–

A skandináv krimiket szerintem leginkább az különbözteti meg a többitől, hogy a legkegyetlenebbek. Simán bevállalják, hogy gyerekek ellen elkövetett brutális bűncselekménnyel indítanak, és aztán még emelik a tétet: találnak a bűnnek egy tágabb kontextust. És miközben az az érzésünk, hogy ez lassan elviselhetetlen, tudjuk, hogy nemcsak hogy a valóságból merítettek témát, de vannak még ennél is sokkal durvább esetek. Aztán már hiába jön a feloldozás (hiszen a gyilkost többnyire kézre kerítik), mégis azzal a nyugtalanító érzéssel kell felállnunk a székből, hogy a probléma ezzel nem szűnik meg.

Nagyjából ez az a recept, amit az elsőfilmes Bagota Béla átvett tőlük, és az ehhez tartozó borongós, téli időjárást – a koszos hóbuckákat a városban, a csípős, harapni való levegőt a természetben, a koszlott lakásbelsőket, a kisvárosi kocsmák miliőjét, és a provinciális karaktereket. Mindezt egy erdélyi bányászvárosba adaptálta, ami kellően „egzotikus” ahhoz, hogy izgalmat nyújtson a szemnek, de egyúttal ismerős is számunkra: klasszikus lerobbant kelet-európai helyszín. Jól áll neki az is, hogy két nyelven zajlik a kommunikáció: románról magyarra váltogatva.

Az indítás kellően erősre sikerült: két beépített ügynök egy romániai bordélyba látogat, ahol fiatalkorú lányokat tartanak fogva és használnak szadista perverzek.

Épp egy fojtogatós szexjelenet közben pattan ki a tűzharc, ami egy 14 éves kislánynak jelentené a megváltást – ha lenne hová menekülnie belőle.

Hamarosan megtudjuk, hogy az egyik nyomozónak, Péternek (Krisztik Csaba) miért is olyan fontos az eltűnt – és szexrabszolgaként fogva tartott – lányok felkutatása: húsz évvel ezelőtt, épp a romániai forradalom kitörésének napján az ő nővére is eltűnt, és soha nem lett meg.

Aznap éjjel, miközben Péter próbálja kiheverni a kuplerájban történt lövöldözést, kap egy telefont, hogy találtak az erdőben egy fiatal női holttestet. Úgy tűnik tehát, hogy az életében most jött el az a pillanat, amikor a végére kell járnia az ügynek – és ahogy az a krimikben lenni szokott, a személyes sorsa itt fonódik össze egy fontos társadalmi problémával.

Ma már minden sztár tudja, hogy szüksége van egy ügyre, ami kellően érzékenynek és felelősségteljesnek tünteti fel, nem egyszerűen valakinek, aki a népszerűséget és a pénzt hajszolja. Egy ideje a filmek egy része is ügyeket képvisel, amibe a Valan alkotói olyannyira beleálltak, hogy az Országos Rendőr-főkapitánysággal hirdettek közös akciót az évi csaknem háromezer kiskorú és több mint tizenötezer fiatalkorú megkerüléséért. Durva számok. És a film alapján senkinek ne legyen kétsége afelől, mi lett velük – vajon csak világgá mentek-e, és új életet kezdtek egy szerencsésebb országban, vagy még annál is rosszabb sors várt rájuk, mint ahonnan elvesztek.

Mert az eltűnésnek oka is van: ezek a gyerekek többnyire menekülnek otthonról.

Ennek ellenére a Valan nem szociodráma, hanem egy hamisítatlan skandináv krimi, amit annak a feszültsége táplál, hogy „köztünk” vannak a tettesek – mindazok, akik bármilyen módon kihasználják a gyerekek kiszolgáltatottságát –, és többé nem hagyhatjuk őket garázdálkodni. A baj csak az, hogy én, aki nem fogyasztok olyan sok bűnügyi tartalmat és akkor sem célom, hogy a végkifejlet előtt megfejtsem a rejtélyt, még én is hamar rájöttem a megoldásra. És onnantól azért az érdeklődésem jelentősen lankadt.

Pedig a film világa megkapó, az atmoszférája erős. Mátyássy Áron Víkendjénél már látszott, hogy Erdély milyen sűrű levegőjű, titokzatos és gazdag hátteret adhat egy bűnügyi történethez, most is ez derült ki. A Valan kitalálója, Bagota Béla rendezőként otthon is van a műfajban – csak íróként kellett volna egy csavarosabb gondolkodású társat szerződtetnie. A ritmus feszes, Garas Dániel képei karakteresek, a színészek jól működnek – talán csak Krisztik Csaba nyomozója erőtlen, pedig hogy milyen tehetséges színész, azt már sokszor bizonyította színpadon. Ez a szerep azonban kicsit lötyög rajta, hiába adja bele minden energiáját.

A Valan legfőbb erénye tehát egy önálló univerzum megteremtésének képessége, hibája pedig a lapos befejezésben rejlik, ami nem tud katarzist okozni. De még ha egy műfaji film esetében nem is cél a katarzis, ennél hatásosabb, szívbe markolóbb, sőt húsba vágóbb végkifejletet kellett volna találni. Valamit, ami megoldásnak hat ugyan, de valójában csak még tovább növeli a nyugtalanságunkat. Máskülönben a nemes szándék is csak a szórakoztatásra felhasznált olcsó fogásnak tűnik. 

Gyárfás Dorka

Képek: Mozinet