Valami más ma. Idegen rezgés lengi körül az otthonosnak tűnő, de valójában csak haszontalan dolgokat felhalmozó házat.

– Olyan más most minden. Valami megfoghatatlan van a levegőben – mondja Vica.

– Úgy érted, az oxigénen, nitrogénen és a rólunk leváló apró bőrdarabokon kívül? Persze hogy megfoghatatlan, ha a levegőben érzed. Ezzel gyakorlatilag azt állítod, hogy most nem más minden, hanem ugyanolyan – válaszolja a látszat ellenére fennhéjázástól mentesen, irritáló tárgyilagossággal a férfi, de felesége már nem hallja. A mondat elején sem figyelt. Már tizenöt éve sem figyelt. Ez a nap tehát nem úgy indult, mint a többi. De pont ugyanúgy végződött.

Beszélgetéseik évek óta naplóbejegyzéshez hasonlítanak, már ami az egyoldalúságot és öncélúságot illeti, a naplóbejegyzéshez illő bensőséges hangnem és őszinteség azonban hiányzik belőle. 

„Kedves Naplóm, jó napom volt ma. Nem tudom, meddig kell tűrnöm a főnök egzecíroztatásait, de már nagyon elég belőle. Ja, és a kipufogót meg kellene csináltatni mihamarabb!”
„Kedves Naplóm, ha holnapig nem adom le az tb-papírjaimat, akkor szerinted kicsúszok az időből? Az öt nap, az vajon itt munkanap, vagy a hétvége is beleszámít? Ja, és a gyereknek új tornanadrág kell, mert ennek már szétjött a gumija.”
És mivel nem egymással, hanem egymás mellett beszélnek, a kipufogó sem lesz megcsináltatva, amíg látványosan le nem szakad, és a gyerek is futhatja a teremköröket a csúszkáló nadrágjába kapaszkodva még pár hétig. 

Az állott vasárnapi délutánt – szokás szerint – egymástól távol eső bázisaikon töltik a valahai szerelmesek. A feleség a konyhában végzi végtelenített teendőit. A férj az asztalon térelválasztóvá hatalmasodó könyv-kávésbögre-kacat kupac mögé rejtőzve kerüli a nem létszükségletű kapcsolódást.

Apa mosdik, anya főz, együtt lenni kockázatos.

Mert minden békében töltött perc hatványra emeli a lehetőségét a következő veszekedésnek. És ők bizony már órák óta csendben vannak. Persze a hidegháború a köztük lévő csend idillje ellenére is hevesen zajlik. A főzés közben némán odanyújtott, kinyithatatlannak tűnő befőttesüveg, amelynek kipattintása húsz éve még a biztonságot adó férfierő jelképe volt, mostanra a társadalmat átitató toxikus maszkulinitás egyik szimbóluma lett. A gyerek bárminemű kérdésére odavetni, hogy „menjél, kérdezd meg anyádat” maga a szalámitaktika. Casus belliként pedig mostanra nemcsak egy rossz szó, de akár egy dőre szemöldökhúzás vagy egy meggondolatlan sóhajtás is megteszi.
A vihar előtti csendet hosszú órák után, végül Ádám lövészárkából indított, rövid, de bénítóan számonkérő kérdése töri meg:

– …Ez mi?!

Vica testét a másodperc tört része alatt önti el az adrenalin. Elméje közben azonnal működésbe hozza a drillt, amit az évek során fejben annyit tökéletesített, most mégis haszontalannak tűnik; tűzveszély esetén a házasságból leggyorsabban és legbiztonságosabban kijuttató menekülőutat keresi. 

 

Kész, Ádám most megtalálta az üzeneteit, gondolja magában. Mindent, amit tudat alatt épp csak olyan gondossággal rejtett el, hogy némi befektetett munkával azért még megtalálhatók legyenek, és így „ne rajta múljon”, hogy véget ér-e emiatt a házassága, vagy sem. Vajon elrejtette-e eléggé a bizonyítékot, vagy, mint minden valamire való elkövető, hibát rejtett el a gépezetben, hogy lebuktassák őt, és végre megkezdődhessen a vezeklés azokért a bűnökért, melyeket az évek óta váltogatott üzenetek takarnak. De nem… az nem lehet, hogy megtalálta. Másról van szó. Ráakadt volna a fogamzásgátló tablettákra, amiről megbeszélték másfél éve, hogy nem szedi többé? Vagy a fizetetlen csekkek kerültek a kezébe?

– Ez MI? – Kérdezi most már határozott ingerültséggel a férfi, akinek az arca a kacatkupactól nem látszik.

– Mi mi? – kérdezi az ártatanság vélelmébe meredten kapaszkodva, remegő hangon a nő.

– Hát ez… Ez idared?

Vica hosszú másodpercek óta (neki inkább óráknak tűntek) most lélegzik először érdemben. Azonnal visszakozik a feltételezett bűnös szerepéből, és macska gyorsasággal vált maga is vádaskodó hangnembe az esetleges későbbi támadásokat megelőzendő.

– Az, hát nem te kérted, hogy ilyet vegyek?!

– Én ilyet biztos nem kértem, összekeversz valakivel, édesem… Tíz éve nem eszem meg az idaredet, mert olyan savanyú, hogy széteszi a fogaimat. Jonagoldot kértem. Mindig azt kérek.

– Én meg megmondtam már, hogy jonagoldot nem veszek, mert baromi drága, az idaredből a bio kerül annyiba, mint ebből a legolcsóbb zsákos.

– Leszarom, hogy bio vagy nem bio, azt kértem, azt vegyél! Én nem vagyok egy bonyolult szerkezet, Vicuskám, ha akarok valamit, azt meg is mondom… Neked mindössze annyi lenne a dolgod, hogy egy pillanatra odafigyelsz, amikor hozzád beszélek és megcsinálod, amit mondok.

– Ja, értem, tehát, ha a fogadat cseszi szét a gyümölcssav az tragédia, de ha a gyomrodat a rengeteg kemikália, az rendben van. Miért nem vagyok meglepve ezen a hozzáálláson? – mondja, dühében negyedszerre törölgetve el ugyanazt a frozenes műanyag poharat. Majd még odaveti: amit eszel, az egyébként jonatán.

– Hogy lenne már jonatán, édes istenem… Jonatán? Ilyenkor? Hol vetted, Spanyolországban, hogy sikerült ilyenkor jonathát szerezned?

– Importról, gondolom, a doktor úr nem hallott. Lehet, hogy az „Almafajták misztériumai” minikurzus helyett a „Gazdasági alapismeretek és fogalmak” címűt kellett volna felvenned plusz kreditért a mesterképzéseden.

– Hányszor mondtam már, hogy ne vegyél importot?! Pláne almából. Majd, ha kacsacsőrű emlőst akarok enni, akkor veszek importot. Persze hogy olyan drága a jonagold, ha Kuala Lumpurból hozatod. De végül is, igazad van, az egyiptomi nászutunkról itt ez a kis fáraó szobor, Londonból a telefonfülkés persely, a maláj szigetekről még úgy sincs semmink – mondja Ádám, aki közben meredten bámulja az alvó gyerek miatt némára állított tévé mindegy is, melyik csatornáját.

– Jó, rendben, holnap felkeresem azt a gazdát, ott Kiskunlacháza-alsón, aki még énekel is a gyümölcsöknek, drágám! Jó lesz úgy? Gyalog megyek, hogy az ökológiai lábnyomomat se mélyítsem. Kicsit későn érek haza, úgyhogy a gyerekekért te mész!

Az apa közben a feszült helyzetben egészen magig rágta a szokásosnál is éretlenebb almát, a címkéjét pedig, amit a stressz oldásaként eddig birizgált, felragasztja az egyik keze ügyébe akadó limlomra anélkül, hogy elolvasná rajta a feliratot: Gála. A csutkát jelentőségteljes mozdulatokkal kihajítja a csípős, kora őszi idő ellenére nyitva felejtett ablakon.

A kislány – aki végül csak akkor kapott új nadrágot, miután az egész osztály szeme láttára szekrényugrás közben lecsúszott róla, – lassan felcseperedik, és oly sok minden más mellett, amit a szüleitől kapott, az otthonosnak tűnő családi házat is megörökli. Egy nyár végi vasárnapon, a kertben elköltött ebéd után ő és férje szótlanul nézik, ahogy kisfiúk a hordozóban, hosszas sírás után végre édesdeden szundikál. Mindaddig, míg egy, az ebédből ottmaradt porcelántányérra pottyanó gyümölcs meg nem töri a síri csendet. A baba természetesen felriad, és újra rázendít az alig pár perce abbamaradt keserves sírásra. A nő dühösen beviharzik a házba, de félúton még visszakiabál a babát csitítgató apának: 

– Mikor vágod már ki ezt az istenverte almafát? Csak idevonzza ezt a sok rohadt bogarat, aztán meg szedhetem össze a tottyadt gyümölcsöket mindenhonnan. Mondtam, hogy hívjunk szakembert, egy óra alatt kivágja és el is viszi, de te azt mondod, megoldod. Csak gondolom, nem érsz rá, mert még előtte a villanyt is megszereled, meg a konyhabútort is összerakod. 

Szilágyi Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/JGI/Jamie Grill