–

Ahogyan a WMN hétfői Insta-kibeszélőjében megígértem, elhoztam nektek a krimiket, amiket márciusban olvastam. Nem véletlen, hogy négyet ledaráltam a többi olvasmányom mellett: a bezártság, úgy tűnik, jót tesz a havi könyvfogyasztásomnak. A bejelentkezésem alatt mutatott három kötet mellé hoztam egy régi nagy sikert is, hiszen azt is láttam a kommentjeitekből, hogy sokan szerettek újraolvasni könyveket. Aki pedig nem ismeri a már-már klasszikusnak számító kötetet, annak sosem késő elkezdeni. Íme tehát, az ajánlóm.

Jo Nesbø: Denevérember (Animus, 2012)

Itt áll az összes magyarul megjelent Nesbø-krimi a komódomon, nem volt szívem elpakolni még őket, hiszen úgy volt, hogy az áprilisi Könyvfesztiválon én beszélgethetek majd a pódiumon a skandináv krimi legnagyobb sztárjával. Amikor mindezt nem írta még felül a vírus, előszedtem a köteteket, amelyeket korábban olvastam tőle, és begyűjtöttem azokat is, amelyeket esetleg korábban még nem vettem kézbe. A Denevérember a Harry Hole-sorozat első kötete, és azzal kezdtem a felkészülésemet, hogy elolvastam ezt a regényt.

Ma már tudjuk, hogy nemcsak Nesbo, de Harry Hole nyomozó is popkult ikonná vált, így ennek tudatában egészen más érzés volt olvasni azt a kötetet, amely annak idején elindította az őrületet.

Borús, titokzatos, megrázó történet Ausztráliából, ami amellett, hogy borzongat, sok információt is hordoz a kontinens társadalmáról, történelméről és hiedelemvilágáról. 

Cara Hunter: Sötétben (21. Század Kiadó, 2019)

Bocs, Harry Hole, de az a helyzet, hogy kezdek beleesni Adam Fawley nyomozóba. Cara Hunter brit írónő regényhőse sem kifejezetten problémamentes eset, de, mondjuk, lényegesen könnyebbnek tűnik norvég kollégájánál. A Sötétben a Fawley-sorozat második része, és eddig ez zaklatott fel a legjobban a három kötet közül. (Az első az Egy közeli ismerős volt.) A pompás oxfordi díszletek közt játszódó történet már eleve nem indul valami vidáman: egy idős férfi lomos házának pincéjében egy nőt találnak egy kisfiúval. Szerencsére életben. Minden más azonban, ami ezután történik a könyvben, sötétebb a pince legsötétebb szegleténél, azt garantálom.

Cara Hunter bravúrosan csűri-csavarja a történetszálakat, néha legszívesebben már földhöz vágtam volna a könyvet: NYÖGD MÁR KI, HOGY MOST AKKOR MI VAN, de persze pont ezért olvastam még gyorsabban tovább.

A történet minden kegyetlensége ellenére is elgondolkodtató: például azt illetően, hogy mennyire adunk a látszatra, és milyen gyorsan ítélkezünk valaki fölött, aki rossz benyomást tesz ránk – vagy épp a körülmények ellene szólnak. A Sötétben többet tár elénk Fawley magánéleti tragédiájáról is, szóval én szólok előre: akinek bejön a morózus brit nyomozó alakja, az itt végképp elköteleződik majd.

Cara Hunter: Nincs kiút (21. Század Kiadó, 2019)

És akkor itt a harmadik Fawley-kötet, mert hát, annyira rákattantam a sztorira, hogy rögtön betermeltem ezt is. Ha a Sötétbenre azt mondtam, kegyetlen, akkor erre nem is tudom, mi a jó szó. Könyörtelen? Húsba vágó? Eleve az alaptörténet is szörnyűséges: karácsony után két kisgyermeket találnak egy leégett oxfordi ház romjai között. Az egyikük halott, a másikuk él, de csak épphogy. Az, hogy mi történt, olyan lassan bomlik ki,

mintha csak nekünk kellene a hamut és az üszköt felsepregetni, hogy aztán az épen maradt tárgyakból összeálljon a végső borzalom. De mindez egyáltalán nem unalmas: Cara Hunter kihallgatási és boncolási jegyzőkönyvekkel, nyomozati anyagokkal és sajtóhírekkel tárja elénk a nyomozás részleteit, mi pedig agyalhatunk, hogy miről mit kell gondolnunk.

Nem tudom, kisgyermekes szülőként milyen lehet ezt a könyvet olvasni (a gyerekek minden könyvében fontos szerepet játszanak a szerzőnek), de az tuti, hogy ez az egyik legszomorúbb, legelkeserítőbb bűneset, amelyről valaha olvastam.

Laura Marshall: Ismerősnek jelölt (21. Század kiadó, 2018)

Régi restanciám volt Laura Marshall első krimije, amely egy csapásra népszerűvé tette a brit írónőt – a szigetországban több mint félmillió példány fogyott a debütáló kötetből.

Ami fullasztó, ráadásul mély önmagunkba nézésre késztet: vajon mindig azokkal voltunk jófejek, akik velünk is azok voltak, vagy a komplexusaink és az érdekeink mentén torzultak a baráti kapcsolataink? Lehet, hogy mi is lelki bántalmazói voltunk másoknak a gimiben?

A történet kiindulópontja egy osztálytalálkozó, amely napjaink trendje szerint a közösségi médiában szerveződik – ám az egykori osztálytársakat egyszer csak olyasvalaki jelöli be, akire senki sem számít. Persze hogy nem: Maria Weston 25 éve halott, mégpedig nem függetlenül a bejelöltek egykori bűneitől. De ki a valódi bűnös, és súlyozhatók-e a bűnök, amelyeket elkövettünk? Kinek van joga a megtisztulásra, és mennyit kell vezekelnie ahhoz, hogy elérhesse azt (ha egyáltalán lerakhatja valaha a múlt súlyát a válláról?)

Engem eléggé beszippantott a könyv, Marshall aprólékosan kidolgozott karaktereket mozgat, két idősíkon mesél, emellett pedig valakinek a legbensőbb gondolatai is színesítik a sztorit. Hogy kié, azt nem árulhatom el. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy én már kezdem is a második Laura Marshall-kötetemet, a Három apró hazugság címűt.

Ha még több borzongást szeretnél

Korábbi krimiajánlóimat ITT és ITT találod, kommentben pedig várjuk a te tippjeidet is!

Csepelyi Adri