„Minden gesztusában emberi volt” – Ma lenne 100 éves Zenthe Ferenc, a nemzet legszerethetőbb színésze

–

A végéről kezdem

Zenthe Ferenc sajnos már tizennégy éve nem él, de valamiért még mindig úgy tűnik, hogy itt jár közöttünk, a napjaink része volt, és az is maradt. Különösen most, születésének századik évfordulója miatt rengetegen méltatják emberi nagyságát és szinte eszköztelen színészi jelenlétét, amelynek egyik legfantasztikusabb és igen maradandó lenyomata a Jób lázadása című film.

Gyöngyössy Imre és Kabay Barna 1983-ban készült filmjét még Oscar-díjra is jelölték, de Szabó István pár évvel korábbi fődíja miatt végül Bergman Fanny és Alexandere vitte el a pálmát. A San Remó-i filmfesztivál nagydíját azért megkapta vigaszként, és Fondiban is fődíjas lett. Vessetek a mókusok elé, de én a Szomszédokban ugyanolyan lenyűgözve bámultam őt, mint a Jób lázadásában. Zenthe igen bölcsen így nyilatkozott a skatulyákról:

„Szerintem nem baj, ha valakit beskatulyáznak, mivel az ember csakis egyfajta tudás, egyfajta eszköztár birtokában, bizonyos határokon belül képes megoldani a reá bízott feladatokat.”

Ebből számomra világosan kiderül, hogy nála nem voltak határok a műfajok tekintetében. Élete legfontosabb filmes főszerepében is ugyanazt az energiát, a megőrzött játék örömét mutatta, mint egy elég kisszerű teleregényben, ahol csip-csup, hétköznapi ügyekben, Taki bácsiként, egy nyugdíjas taxisofőr szerepében az emberségből adott példát mindannyiunknak. 

Jób örök!

Újra megnéztem a Jób lázadását, noha számtalanszor láttam már: mint mindig, most is lenyűgöző Zenthe hatalmas alakítása. Az utolsó pillantása, ahogy visszanéz a szekérről, leírhatatlan…

Az alkotók a film minden részletében törekedtek a hitelességre, ezért van az, hogy a vészkorszak hétköznapjai még most is olyan erősen arcul csapnak bennünket.

Az elején látszólag ellenszenves Jób figurája, aki két bikaborjúért cserébe, jogi kiskapukat használva „megvásárolja” az intézeti kisfiút, Lackót, de igen hamar kiderül, mi vezette erre a lépésre. Jób és felesége, Róza (Temessy Hédi szintén fantasztikus alakításában) minden gyermeküket eltemették, így örökösök nélkül maradt volna a nagy gazdaság. Jób azt is tudta, hogy a zsidókra nem sok jó vár mostanában, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy keresztény gyereket fogadjon örökbe. A megzabolázhatatlannak tűnő Lackó sok nehézséget okoz az idős párnak, de egy év után végül harmonikussá válik a kapcsolatuk, és amikor Jóbot meg Rózát elviszik a nyilasok, sárga csillaggal a mellükön, Lackó talán megérti, miért kell várnia a Messiást, ahogy Jób mondta neki.

A film címe az ószövetségi Jóbot idézi meg, aki mindenét elveszítette, és ő lett az Isten akaratába való belenyugvás szimbóluma. A Zenthe által alakított Jób viszont mindennel szemben lázad, a természet és a társadalom törvényei rá nem hatnak, hiszen hiába temette el hét gyermekét, utód nélkül is továbbörökíti a családi hagyományokat.

A gondos forgatókönyv rengeteg utalást tesz a bibliai történetre, a három csapást ugyanúgy kiállják, mint az ószövetségi Jób, természetesen a saját életükre vonatkoztatva. A Kádár-korszakban addig nem készülhettek filmek a holokausztról, és többnyire a zsidóság ünnepei, szertartásai sem jelenhettek meg a képernyőn, tehát sok tekintetben rendhagyónak számít ez az alkotás.

Kulturális lenyomatai azóta is elévülhetetlenek.

Senki más nem tudta volna ennyire hitelesen eljátszani Jób figuráját, mint Zenthe Ferenc. Temessy Hédivel alkotott párosuk ikonikussá vált az elmúlt harminchét évben.

Palóc legényből pesti színész

Salgó várát látta  a kertjükből tízéves koráig a kis Zenthe (született Rameshofer) Ferenc. (A Tenkes kapitánya címszerepében is sokszor felidézte magában azokat az időket, amikor társaival gyerekként csatáztak a várban.) Édesapja Salgóbányán volt főmérnök, és nem mellesleg megszervezte, hogy ott, az isten háta mögött is legyen rendszeres filmvetítés. A kis Ferenc mindig az első sorban ült, onnan bámulta a filmeket, talán innen ered vágya a színészet iránt. Egerbe járt iskolába a cisztercitákhoz, majd a nyíregyházi katolikus gimnáziumban végzett.

Erős hitéről nemigen beszélt, de majdnem biztos vagyok benne, hogy mély embersége az otthoni légkörnek és az internátusokban töltött vallásos nevelésnek is köszönhető.

A színészet iránt érdeklődő ifjút azonban apja más pályára szánta, így pár évig közgazdaságtant tanult, de végül titokban mégis felvételizett Pécsi Sándorral együtt a Színművészeti Akadémiára, ahova annak ellenére is fölvették, hogy rendkívül erős palóc tájszólásban beszélt. A háború azonban megszakította a felhőtlen diákéveket, így 1945-ben már nem tért vissza az iskolapadba, hanem Pécsre szerződött, majd hét éven át különböző vidéki színházakban játszott, míg végül 1952-ben hívták a Madáchba, ahol haláláig tag maradt.

Akit nagyon szeretett a kamera

A pesti színészi élet hamarosan meghozta számára a filmes szerepeket is, 1953-ban debütált a Föltámadott a tenger című moziban, Nagy Sándort keltette életre honvédtábornokként, aztán a Rákóczi hadnagya Fekete Miskájaként remekelt egy évvel később, majd sorra jöttek a filmszerepek. A 2×2 néha 5 című habkönnyű komédiában végre kivételes humorát is megmutathatta. Ezzel párhuzamosan anyaszínházában is sok lehetőséghez jutott, noha a tragikus hősök címszerepét soha nem kaphatta meg, de ő volt Lúdas Matyi, vagy Puck a Szentivánéji álomban.

„És akkor jött a Tenkes kapitánya” 

…és mindent letarolt nézettségben, Zenthe pedig olyan népszerű lett általa, mint kevesen a kortársai közül. Én is imádtam, és még most is nagyon elfogult vagyok vele, sok jelenetet végignéztem a cikkre készülve, persze rengeteg suta megoldás van benne, technikailag is kifogásolható, na meg a színészi alakítások is igencsak egyenetlenek, de Szabó Gyula (Buga Jakab) és Zenthe jelenetei ma is lenyűgöznek. Ezek után persze megállíthatatlanul kapta a filmszerepeket a Rózsa Sándortól a Borson át a Tüskevárig.

Negyvenhét éven át játszott a Magyar Rádióban 1959 és 2007 között sugárzott A Szabó család című teleregényben, először Tibor szerepét, majd amikor a sorozat írói „vízbe fullasztották Tibort”, Kárpáthy Zoltánként tért vissza. Hűséges típus volt, na.

Meg persze Taki bácsi is beköszönt a lakásunkba

A Szomszédok Taki bácsija, Lenke néni férje olyan megejtő őszinteséggel és természetességgel tolta az arcunkba a bődületes közhelyeket, hogy csak miatta követtem a sorozatot. Lenyűgözött ez a kivételes képesség.

Így nyilatkozott erről Zenthe: „Egy aktív nyugdíjas színész, amilyen én vagyok, keresve sem találhat magának lelkesítőbb elfoglaltságot, mint hogy a munkájával egy országnak példát mutasson: egy aktív nyugdíjast nem lehet leírni. Ráadásul engem ez az elfoglaltság személyesen keresett meg.”

„Jött szembe velem Horváth Ádám a folyosón, s megkérdezte, nem volna-e kedvem hozzá. Volt. Azt senki sem mondhatja el rólam, hogy világéletemben egy Oblomov lettem volna, de ritkán éreztem nagyobb kedvet szerephez, mint hogy öregedő éveimben magam adjak életkedvet, életmodellt, ha úgy tetszik: életet embertársaim öregedő éveinek. Takács Istvánnal azonnal megbarátkoztam, hiszen nagyjából olyan, mint én” – ebből az idézetből is látszik, milyen sok köze volt a figurához.

„A szerzők az egyéniségünkre írják a szerepeket, mi pedig saját magunkat alakítjuk, hiszen magánemberként is gyakran zsörtölődünk, hasonlóan kisebb-nagyobb problémákkal küszködünk. Mégis azt akarjuk példázni: az emberekbe vetett hittel, optimizmussal át lehet hidalni a gondokat, nehézségeket.”

Tizenhárom évig tartott a teleregény, ami 1987-ben indult, és akadt olyan időszak, amikor egyszerre hatmillióan (!) nézték, de 1999-ben abbamaradt a műsorfolyam, és ez elég keserűvé tette Zenthe Ferencet. 

„Otthonülő ember vagyok, és akkor érzem a legjobban magam, ha be tudom csukni végre a mostani, kavargó világ elől a lakásom ablakát, ajtaját” – mesélte, amikor már egyre kevesebb lett a feladata.

Díjak, család és boldogság

Nagyon sok elismerést, díjat és szeretetet kapott, Jászai Mari-díjat kétszer is (1954, 1968), de az érdemes és kiváló művészi címnek is birtokosa volt. Kossuth-díjjal végül csak 1997-ben tüntették ki, de „sokoldalú művészi pályája elismeréseként”, szülővárosa, Salgótarján is díszpolgári címmel jutalmazta 2003-ban. A Nemzet Színészévé 2005-ben választották meg, ugyanebben az évben Magyar Örökség-díjjal tüntették ki. A Magyar Filmszemle életműdíját is megkaphatta 2005-ben.

Művészi körökben Tutyi volt a beceneve, Gobbi Hilda sokszor így viccelt vele: „Ferikém, te lehetsz majd a nemzet Tutyija.” Hát, az is lett, csak inkább „Takiként”, így szélesebb körben ismerték. A „nemzet Takiját” mindenki szerette.

Első felesége Oláh Katalin olimpiai válogatott tornász volt, tőle született fia, ifjabb Zenthe Ferenc (1954-ben). Felesége mindössze 56 évesen, 1983-ban elhunyt, ez mélyen megviselte Zenthét, aki soha nem élt kicsapongó életet, mindene volt a családja és az otthona, ott érezte magát a legboldogabbnak. Felesége halála után fiával sokat vitorlázott, ez összekovácsolta őket a bajban, és legendás természetimádata is gyógyította a lelkét. Zenthe szinte megszállott sétáló és erdőjáró volt. Mély gyászban telt három év, majd második felesége, Gizella lett élete társa és támasza egészen haláláig.

Utolsó éveiben mintha megkeseredett volna, legalábbis ez derül ki az egyik utolsó interjúból

„Sokszor olyan érzésem van, mintha nem is ezen a bolygón nőttem volna fel. Minden más volt az én időmben. Még a színház is. Ott csak tehetség kellett ahhoz, hogy érvényesülni tudj, ma ki kell találnod valamit, hogy felhívd magadra a figyelmet. Nagy a könyöklés, hiszen hangos lett a világ. A szakma sem a régi már. Mi még tiszteltük, szerettük a másikat, és sokszor segítettünk is egymásnak. Manapság ennek az ellenkezőjét tapasztalom. A kultúráról meg jobb nem beszélni. Ez valahol az élet rendje is egyben. Most a Pongóké a világ. Viszont csodálatos szerepeket játszottam, a filmektől lett nevem. Abban az időszakban évente készült negyven film, egész nyáron dolgoztam, ma pedig jó, ha kettőt forgatnak egy esztendőben. Nekünk még volt lehetőségünk megmutatkozni. Ha az ember ebbe a munkatempóba beleszokik, akkor vágyik rá. Amikor elmúltak ezek az aktív forgatási korszakok, hiányoztak, aztán elfogadtam, hogy nincs.”

Megemlékezések

Születésének századik évfordulójára rengeteg megemlékezést szerveztek, ezek most az online térben követhetők. Legendás filmjei újravetítésének részletes listáját ITT találjátok, ITT pedig az online jubileum megemlékezéseit. Szülőhelyén, Salgótarján Salgóbánya városrészében emlékparkot kapott már halála után egy évvel, 2008-ban mellszobrot állítottak neki, a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum könyvet adott ki róla, Köszönöm a Jóistennek, hogy ide születtem címmel, és a salgótarjáni színház 2012 óta az ő nevét viseli. Még Zenthe-torta is készült az emlékére, sőt a város Zenthe-emlékévvel készül.

Amikor 1997-ben Nógrád megye díszpolgárává választották Zenthét, ezt mondta: „Jószerivel nem is voltam magamnál. Izzadt a tenyerem, remegett a lábam. Nekem valahogy az »énségemmel« van baj. A színpadon csak szerepben érzem jól magam. Ha Zenthe Ferencnek Zenthe Ferencnek kell lennie, akkor olyan vagyok, mint mindenki más, aki először áll színpadon, közönség előtt. Vagy talán még rosszabb.”

Amikor megkérdezték, hogy bírja ezt a hatalmas sikert, így válaszolt: „Kiállok, megvárom amíg vége, meghajolok, és kimegyek.”

„Lassan megyünk majd fölfelé”

Ezt mondta három évvel a halála előtt egy interjúban, miközben az égre mutatott. 2006. július 30-án hunyt el, de ne higgyétek, hogy nincs itt velünk. Egy másik interjúban, amikor már a halára készülődött, olyat mondott, ami a mostani helyzetünkre különösen aktuális:

„Nem irigylem azt, aki a jövőben fog élni: megvadult, eldurvult a világ, a levegő, a víz mérgezi az élő szervezetet, az emberek teljesen lerombolják a biológiai egyensúlyt.”

Na, hát ezért ő a nemzet legszerethetőbb színésze, az én szívemben legalábbis örökké élni fog.

Both Gabi 

Főbb források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT. 

ITT pedig érdemes elolvasni Ádám Ottó megemlékezését Zenthe Ferencről, különösen azt a részt, amikor a nevetéséről ír.

Képek forrása: Wikipédia, YouTube