Az érzés, amit sosem fogok elfelejteni abból a korszakból, amíg tévében dolgoztam, hogy milyen bemenni egy idősebb főnök (természetesen férfi) irodájába, és attól félni, hogy szóba kerül-e a külsőm, fog-e incselkedni velem, vagy csak a szavak mögött bújik meg valami férfi-női vibrálás, hiszen gyakran nem explicit formában jelentkezik. És nem is mindig történik valami – bár hamarosan, amikor rátérek a filmre, amiről írni szeretnék, természetesen olyan helyzetekről lesz szó, amikor nagyon is történik –, hanem az érzésre, hogy bármikor megtörténHET. Mert ez viszont biztos: a lehetőség adott, ott van a levegőben. És jobb rá felkészülni fejben, mert amikor véletlenül kibukik egy ilyen mondat, akkor már késő frappánsan reagálni. A lényeg éppen az, hogy ne jussunk el addig.

De most beugrott egy másik helyzet is, amikor képernyős munkára jelentkezel. Volt olyan próbafelvételem, ahol ugyanaz történt, mint a filmben: egy férfi előtt körbe kellett fordulnom, hogy végigmustrálhassa a testem, még ha esetünkben volt is köztünk egy kamera. Fiatal voltam és kezdő – semmiféle felhatalmazásom nem volt arra, hogy kiálljak magamért, ráadásul soha életemben nem akartam munkát annyira, mint azt. Valahogy mégis kibukott belőlem: „Mi ez, lóvásár?” Roger Ailesnek, a Botrány férfi főhősének persze erre is volt kész válasza: „A tévé egy vizuális műfaj”. És ahogy őt sem hagyták ott a munkára és megmutatkozási lehetőségre áhítozó lányok, úgy én sem léptem le annak idején, sőt egy másik alkalommal visszamentem, hogy biztosan észrevétessem magam.

Ez csupán két apró emlékbevillanás, ami a Botrány című film nézése közben ért – volt ennél jóval több is, olyanok, amiket megtartanék magamnak. Nem hiszem, hogy kizárólag azokkal történnek hasonló helyzetek, akik tévében dolgoztak valaha – bár a Botrány tévés közegben játszódik, és igaz történeten alapul –, hiszen a nők efféle kiszolgáltatottsága általános.

Az, hogy a külsőnk folyamatosan szerepet játszik a munkahelyi előmenetelünkben, a karrierlehetőségeinkben vagy a tárgyalásaink során – annyira megszokott, hogy eddig nem is volt érdemes beszélni róla.

Ahogy azt sem fogalmaztuk meg hangosan, hogy az esetleges közeledések kezelése mekkora dilemmát okoz. Még egymás között sem lehetett megbeszélni, mit lehet ilyenkor tenni, hogyan lehet veszteségek nélkül kijönni belőle.

Van egy jelenet a filmben, amiben a feltörekvő riportert választásra kényszeríti a már befutott műsorvezető: lehetőséget ad neki a feljebb lépésre, ha lefekszik vele – amiről a férfi hónapok óta álmodozik, mondja. Bár a jelenet filmes feldolgozása kapcsán vannak fenntartásaim, de most nézzük a lényegét: miközben a nő megőrzi a legbájosabb mosolyát, halljuk, amint az agytekervényeiben lázas munka folyik arról, hogyan utasítsa el az ajánlatot anélkül, hogy végképp elvágná magát. Azt kellene ugyanis elérnie, hogy a férfi ne érezze magát megalázva a kudarctól, mert akkor lőttek mindennek. Egy méltóságában sértett férfi garantáltan bosszúért kiált (ahogy valószínűleg egy nő is – mondanák erre a férfiak.) Ezt hívják úgy, hogy mission impossible. Legyen az ember bármilyen profi kommunikátor, ezen a ponton valószínűleg elbúcsúzhat az állásától, és mindattól, amiért addig keményen megdolgozott.

Vagyis a cél mindig az, hogy eddig a kínos pillanatig ne kelljen eljutni. Tekintsenek nőnek, mert különben nem tartanak alkalmasnak a képernyős munkára, de tartsák tiszteletben a határaidat – anélkül, hogy ezt ki kellene mondani. Állandó kötéltánc és folyamatos aggódás.

A Botrány című film részben erről szól, ezeket a helyzeteket élesíti ki. De emellett még rengeteg mást is. A történet fókuszában az Egyesült Államok egyik legnézettebb tévés csatornája, a Fox News áll, amelynek vitathatatlan szerepe volt Donald Trump hatalomra juttatásában, és a jobboldali propagandagépezet elterjedésében szerte a világon. Amikor a film főhőse, a csatorna sztárja, Megyn Kelly bemutatja nekünk (úgy, mintha egy televíziós műsorban tenné) a csatornának otthont adó székház felépítését, az olyan, mintha a mi jobboldali médiánk szerkezetét ismertetné – egy nagy különbséggel: nálunk nincs egy Roger Ailes, az ember, aki mindehhez a szellemi muníciót, a koncepciót szolgáltatta, és akinek a mottója az volt: „A hír olyan hajó, amit ha nem tartanak kézben, balra húz”.

John Lithgow mint Roger Ailes

Valószínűleg tőle származik az az érv is, amit előszeretettel hangoztatnak a filmben (ahogy egy időben a mi közéletünkben is), hogy a nemtelen eszközök bevetésére és a szakmai elvek megszegésére azért van szükség, hogy helyreálljon a médiában sajnálatosan megbillent egyensúly. Mert olyan, hogy objektív tájékoztatás valójában NINCS.  

Válaszokat kapunk tehát arra, hogyan élnek együtt újságírók nap mint nap azzal a tudattal, hogy szembeköpik a hivatásuk alapértékeit. Látjuk, kik azok, akik vallásos hitből teszik (még ha időnként a saját hitrendszerüknek is ellentmondanak), és kik hűvös pragmatizmusból, miközben folyamatos meghasonulásban élnek. (Meddig bírják? Miért ártanak maguknak? – ez nem derül ki.) És persze olyat is látunk, aki csak a pénzért, vagy azért csinálja, mert azzal áltatja magát, hogy még mindig a „szakmában” van, bár a szíve mélyén tudja, hogy ezzel valójában épp száműzi magát a szakmából.

De egyszer csak elkezdünk utánajárni egy másik érdekes kérdésnek is: lehet-e valaki egyszerre konzervatív és karrierista nőként?

Meddig viselhető el a XXI. században, ha egy nő olyan közegben akar érvényesülni, ahol rendszeresen a kárára viccelődnek, ahol a kinézete állandó téma, és ahol az eszére, a véleményére és a hozzáértésére időnként nem tartanak igényt?

Roger Ailes olyan médiacézár volt, aki elsősorban mutatós cicababákat szeretett volna látni a képernyőn, akkor is, ha egy hírcsatornán alkalmazta őket. Vagyis ha a környezetében valakinek komolyabb szakmai ambíciói voltak, akkor is cicababának kellett álcáznia magát. Mindenkinek az ő ízlésének kellett megfelelnie, az ő utasításai szerint kellett öltözködnie, sminkelnie, és reagálnia az esetleges beszólásokra. És mindenkinek meg kellett járnia az irodája díványát…

Charlize Theron mint Megyn Kelly és John Lithgow

A film valójában nem egy, hanem két botrány kirobbanásának krónikája: az elsőben a Fox sztárja, Megyn Kelly (Charlize Theron) szembesítette a csatornája által favorizált Donald Trumpot annak szexista megnyilvánulásaival, amivel elképesztő mértékű támadást zúdított magára – ennek révén megtudjuk, mire számíthat az a nő, aki egy konzervatív közegben kiáll a jogaiért, és hogy milyen vívódás zajlik benne, miközben a makulátlan hókirálynő álarcában viseli a rohamot. A másik botrány Roger Ailes személyére irányul, akiről egyszer csak kiderült, mit is művelt évtizedeken át a kiemelt biztonsági rendszerekkel védett irodájában, még olyan hajlott korában is, amikor már szinte járni sem tudott, és a nadrágját sem tudta letolni. Csak a sliccét…

Utóbbi történetet feldolgozta már egy HBO-sorozat, A legharsányabb hang is, aminek – már csak a műfajából adódóan is – sokkal mélyebben sikerült a jelenséget megvizsgálnia, Ailes személyiségét és diktatúráját bemutatnia, és a folyamatot végigkövetnie addig, amíg Ailes nemcsak meg-, hanem el is bukott, vagyis szakmai és emberi értelemben egyaránt megsemmisült. A sorozat női hőse az a Gretchen Carlson volt, aki a vádat először fogalmazta meg ellene, és aki hosszú ideig gyűjtött hozzá bizonyítékot is – hatalmas kockázatot vállalva ezzel –, Megyn Kelly figurája pedig csak említés szintjén szerepelt.

Naomi Watts és Russell Crowe A legharsányabb hang című sorozatban

A Botrányban ezzel szemben Gretchen Carlson (Nicole Kidman) csak mellékszereplő, és fontos szerep jut még egy több valós személyből összegyúrt fiatal tévésnek, Kaylának (Margot Robbie), akin keresztül megismerhetjük a sztárrá válás feltételeit egy ilyen közegben. De a sorozatban és a filmben is ott van a háttérben még rengeteg nő, aki támogatta ezt a patriarchális, elnyomó rendszert: akár Ailes titkárnőjeként (tudván tudva, mi zajlik az irodában, afféle kerítőként asszisztálva is hozzá), az ügyvédjeként, a feleségeként, vagy akár csak a saját érdekeivel tisztában nem lévő alkalmazottjaként.

Mert ne legyen kétségünk: mindig vannak és lesznek nők, akik nem ismerik fel, hogy a saját kiszolgáltatottságukban és kihasználásukban segédkeznek. Mert számukra ez nyújt biztonságot.

Pechjükre, és a feminácinak, férfiimitátornak vagy bárhogyan gúnyolt felvilágosult nőknek a szerencséjére Roger Ailes birodalma azonban megérett a pusztulásra. És ebben oroszlánrésze volt két olyan férfinak, akinek még nála is nagyobb hatalma volt: Rupert Murdoch fiainak, akik már a konzervatív világnézetet is másképp értelmezik, és módjukban állt meggyőzni az apjukat (a csatorna tulajdonosát) arról, hogy új idők jöttek el. Ailes kiiktatása amúgy is az egyetlen garancia volt a csatornájuk megmentésére.

Nicole Kidman mint Gretchen Carlson

Donald Trump hímsovinizmusa azonban továbbra is él és virágzik.

Fontos film a Botrány, ha nem is tökéletes, mert szájbarágós, sok szempontból felszínes, és harsányabb is, mint A legharsányabb hang, de azzal és a The Morning Show-val kiegészülve már összeáll egy kép arról, milyen a tévés világban nőként helytállni, férfiként hatalommal bírni, illetve bármely nem képviselőjeként egy ekkora paradigmaváltást megélni. És ha időnként túl direktben is, de végre kihangosítva hallhatjuk, milyen gondolatok kavarognak egy nő fejében, miközben ezek között a helyzetek között lavírozik. 

Sok rosszat mondhatunk a mai Hollywoodról, de az, hogy ez a három produkció elkészült ilyen gyorsan a #metoo kirobbanása után, és ennyi aspektusát járja körül a jelenségnek, mégis azt mutatja, hogy kár volna temetni. Ezek az önreflexív produkciók mindenkit a világon elgondolkodtatásra kell hogy késztessenek – ami a változás első lépcsőfoka. Ezért nem kötözködöm a részleteken. Az első húsz percben még zavart a film stílusa, de utána az egyre fajsúlyosabb kérdések, dilemmák és felvetések teljes mértékben lekötötték a figyelmem.

Tetszett, hogy a legkisebb szerepben is kiváló amerikai színészek jelentek meg Kate McKinnontól és Malcolm McDowelltől kezdve Allison Janney-n és Mark Duplasson át John Lithgow-ig. Tetszett, hogy a Hatalmas kis hazugságokban Nicole Kidman pszichológusát játszó Robin Weigert most az ügyvédje. Tetszett, hogy Nicole Kidman a legjobb barátnője (Naomi Watts) korábbi szerepét játssza el egy másik változatban. És nagyon tetszett, ahogy Charlize Theron kísértetiesen megidézte Megyn Kellyt, de mögé is engedett látni. Amikor pedig Margot Robbie megmutatta, milyen szembesülni a saját hibánkkal, gyengeségünkkel és szégyenünkkel, az nagyon fontos pillanat volt.    

Egyetlen apróságon nem tudok felülemelkedni: ha profi tévésekről mesélünk, könyörgök, ne maradjon olyan jelenet, amiben mikroporttal a ruhájukon folytatnak titkos megbeszéléseket. Ezen az alapon akár élő adásban is gyűjthetnének információt a főnökük ellen. Bár tulajdonképpen… miért is ne? Ilyet is láttunk már a The Morning Show-ban. És a nyilvánosság még mindig hatalom.

Gyárfás Dorka