A hétvégén könyvesboltban jártam a kilencéves lányommal. „Apa boltja”, így hívja, mivel, ha tehetem, szívesen időzöm bent, újabb és újabb kötetekkel gazdagítva a képzeletbeli könyvtáramat. Nincs az a pénz, amit ne tudnék itt – sajnos csak gondolatban – elkölteni szinte egy pillanat alatt. A gyerek ide-oda kavargott a könyvszigetek között, örömmel ismerve fel a már olvasott történeteket, hol a Harisnyás Pippi a Déltengerent, hol Gombos Jim és Lukács, a masinisztát dugva bemaszkolt orrom alá. Én ezt az Idődetektívek valamelyik részével viszonoztam, reménykedve, hátha felkeltem iránta az érdeklődését.

Persze kilencévesen már saját elképzelései vannak az embernek, így Ivy Pocket dekoratívabb kötetére esett a választása, és egészen lázba hozta, hogy a fülszöveg szerint „Ebben még gyilkosság is van!”

Amiben viszont rögtön közös nevezőre jutottunk, az egy keménytáblás, könyvterjedelmű képregény, az Egy kis boszi naplója. Szerelem első látásra (nem csak neki, nekem is)! Még aznap délután, egyhuzamban kiolvasta, bennem pedig rögtön fölmerült a kérdés: vajon a kilenc-tizenkét éves korosztály mennyire van ellátva itthon a Marvel és a DC mindent elsöprő dömpingjén kívül minőségi képregényekkel? Pár éve hasonszőrű kutatásomat még kevés siker koronázta – Tini Nindzsa Teknőcökkel, Asterixszel és Hupikék törpikékkel tértem haza a beszerző körutamról –, most viszont örömmel tapasztaltam, hogy a Maxim Könyvkiadó és a Ciceró Könyvstúdió is rátalált erre a fehér foltra a könyvpiacon. S mivel kiadványaikban csak úgy hemzsegnek a boszorkányok, kísértetek, szörnyek és sötét lelkű gonoszok, ideálisnak ígérkezett a halloween ünnepét egy nagy képregényajánlóval megkoronázni. Úgyhogy csokit vagy csalunk!

Emma Steinkellner: Egy kis boszi naplója

A tizenhárom éves Luna imádja a boszorkányos dolgokat. Ami kissé fura egy olyan kisvárosban, amely egyenesen büszke a boszorkányüldözéses múltjára. Talán ezért sem igazán találja a helyét a közösségben. Már eleve az életnek ez a felnövés része úgy gáz gyerekszemmel, ahogy van, hát még, ha az ember lánya azzal is kénytelen szembesülni, hogy a felmenői – és így ő maga is – boszorkány egy olyan helyen, ahol nem látják szívesen.

Luna az édesanyja naplóján keresztül ismerkedik meg a kisváros valódi történelmével, egy varázslatos világ mitológiájával és egy megoldatlan családi konfliktussal.

Az idei halloween bizony tartogat izgalmakat egy évszázados boszorkánydráma lezárásával, a családon belüli és kívüli ellentétek feloldásával, és azzal, hogy Luna végre megtalálja önmagát és helyét a világban.

Emma Steinkellner a kiskamasz lét minden nyűgét ráhúzza a boszorkányos szálra, így kis olvasói karikírozva és rendkívül szórakoztatóan szembesülnek azokkal a problémákkal, amelyekkel nap mint nap maguk is. Nem csoda, hogy az írónő kis boszija rögtön a szívünkbe lopja magát. Megkapó a lapokon ábrázolt, szoros anya-lánya viszony, különösen a szülő-nagyszülő kapcsolat fényében. Három generáció próbál fogást találni egymáson, de hiányzik a megfelelő varázsszó.

Steinkellner lenyűgözően kidolgozott mitológiát fest föl könyve lapjaira, az empátiáról és a toleranciáról mesél a boszorkányüldözések tükrében.

Egy boszis könyv persze nem lehet elég jó beszélő macska nélkül, aki megnyilvánulásaival folyamatosan ellopja a show-t. Az Egy kis boszi naplója az elfogadás képeskönyve, amely megindító érzelmességgel és megkapó humorral ejti rabul a gyerekek szívét. Könnyen olvasható, kilencéves kortól ajánlott.

Vera Brosgol: Ánya kísértete

Ánya ugyanolyan kiközösített – legalábbis annak érzi magát –, magának való és boldogtalan lány, akárcsak az Egy kis boszi naplójában Luna. Őt is a származása bélyegzi meg, amely azonban kevésbé varázslatos: orosz bevándorlók gyermeke. Ánya nehezen barátkozik, baja van az alkatával, az iskolával és a társaival, meg úgy cakumpakk saját magával.

Bele van zúgva a középiskola legjobb pasijába, aki persze ugyanezen intézmény legszebb, legokosabb és legtökéletesebb szöszijével jár. Az élet olyaaan i-g-a-z-s-á-g-t-a-l-a-n! Úgyhogy ezek után szinte törvényszerű, hogy Ánya belezuhan egy elhagyatott kútba.

A kút mélyén azonban nincs egyedül: megismerkedik Emily szellemével, aki majd egy évszázada kísért ott. Ánya és Emily között függő kapcsolat alakul ki, már-már barátság. Ánya egycsapásra megváltozik: javulnak a jegyei, és végre szóba elegyedik vele Sean, a dögös srác. Azonban semmi sem az, aminek látszik. Ánya ráébred, hogy önzőségében nem látta a fától az erdőt. Vajon marad még elég ideje, hogy megmentse szerettei életét a túlvilági bosszútól?

Mondják, a szerelem sötét verem. Erről Emily kísértete tudna mesélni. (Mi is – a szerk.)

Vera Brosgol túlvilági felnövéstörténete a klasszikus tinitoposzokból merít, ám azok sablonjait szokatlanabb, egyúttal hitelesebb megoldásokra cseréli fel. Az ember hajlamos másokat sztereotípiákba sorolva megítélni, ami gyakran tévútra vezeti. „Ne ítélj elsőre” – sugallja Brosgol. „Nézz a látszat felszíne alá!”

Az írónő kéretlen őszinteséggel mesél. Történetében helyet kap az iskolai vécében való dohányzás és az óráról lógás (a szülők megnyugtatásául közlöm, hogy ezeket a kötet végére mind feloldják). Sötétebb képi világát helyzetkomikummal és Ánya mulatságos grimaszaival kompenzálja. Különösen tetszik a panelek és az egész könyv gyönyörűen lilás árnyalata. Sodró lendületű, könnyen olvasható történet, amely borzongató befejezésével igazi halloweeni csemege, korhatár-besorolása a kiadó részéről tizenkét éven felülieknek, amihez én csak annyit tennék hozzá, hogy inkább az érettebb tizenkét éveseknek ajánlanám!

Noelle Stevenson: Nimona

Ez a képregény zavarba ejtően időtlen középkori fantasy, amelyben a királyság főgonoszának kikiáltott Ballister Bitangfő mellé csapódik csatlósként egy fiatal, alakváltó lány, akinek a neve Nimona. Kettejük szokatlan párosáról szól ez a történet, ahogy folyamatosan ármánykodnak a Rendfenntartó és Lovagügyi Intézet és annak hőse, Sir Ambrosius Aranypőc ellen. Bitangfőt a bosszú hajtja, Nimonát pedig… hát, valami más. Stevenson a történet előrehaladtával mindent ügyesen árnyalni kezd, és szép lassan kibontakoznak az olvasó előtt valódi jellemvonásaikkal egyetemben a karakterek eltitkolt mozgatórugói, amelyek rendhagyó mélységet kölcsönöznek az egész sztorinak.

A Nimona online képregényként kezdte pályafutását, rövid, néhánypaneles, csattanókra kihegyezett epizódokkal. Figurái erősen stilárisak, elnagyolt, de rendkívül kifejező ábrázolás jellemzi. Nimona erősen feminin karakter: bár Bitangfő csatlósa, a vadóc lány szerepéből kilépve szereti maga megoldani a váratlan helyzeteket. Vehemens vadság jellemzi, megoldásai gyakran erőszakosak. Mindez a múltjából ered, amelyre lassan fény derül a történet előrehaladtával.

A mindig higgadt és nyugodt Bitangfő jól kiegészíti a lány heves vérmérsékletét, a végére sajátos apa-lánya viszony alakul ki kettőjük között.

A Nimona többek közt arról szól, hogy senki sem eredendően jó vagy gonosz, a határok mindenkiben elmosódnak: a jó emberekben is megtalálható a sötétség, és vice versa.

Ebből a szempontból Nimona rokonítható Brosgol-féle Ánya kísértetével (semmi sem az, aminek látszik). A karikatúraszerű ábrázolás mögött azonban meglepően mély a nyúl ürege: empátiáról, bajtársiasságról, becsületről, hűségről és barátságról, na meg magányról, valamint testi-lelki traumákról regél a címében anagrammát rejtő képregény. Az írónő kifejezetten „szörnylányoknak” ajánlja. A kiadó tizenegy éven felülieknek.  

David Petersen: Egérőrség – 1152. ősz

David Petersen Eisner-díjas képregénye listánk uniszex darabja, amelynek főhősei egerek, de korántsem a cuki fajtából. Az író az erdő mélyére részletgazdag középkori fantasy-világot álmodott, ahol szinte kivétel nélkül minden egereink elveszejtésére törekszik (ami valószínűleg a valóságban is így van). Ez hívja életre az egérvárosok közötti forgalom felügyeletét, amelyet az Egérőrség végez. Tagjai közt nem csak harcosok találhatók: felderítők, időjárás-figyelők, úttörők és védelmezők alkotják a csapatot, amely kiszolgálja az egérvárosokat.

Az Egérőrség három tagja ered egy eltűnt gabonakereskedő nyomába, ám csak árulásra lelnek. Eközben Gwendolyn, az Egérőrség parancsnoka egy egérlányt meneszt a tengerpartra, ahol egy felderítőnek veszett nyoma. Sötét fellegek gyülekeznek Óvrejtek, az Egérőrség otthona felett. Vajon ki áll az eltűnések és az egerek birodalmát elveszejteni kész fenyegetés mögött?

Nem csak a ragadozók lesnek az erdő legapróbb rágcsálóira, itt „egér egérnek farkasa”.

Árulás és ármány üti fel a fejét az egértársadalomban: kívül-belül megrendül az egerek bizalma az Egérőrségben, ami meglepően felnőttes téma, hogy a következményekről – a hatalommal szembeni lázadás kitöréséről – már ne is beszéljünk! Bár kapunk lezárást, és így kerek egész a történet, fontos leszögezni, hogy ez egy sorozat indító darabja, amely megágyaz az elkövetkezendőknek.

A képregényt viszonylag kevés szöveg és nagyméretű panelek jellemzik (négyzetes formája is gyerekkönyvet idéz), stílusa és grafikája egyedi. Helyenként – az egérkódexben és a függelékben – a tipográfia nehezen olvasható. Gyerekkönyvhöz mérten meglepően sötét a történet: a nyitányban többször is szembesülünk a Természet kegyetlen mivoltával, amelyet egereink hasonló kegyetlenséggel torolnak meg. A későbbi csatajelenetekben is hullanak a kisállatok, megadva ezzel a súlyát az egérvilágban történteknek.

Fontos társadalmi változásoknak lehetünk tanúi egy aprólékosan felépített világban.

A kisebbeknek is kijár a maguk Gyűrűk Urája, illetve annak az egérfogú, erdei változata! A kiadó nyolc éven felülieknek ajánlja, de mint minden esetben, most is inkább átlapozva mindenki maga döntse el, való-e az adott képregény a csemetéjének!

Bányász Attila