–

Ötleteltünk értekezleten, mit írjuk a magyar kultúra napján. A kötelező Himnuszon kívül, amit, ugye, ha álmodból ébresztenek is… megdöbbentően kevés információnk van Kölcseyről, a magyar irodalomtörténet magányos, elvont figurájáról. Amit tudunk, azt sem értjük igazán. Például a Parainesist, aminek már a címét is el kellett magyarázni nekünk kisgyerekként. Nem tudom, nálatok is így volt-e, de nekünk általános iskolában jó féloldalnyi részt be kellett magolnunk belőle, ami még az egyébként kínzó időmértékes verseknél is szörnyűbb volt, hiszen a ritmus sem adott kapaszkodót.

A legtöbbünk számára nem az marad meg emlékként Kölcseyről, hogy milyen bölcs volt, hány nyelven beszélt és mekkora műveltségre tett szert egy olyan korban, amikor ez korántsem volt könnyű – hanem, hogy egy mukk nem sok, annyit sem értettünk abból a szövegből, amit be kellett bifláznunk tőle.

A Himnusz szövegében hibázni pedig feleléskor azonnali egyest jelentett. Szóval, tulajdonképpen nem is tudom, szegény Kölcsey indulhatna-e ennél nagyobb hendikeppel a könnyen tanulható, repetitív Adyk vagy a pikk-pakk bemagolható Petőfik között.

😇 #irodalmilépegető #irodalmilepegeto #irodalmimémek #irodalmimemek #kölcseyferenc #kolcseyferenc #kolcsey #kölcsey #magyar #irodalom #költészet

Csónakos fejfák közt

Nekem azonban van egy másfajta Kölcsey-képem is. Szatmárcseke mellett születtem, ott nőttem fel, ahol Kölcsey 1815-től haláláig élt, és mivel mifelénk amúgy igen kevés az esemény, meglehetősen nagy becsben tartjuk az irodalmi emlékeinket. Ezért számomra Kölcsey nem száraz papír vagy kacifántos mondat, hanem például a hatalmas, fehér síremlék, ami előtt koszorúzáskor fagyoskodunk januárban. Nehéz lenne elmagyarázni, milyen benyomást kelt a csekei temetőben az a fehér félkörív: itt ugyanis világviszonylatban is egyedi, aprócska fejfák sorakoznak a temetőben, amelyek mellett gigászinak hat a Kölcsey-síremlék.

SZATMARCSEKE KÖYÜ MEZARLIĞI Burada Macaristan Milli Marşı "Himnusz"'un sözlerini yazan, bu köyde doğmuş, Kölcsey Ferenc (1790-18389) gömülü. #macaristan #macaristanda @alxhungary #hungary #himnusz #kölcseyferenc

A csónakos fejfákra nem ismerünk egyértelmű magyarázatot. Az egyik elmélet szerint kendős asszonyfejet ábrázolnak, tehát tulajdonképpen a bánat metaforái. A másik szerint a csónakforma a halálba (vagy akár azon túl) vezető utazás jelképe, és az ugor kori hiedelemvilágban kell keresni a jelentését.

Teljes bizonyossággal semmit sem tudunk. A temető 1776-ban létesült, tehát Kölcsey maga is sétált a különös sírok között, amelyek a világban csak itt fordulnak elő ilyen egységes rendben (bár a környéken szinte minden temetőben találunk néhány csónakos fejfát). A kopjafák tölgyből készültek, mégpedig úgy, hogy a majdani halott már életében kiválasztotta a fejfának valót, s ha úgy érezte, közeleg az idő, a saját udvarán szárította a faanyagot, és még életében kifaragtatta valamelyik helyi mesterrel. Ez ma talán morbidnak tűnik, akkoriban inkább tiszteletteljes szembenézés volt a halállal.

Szatmárcseke cemetery in Hungary. The inhabitants of this little village have an ancient way of marking the graves of their loved ones. A carved boat-shaped marker is set on the tomb, as if it would be ready to depart towards the sky. The markers are made of a carefully dried oak logs that can withstand weather for a very long time. Nobody really knows for sure where and when did this tradition originated and why. Standing there, facing those mysterious wooden boats is a very spiritual experience that touches you, no matter what you believe in. #szatmárcseke #cemetery #temető #hungary #travel #boats #spiritual #szeretlekmagyarorszag #spring #eastern #bereg

Saját hazájában is próféta

Szóval, ha semmi mást nem tudnék Kölcseyről, csak ezt a síremléket láttam volna, akkor is az volna a benyomásom, hogy nagyszerű ember lehetett. Erről, mondjuk, nyilván más volt a véleménye azoknak a katonáknak, akik a költő 1838-as halála után két évvel kihantolták a testét, felség- és/vagy hazaárulás bizonyítékait keresve a sírban. Tévedtek. Ma is vannak azonban, akik úgy gondolják, hogy Kölcsey nem a fehérgyarmati vásárra igyekezvén kapott halálos tüdőgyulladást, ahogyan az unokahúga, Antónia naplójában is áll, hanem a bécsi udvar megbízásából mérgezték meg.

Az én Kölcseym arcéle épp az unokahúg, Kölcsey Antónia naplójából rajzolódik egészen finomra. Sokszor olvastam ezeket a feljegyzéseket, itt-ott mindig megdöbbenek, hogy akad, ami kétszáz év alatt sem változott semmit a szülőfalum környékén. A külvilágtól elzárt Erdőhát – a Tisza szabályozása előtt ez gyakran szó szerinti, hónapokon át tartó elzártságot jelentett –

pici falvacskájában felbecsülhetetlen lehetett az a hatalmas tudás, az a fajta tiszta szívű patriotizmus, aminek köszönhetően a szatmári ember azt érezhette: talán még sincs annyira leszakadva ettől az országtól.

Kölcsey Antónia elmesél egy hátborzongató történetet naplójában 1833-ból. Édesapja bátyja, Kölcsey János, Náczi – akivel Antónia együtt tanult a családi házitanítótól – eszméletlenül, lázasan feküdt már napok óta, s az orvos is lemondott róla. „Egy éjjel apa és rokonok körül álják Náczi ágyát, kimultát várva. A' szobába rémes csend vala, mert mindenki száná a' szegény beteget álomnak látszó dermedtségéből felzavarni, ki kevéssel éjfél előtt felveté szemeit, 's halk de mély és érthető hanggal e' szavakat mondja Kölcsey igazsághoz irt verséből:

,,Jámbor! fenn hazám' az égben,
Mondhatatlan messzeségben,
'S a' csillagpályák között,
Már valom felköltözött.”

 Itt egy perczig halgatott, 's azután már gyengébb hangon így folytatja:

„Ám tekintsd e' hidegséget
Arczom holt vonásain,
És tapintsd e' keménységet
Testem márvány tagjain.”

Most elakadt szava, szemei bezáródtak, 's ismét előbbi dermedtségébe feküdt ott. Nem mondhatni el a' kétségbe esett apa fájdalmát, ki zokogva rogyott kedves fia mellé, nem kétkedvén már halálán. – Azonban Náczi felgyógyult, 's örömére apjának most is él. – Mindég emlékemben leend ez eset.” Kölcsey verseit tehát már életében tanították, s tulajdon családtagjai rá nagy költőként, műveire tananyagként tekintettek.

Alkalmazott költészet

De sokkal kisebb volumenű, hétköznapi megnyilvánulási formáit is láttam egészen pici koromtól annak, mit jelentett ennek a vidéknek Kölcsey személye és tudása. Szülőfalumtól néhány kilométerre, Cégénydányádon van egy csodaszép épület, amelyet egy valaha lenyűgöző igényességgel létrehozott kert vesz körül.

Az 1833-ban, klasszicista stílusban épült kúria a Kende család birtoka volt egykor. Ez a XII. századig visszavezethető nemzetség a XIV. századig közös volt a Kölcseyekkel, s a szoros rokoni viszonyt századokkal később is ápolta a két család. Sajnos az épületet és a birtokot a XX. században sokáig elhanyagolták (az előbbiben gyermekotthon működött egy ideig), az utóbbi években viszont gyönyörűen felújították. Így már tisztán olvasható az a négy sor a homlokzaton, amelyet Kölcsey Ferenc írt Kende Zsigmondnak erre a különleges „palatáblára” (a fotóm még a felújítás előtt készült):

„Alkota munkás kéz engem; s a szőke Szamosnak
partjain a költő lát vala s zenge felém:
Ház, örökülj; s vídám békével tartsad öledben
gazdád, s gyermekeit, s hív unokái sorát”

Az Insta-kompatibilis Kölcsey

A magyar kultúra napja alapvetően a Himnuszról szól (ami, ugye, Szatmárcsekén íródott), ám Kölcseyvel szembeni, fent taglalt averzióink miatt igazából az évnek ezen a napján kerül elő maga a költő is igazán. Arra gondoltam, nézzük meg, tudnánk-e másként is kapcsolódni a műveihez – visszanyúltam hát a memoriterként csődöt mondó Parainesishez.

A Parainesis Kölcsey Kálmánhoz az Athenaeum folyóirat 1837-es évfolyamában jelent meg először. Megosztó mű: a történelem során akadtak, akik nagyszerűségéről zengtek, mások kifogásolták laza szerkezetét – és lássuk be, régies nyelvezete miatt nem könnyű kapcsolódnunk hozzá. Gyulai Pál 1890-ben így ír a műről: „Semmi pipere, cafrang, semmi túlterheltség vagy fitogtatása az ismereteknek vagy negédlése nem érzett szenvedélynek, áthatottság a humanizmus és hazafiság, a jog és reform eszméitől és érzéseitől. Ha igaza van Cicerónak, hogy csak a jó ember lehet jó szónok, még igazabban állítja Longinus, hogy a szónoki fenség a nagy lélek visszhangja. Kölcseyben a költőt és kritikust fölülmúlja a szónok.”

Riedl Frigyes 1909-ben már nem ilyen kedves:

„Az egész nem egyéb, mint egy bölcsészeti aforizmagyűjtemény, melynek laza szerkezete és külalakja a levélre emlékeztet. A hang igen elvont.” Szegény Riedl vajon mit szólt volna, ha szembe találja magát az Instagramon terjedő bölcsességekkel?!

A Himnusz szerzője 230. éve született. Arra gondoltam, játsszunk el egy kicsit a gondolattal: mi lenne, ha Kölcsey bölcsességei is az Instán terjednének? Vajon könnyebben megértenénk-e, megosztanánk-e a storynkban így, mai köntösben?

Újraolvastam hát a Parainesist, és kiválasztottam belőle tíz olyan idézetet, amely – a régies nyelvhasználat ellenére – is könnyen érthető, egyben elgondolkodtató. Ezeket Kerepeczki Anna turbózta fel Insta-kompatibilisre. Kíváncsi vagyok, így milyen érzés Kölcseyt olvasnotok – osszátok meg velünk kommentben!

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

Csepelyi Adri