Két héttel ezelőtt tudtam meg, hogy a nagybátyám (anyám testvére) halálos beteg. Az egyik fia hívott fel, délelőtt tíz óra tájban. Füvet nyírtam éppen, alig hallottam meg, hogy csörög a telefon. Meglepett, hogy ő hív, nem sokszor szoktunk beszélni telefonon, évente legfeljebb egyszer. Már a hangján, amikor bemutatkozott, hallottam, hogy baj van. A hanghordozása rögtön elárulja rossz hír hozóját. Nagyon halkan beszélt, a konyhából hívott, éppen akkor fejezték be a reggelit, nem messze állt az apjától. 

Láttam magam előtt a tágas, sakktábla-köves konyhájukat, amit, ha fellocsoltak egy vödör vízzel, mindig úgy éreztem, hogy belekerültem egy spanyol filmbe. Nagy házuk udvara tele volt állatokkal, tyúkokkal, a kacsákat kiskutyák kergették, olyan volt a fehér falú nagy parasztház hangulata, mintha valahol Sevilla mellett éltek volna. A közelben repceföld sárgállott, a kecskék felmásztak az ól tetejére, a szomszédasszony mindig énekelgetett, minden délben meghallgatták a déli Krónikát, majd a nótákat, a kertek fölött szállt a rádió szignálja, és valahol a közelben valaki mindig flexszel dolgozott vagy fűrészelt.   

Az unokatestvérem azzal kezdte, hogy megkért, amit mondani fog, azt kíméletesen mondjam el anyámnak, az apja testvérének, készítsem fel őt. Hallottam, hogy mellette egy kutya vakkant, valaki kukoricát darál a csirkéknek.

Értettem, mit mond, de nem mondta még ki, hogy az apja beteg, azt ki kellett következtetnem. Rákérdeztem. Igen, mondta, rák, az áttétek és az állapota azonnali műtétetek tesznek szükségessé.

De ő nem akarja, mondta az unokatestvérem. Tudod, milyen makacs. Tudom, mondtam, pedig valójában nem ismertem annyira makacs embernek az apját. Kemény volt, mint a hozzá hasonló parasztemberek arrafelé, szinte mind. Kemény, következetes. És ivós. Tőlünk is sokszor kért pénzt egy sörre, ha a feleségétől éppen nem kapott. Azt mondta az öreg, közölte velem a fia, hogy nem megy kórházba. Nyolcvankilenc éves. Nem akarja. 

Megértem, mondtam. Én is, mondta a fia. Nagyon sokat fogyott, ezért vittük el orvoshoz. Nem akarta – folytatta –, hogy összenyirbálják, hogy szétvagdossák. Nem akar kórházba kerülni. Lehet, hogy ha megműtik, még kap két évet, az is lehet, hogy hármat. De nem kér belőle. Inkább rendesen szeretne meghalni. És mi – folytatta – nem mondtuk, hogy márpedig be kell feküdnie. Az orvos azt mondta neki, hogy ha hazamegy, akkor nem sok ideje van már hátra. 

– Mennyi? – kérdeztem. 

– Hetek. 

Nehezen tudtam a beszélgetésünk után felhívni anyámat. De anyám mintha nem rendült volna meg a hír hallatán. Ő sem csodálkozott, hogy a bátyja nem akar kés alá feküdni. Mindig félt az orvosoktól, mondta. Soha nem is volt orvosnál. 

– Egyszer sem? – kérdeztem tőle. 

– Nem – mondta anyám, – ha jól tudom, a bátyám egyszer sem volt orvosnál. Soha életében. 

Ő még abba a generációba tartozik, akik nem voltak külföldön, alig hagyták el a városuk határait. Sohasem lázadozott az élete ellen.

Nem derült ki soha, hogy másképp szeretne élni. De élvezte az életét, ez kétségtelen. A felesége halála után összejött egy nála húsz évvel fiatalabb szomszédasszonnyal, és bár nem kérdeztem, beszámolt arról, hogy elég aktív nemi életük is van. 

Most otthon van, már minden gyereke hazaért, ki Londonból, ki Pestről, ott ülnek az ágya mellett. A nagybátyám nem panaszkodik. Nem is igazán lehet tudni, milyen erősek a fájdalmai. Olykor valaki enni ad neki, de már nem nagyon megy le neki az étel. Olykor valaki bemegy hozzá, csak megfogja a kezét, csak hozzáér, megsimogatja, olykor még ennyi sem történik. Csak megáll az egyik fia az ajtóban és ránéz. 

Sajnálom őt. De teljesen mértékben megértem a döntését.

Valamikor, évtizedekkel ezelőtt, amikor nagyon foglalkoztatott a tanatológia (a haláltan), olvastam Kunt Ernő könyvét a parasztok halálképéről. Akkoriban, amikor a nagyapám haldoklott. Neki hagyományos és szép befejezésben volt része. Körbeülték a gyerekei a halottas ágyát. Amikor meghalt, letakarták a tükröket, letették a testét a döngölt padlóra, pénzt tettek a szemére. A torban, emlékszem, nagyon nevettünk, a nagyanyám is, az özvegye is. Kunt Ernő írta le, hogy 

egyes falvakban a fiatalok magoncot, facsemetét ültettek a hálószoba ablaka elé, hogy meglegyen a fa, amiből majd a koporsójukat készíttetik, és minden reggel felkelvén eszükbe jusson, hogy az életük véges. 

Kétféle időről beszélhetünk: a kvalitatív, mérhető időről, arról, amit krónoszi időnek is nevezünk, mert órával mérhető, egyenesen haladó, és a végén egyértelműen ott a zárlat, a halál. Minél idősebb valaki, annál inkább látja az ideje végét, annál inkább fel tudja mérni, hogy volt-e értelme az eltelt idejének, és egyre inkább beláthatóvá válik számára a jövő. Ezt az utolsó, halál előtti időszakot szeretné epilógusként megélni – erre a találták ki az utolsó fogás elméletet. Hiába kényeztetnek vendéglátóink jobbnál jobb fogásokkal, remek előétellel, nagyszerű thom ka levessel, halételekkel, ha az utolsó fogás, a desszert egy nyúlós, nyálas, már állagra sem vonzó, ráadásul rossz ízű valami, ami miatt úgy fogunk emlékezni a vacsorára, mint életünk egyik legrosszabb kulináris élményére. 

Az utolsó fogás meghatározó. A vacsora lezárása meghatározza, milyen emlékeket fogunk őrizni az estéről.

Az utolsó fogás elmélete szerint, ha életünk epilógusát rosszul éljük meg, ebben az időszakban egyedül maradunk például egy kórház csupasz izzós magányában, akkor képesek vagyunk életünk egészét, az epilógus előtti idők értékét is megkérdőjelezni. 

Más narratívát kap a történetünk, és úgy éljük meg (még ha volt is, ami értelmet adott az egész addig lefolyt életünknek), hogy – mondjuk ki nyersen – az egész életünk egy kalap szart se ért. Annak az utolsó fogásnak a nyálkás, rossz, savanyú ízével a szánkban halunk meg. 

Ahhoz, hogy úgy döntsünk, mint a nagybátyám, nemcsak erő kell, nemcsak támogató család, de egy olyan élettörténet is, ami lehetővé teszi ennek az ehetetlen utolsó fogásnak az elutasítását. 

A nagybátyám nem igazán hozott létre semmit, nem volt túl produktív élete. Fiatalabb korában mozigépész volt, én is miatta szerettem meg a filmeket. De mivel abban a községben, ahol élt, már a nyolcvanas években megszűnt a mozi, ekkor gazdálkodni kezdett. Talán nyolcéves voltam, amikor a felesége három gyerekkel elhagyta. Oda kellett hozzájuk költözni Alagi szigetre, egy öreg kastély melletti gazdagsági épületbe, mert anyám segített neki ellátni a pici gyerekeit. A nagybátyám már csak azért sem nagyon volt erre képes, mert mérhetetlenül szerette a feleségét, és teljesen elhagyta magát bánatában. Alvadt, penészes tejet adott a pár hónapos lányának, és nem tudta segíteni az okos, legidősebb fiát. Szörnyű körülmények között éltek, nem is kell erről többet vagy mást mondanom, csak annyit, hogy rühesek lettünk. Állandóan véresre vakartam magam, próbáltam kikotorni a bőröm alól az atkákat. Ráadásul a kastély igen messze volt a legközelebbi településtől, ősszel sáros mezőkön, sáros szántóföldeken át kellett kilométereket menni az iskoláig. 

Aztán, nem sokkal karácsony előtt, visszajött a nagybátyám felesége. Vissza sem kellett könyörögnie magát. A nagybátyám örült, hogy ott van, és nekünk, anyámmal már másnap haza kellett költöznünk: anyám később sem tudta megszeretni a sógornőjét, folyton vitázott vele, ordítoztak egymással. De a nagybátyám szerette. Ötvenhét évig éltek együtt. 

A szerelem, amit a felesége iránt érzett, magas hőfokon izzott. Négy gyereket neveltek együtt, mindegyikük tisztességes, kedves ember lett, az a fiuk is, aki a feleség szökése és visszaköltözése után született. 

Kétféle időről beszélhetünk: a kvantitatív idő nem a mérhető idő. Ez a kairoszi idő: az elmélyülésre alkalmas pillanatok ideje, a hosszan megőrzött pillanatoké. Ez az, amit minőségi időnek hívunk. A kairoszi idő nem tűnik végesnek, kívül esik a kereteken. Még akkor is, ha formát éppen a hétköznapi teendők, az ünnepek adnak neki, vagyis a folyton visszatérő elemek, ennek az időnek a lélek megrendültségéhez van és lehet köze. 

A kairoszi idő olyan, mintha megpillantanánk egy nyílást, amin keresztül kiszökhetünk életünk végességéből. Minél több ilyen pillanat van egy ember életében, annál magabiztosabban tud a végső kérdésre felelni: hogy készen áll-e a halálra. 

A nagybátyám a felesége halála utáni tíz évben nem esett össze, nem keseredett meg: végezte a dolgát, ment az unokáihoz, a testvéréhez, anyámhoz, ha kellett, és segített nekik, fizette a számláit, tyúkokat nevelt. Összejött a szomszéddal. Az benne a legszeretetreméltóbb, hogy rá tudott csodálkozni a világ dolgaira: mindig lelkesen beszélt még egy rossz filmről is. Szerinte egy film nem lehet igazán rossz, mert a vásznat nézni csodálatos. Sokszor egyszerűen csak az üres vásznat néztük. 

Gyakran kisétáltunk a határba, nézni a felhőket, vagy a sínek közelébe megszámolni, hány szerelvényt húz a tehervonat. Mindig kiment a kertbe, ha vihar közeledett, nézni a villámokat, ahogy a szél sodorja a bálákról a szalmát, ahogy kifújja a pocsolyákat. Szerette meglapogatni a teheneket, szerette a frissen fejt tej illatát. 

A kairoszi idő azt jelenti, hogy észrevesszük, ha kinyílnak azok az ablakok, melyekbe kikönyökölve bámulhatjuk a világ számos fontos és megrendítő pillanatokban észrevehető csodáit, a hétköznapok, a természet műveit. A nagybátyám hite szerint ortodox vallású volt, és náluk az istentisztelet előtt a diakónus a paphoz a következő szavakkal szól fennhangon: „Kairos tou poiesai to Kyrio” (Eljött az Isten végzésének ideje), azt jelezve, hogy az istentisztelet az Örökkévalóval való érintkezés pillanata. Ezt fogja majd mondani a fia is, tudom, amikor lecsukja az apja szemét, és ráteszi a pénzérmét. Ahogy rátették a nagybátyám apjának szemére is. És az apja apjának szemére. Ahogy ez rendben ment évszázadokon át. Az a pillanat nem a véges, belátható és megszámolható időbe tartozik majd.  

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images