Kizsákmányolt fájdalom – Ki írhatja meg a legszörnyűbb rémtetteket?

–

Lydia a kisfiával, Lucával egy fürdőszoba padlóján ül. Odakinn fegyverek dörögnek, sicariók lövik le Lydia családtagjait. Lydia remeg a félelemtől. Benyit egy bérgyilkos a fürdőbe is, körülnéz, de nem látja meg őket. Lydia magához húzza a fiát. A kertben mindenkit megöltek. Menekülniük kell. 

Így kezdődik a Jeanine Cummins napjaink Mexikójában játszódó regénye, az Amerika földje (a címe angolul sokkal jobb: American Dirt). Ez nem csak egy mexikói történet, nem csak mexikóiakról szól. Lydia története már az első oldalakon megragadja az olvasót, és nem is engedi el: mocskon, erőszakon, menekülttáborokon, szakadt külvárosok mocsarain, kietlen pusztákon rángatja végig. Nem enged a feszültségből. És miközben olvassuk Lydia, és a földrajzból kiváló, erősen aspergeresnek tűnő Luca történetét, úgy érezhetjük, hogy benne vagyunk a sűrűjében, ott vagyunk a turisták számára ismeretlen Mexikóban, abban a világban, amit a szerencsések csak Don Winslow könyveiből, a 2666 című Roberto Bolaño-regényből vagy a Narcos című sorozatból ismerhetnek. 

Az olvasott szöveg közelebb is visz ehhez a világhoz, mint egy sorozat. Úgy érezzük, miközben a rendőrök beviszik Lydiát és a fiát egy raktárépületbe a többi menekülttel együtt, hogy ott vagyunk velük.

Halljuk Lydia lélegzését. Érezzük a félelem szagát. Érezzük a sivatagi por lepte, szikár rendőrök szagát, szinte még a leheletüket is, ahogy közelebb hajolnak, és kérik Lydia pénzét. 

Zsigeri regény, nagyon hatásos, a kérdés az (és ezt nem kevesen, többek közt száznegyvenkét jelentős dél-amerikai író is föltette): mit tudhat, mennyire lehet hiteles egy középosztálybeli amerikai nő a mexikói drogkartellek áldozatairól, migránsokról szóló regénye.

A figurák kartonlapból vannak kivágva

Egyedül talán Lydia, és a vele tartó menekült lányok vérbő figurák: a bérgyilkosok, és a többi alak csak homályosan látható, nem elég jól kivehető. De nemcsak a szereplők sablonok, hanem a történet egyes elemei is olyanok, mint a papírmasé-figurák, amiket gondosan egymás mellé illesztettek. 

Éppen ez a mentsége: hogy nem is akar nagyregénynek, a mexikói földi pokolról szóló eleven műnek látszani.

A 2666 minden egyes sora mélyebbre megy, biztosak lehetünk benne, hogy a nagy vérengzés minden alakja valóban egykor élt, kínhalállal halt lány. Ez a regény, az Amerika földje: kalandregény. Egy népszerű műfaj népszerű példánya. Szabatosan és gondosan megírt mű, de a mexikói táj, az óceánpart, a sivatag, a kövek közt szálló por – mind csupasz díszlet. Olyan, mint egy filmforgatókönyvben az „action”-részek (vagyis a táj és a szereplők rövid lejegyzései). És éppen ezért nincs (úgy vélem) értelme támadni. 

Igen, az, hogy a szerző éppen Mexikóba helyezi a cselekményt, problémás, mert valóban azt a benyomást kelti, hogy a mai Mexikó helyzetéről ír. Az sem szerencsés, hogy az írónő úgy nyilatkozik, a célja az volt, hogy felhívja az olvasó figyelmét a menekültek helyzetére, arcot adjon a drogkartellek áldozatainak.

Nem ez volt a célja, ha jól ítélem meg. Szerintem inkább az, hogy izgalmas regényt írjon. Olyan regényt, amit sokan kézbe vesznek. Még azok is, akik szívesen állítanának vasfalakat a mexikói-amerikai határra. De az ő véleményüket ugyanúgy nem ez a mű fogja megváltoztatni, ahogy azokét sem, akik szerint a mexikói menekültek helyzete valóban borzalmas, és az emberséget az anyagi és állami érdekek fölé kell helyezni. 

Lehet-e arról írni, amit nem éltünk át? 

Természetesen lehet, hiszen nem lenne értelme a fikciónak, ha nem lehetne. Az már érdekesebb kérdés, hogy vannak-e olyan témák, amikről nem szabad írni, illetve amikről csak az érintettek írhatnak. Ez pedig inkább szociológiai, mint irodalmi kérdés. 

Szerintem, mivel az emlékezet torzít – sőt, a legfrissebb emlékezetkutatási eredmények szerint nincsenek is tárolt emlékeink, az emlékek az emlékezés folyamatában jönnek létre, és létrejöttükkor már alapvetően torzak –, tulajdonképpen minden fikciós irodalmi mű: sci-fi. Vagyis csak a szerző által elképzelt világban létezik, az általa írt törvények szerint működik, és aszerint kommunikálnak a szereplők is. 

A kérdés tehát inkább úgy hangzik: lehet-e fikciós tér egy valóban létező tér, ahol ráadásul népirtás, kínzások történtek?

Kertész Imre a Schindler listájáról azt mondta, hogy abban a pillanatban, amikor a Ben Kingsley játszotta karakter a kerítéshez lépett, elvesztette a filmet. Giccs lett. Mert Auschwitz valóságával ez az állítás, hogy oda lehet menni a kerítéshez, olyan élesen szemben állt, hogy az már fájdalmat okozott neki.

Jean Améry egészen odáig elmegy, hogy szerinte még Primo Levi holokauszttúlélő sem írhatna hitelesen a lágerekről, mert Levi vegyipari mérnökként kivételezett helyzetben volt. Auschwitz valósága nem az volt, amit Primo Levi annak hitt. Mond is egy példát: Levi szerint a műveltség segített neki túlélni, segítette őt Dante. Amikor gödröt kellett ásni, mondja Levi, az mentette meg a teljes fásultságtól és kimerültségtől, hogy fel tudott idézni szakaszokat az Isteni színjátékból. Améry szerint a műveltség valójában a túlélés akadálya volt. Abban az Auschwitzban, amit ő ismert, a műveltek, akik nem tudták, hogyan kell gödröt ásni, és a gödörből a fejükre szórták a lapátról a földet, hamarabb haltak meg. 

Améry szerint nem lehetséges Auschwitzra visszaemlékezni, mert a hiteles emlékezők mindegyike odalett. 

Valami hasonlót állít W. G. Sebald is a Légi háború és irodalom című, szintén megrendítő könyvében. A könyv azt a kérdést feszegeti, miért nincs a német irodalomban olyan jelentős mű, ami a németek második világháborús szenvedését tárgyalja. És megkérdőjelezi az egyik legfontosabb emlékező, Victor Klemperer szavainak hitelességét. Sebald szerint Klemperer egyszerűen nem emlékezhet arra, mi történt, amikor a szövetségesek lebombázták Drezdát. Azt írja, árulkodó, hogy Klemperer beszámolója „a nyelvi konvenció keretein belül marad”. „Valószínűtlennek tűnik, hogy az, aki annak idején ott állt a szikrazáporban a Brühlsche Terassén, maga előtt látva az égő város panorámáját, megőrizhette a józan eszét.”

Teljességgel valószínűtlennek tűnik nekem, hogy egy nő, aki megbújik egy fürdőben a zuhanyfüggöny mögött, mert kalasnyikovos sicariók vadásznak rá, és meglátja odakinn a fűben halott szeretteit – az anyját, a férjét, testvéreit és azok gyermekeit –, meg tudja őrizni józan eszét. Nincs ilyen lélekjelenlét. Az Amerika földjének alapvetése, indítása csak egy sci-fiben, egy kalandregényben fér el. Nem hiszem, hogy bármi köze van a mexikói valósághoz. 

Vannak olyan témák, amelyekhez fokozott felelősséggel lehet csak nyúlni 

Mert sérthetik az áldozatok méltóságát. Mert a festett kép kegyeletsértő is lehet. A mai Mexikó is érzékeny téma. 

Izgalmas kérdés, nem lenne-e jogosabb a dél-amerikai írók támadása, ha Jeanine Cummins megpróbálna mélyebbre menni, és már az első jelenetben egy összeomló anyát látnánk, aki azt sem tudja, mit cselekszik, és akiről a könyv felénél derülne ki, hogy valószínűleg elvesztette a realitásérzékét, és csak képzeli, hogy üldözik. Milyen könyv lenne, ha azt sejtetné a szerző, hogy Lydia csak hiszi, hogy a gyermeke vele tart, de valójában ő is áldozat lett? Vajon akkor is vitákat gerjesztene ez a könyv, ha nem kalandregény lenne, hanem irodalmi alkotás? Ha nem csak egy lenne az „anya gyermekével menekül” regények sorában?

Kertész Imre azt mondta, hogy többre becsüli Roberto Benigni filmjét, „Az élet szép”-et, amiben Auschwitz csak díszlet, mint Spielberg művét. Lehet viccelni is a holokauszttal. Egy dolgot nem lehet: úgy előadni egy auschwitzi történetet, mintha az velünk történt volna meg. 

Az a helyszín, ahol népirtás történt, nem tűri el a hazugságot

Nem lehet úgy elmondani egy történetet a ruandai Murambi iskolájáról, ahol közel harmincezer embert gyilkoltak meg, mintha ott lettünk volna, mert az kegyeletsértő. Bár jártam ott, nem mondhatnék el egy történetet, ami a kambodzsai Csoeng Ek kivégzőhelyen játszódik, úgy, mintha az ott történteket átéltem volna (a Gyilkos mezők című film témája), ugyanakkor elmondhatom, hogyan éltem meg, amikor anyámat letartóztatták gondatlanságból elkövetett emberölésért, mert azt átéltem. Ezt a történetet nem is tudja más elmondani, nem is engedném, hogy más mondja el. Nekem is küszködnöm kell azzal, hogy el tudjam mondani, hogy egyszer tényleg jól elmondjam. Tudván tudva persze, hogy az elbeszélésem csak megközelíteni tudja majd az igazságot, mert az emlékezés torzít. Minden torzítást, amit más követ el, sérelemként élnék meg. 

Szinte kegyetlenség azt hazudni, hogy mi magunk is részesei voltunk egy kataklizmának, ha nem voltunk azok: mert ez olyan, mintha a valódi áldozatok szenvedését kívánnánk használni. Mindegy is, mire használjuk azt a szenvedést. Arra, hogy megszánjanak bennünket, vagy arra, hogy több pénzt keressünk, népszerűbbek legyünk. 

Mások szenvedésének áruba bocsátása kifejezetten perverz dolog, szinte már olyan, mintha arra vágynánk, hogy valakit megkínozzunk. Mintha közvetlenül akarnánk látni a szenvedést. De fikcióba helyezni, a fikció távolságát megtartva mesélni a szenvedőkről, már nem az.

Igen, érezni, hogy könyvében Jeanine Cummins kihasználja az olvasók fájdalom iránti éhségét, és valóban taszító az a kép, ami a Twitteren a könyv bemutatójáról megjelent, de ez inkább csak szimpla ízléstelenség. Kérdés, vajon mi a következő lépés. A megerőszakolt nőkről szóló könyv bemutatóján kis málnaszószvér a tortán? Vagy egy abortuszról szóló könyv bemutatóján embrióra hasonlító csokidesszerteket szolgálnak fel? Ezek a képek joggal verhették ki a biztosítékot, méltán bírálják a Flatiron Kiadót miatta.

De azért odáig nem mennék el, hogy Jeanine Cummins kikapta a mikrofont a mexikói anyák szörnyű helyzetéről őszintén szólni kívánó dél-amerikai írók kezéből. Hogy odatolta volna magát a szenvedők helyett a reflektorfénybe. 

Minden történet manipulál azzal, hogy megismertet és megszerettet karaktereket. Az Amerika földje is manipulálja az olvasót. De nem várja el tőle, hogy azt gondolja, e regény olvastán valóban és mélyen megismeri egy nép, a mexikói anyák sorsát és szenvedését.

 

Kolozsi László 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/NurPhoto/NurPhoto