, rosszul hallok. Hogy micsoda? És akkor ki az, aki bejárkál hozzá heti kétszer-háromszor? Akit ott dédelget a szemünk előtt? A kollégám lassan, artikulálva mondta, mint ahogy a nehéz felfogású mamlasznak magyaráz a tanító néni:

„Hát a szeretője. Te nem tudtad?”

Többet nem kérdezhettem, mert közben elsötétedett a nézőtér, kezdődött az előadás. Szinte semmire nem emlékszem belőle. Csak ültem ott, magamba roskadva. Nem értettem. Nem értettem, és igazából most sem értem. Kettő meg kettő az négy. Mindig. Azt értem. De akkor hogy lehet belőle olykor három, néha meg öt? Fel nem foghatom…

Komoran néz maga elé. A fejét csóválja.

Én zavartan szedelődzködni kezdek.

– Hát akkor… – fogom búcsúzóra.

A néni az ajtóig kísér. Amikor kilépek, még utánam szól:

– Higgye el, kedveském. A leghumánusabb, ha elaltatják azt a dögöt. 

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Dimitri Otis