„Párhuzamos univerzumokban vagyunk elveszve” – Ki nem sorozatfüggő manapság?

–

Az egy dolog, hogy a zene ma korlátlan mennyiségben ömlik ránk, egy egész életet meg lehet úszni csönd nélkül vagy a valóság hangjaitól hermetikusan elzárva magunkat. De ugyanígy van ez a sztorikkal is. Aki bírja, az nonstop nézhet történeteket, és valószínűleg akkor sem érne a végére, mert ma annyit tartalom hozzáférhető a streamingszolgáltatóknak köszönhetően, amennyi soha. De vajon miért vagyunk ennyire rájuk kattanva? Hiányt pótolunk vele? Vagy valódi függőségbe kerültünk? Megváltoztunk mi is, vagy csak a lehetőségeink? 

Technológiai boom – nagyobb verseny

Az HBO sajtóreggelijén két forgatókönyvíró, Angyalosy Eszter és Tasnádi István (akik más filmek mellett az Aranyélet írásában vettek részt) és egy filmes szakújságíró, Kovács Gellért „Filmszerész” próbálta megmagyarázni a jelenséget. Gellért szerint valójában nem az igényünk változott, csak ma több felületen találkozhatunk történetekkel. És ahol nő a kínálat, ott kiéleződik a verseny is. „Régen be kellett jelölni a tévéújságban, hogy mikor mit akarsz nézni, és akkor ott kellett ülni a készülék előtt – mindent annak rendeltél alá” – mondja. Tasnádi pedig hozzáteszi, hogy igen, de akkoriban még az egész ország ugyanazt nézte. „Az egy monopolizált piac volt, mindannyian az Onedin családot néztük. Most hatalmas a választék, és fragmentálódott a piac, a sorozatok többsége csak egy réteget szólít meg. De amint az egyik áttöri a falat és széles körben sikeres lesz, a többi csatorna is előáll a klónjával. Párhuzamos univerzumokban vagyunk elveszve.” 

Tasnádi szerint mint oly sok más változást, ezt is a technika fejlődése lendítette előre. Már a kilencvenes években is nagy volt az igény a sorozatokra, de akkor még csak a kábeltévék bővítették a kínálatot. Aztán az online streaming és a digitális rögzítés megnövelte a lehetőségeket. Szerinte

„iszonyatos tartaloméhség lett úrrá a piacon, és egy olyan verseny alakult ki, amiben nyilvánvalóvá vált, hogy a csatornákat a saját tartalom előállítása húzhatja előre”.

Történettel a túlélésért

Angyalosy Eszter is úgy véli – és szerinte ezt ma már kutatások is alátámasztják –, hogy történetekre mindig szükség volt, méghozzá evolúciós okokból. „Az elmúlt pár évtizedben rengeteget kutatták orvosi eszközökkel és módszerekkel a történetfogyasztási szokásainkat és a hatásukat. Azóta tudjuk, hogy a történetfogyasztás az agyunk pszichológiai szükséglete, ugyanis a történetek hallgatása közben a túlélési képességünket teszteljük: kiszűrjük, hogy bizonyos szituációkban mely ingerekre kell reagálnunk és hogyan. Ez pedig olyan jót tesz az agynak, hogy egy hormonkoktéllal jutalmazza. Tehát amikor egy jó történetet követünk, az ugyanolyan hatással van az agyra, mint a drog vagy épp a szex, ami egyben azt is jelenti, hogy függést okozhat. Erre játszik rá az online streaming, ahol a végtelenségig lehet történeteket fogyasztani. Korábban nem volt lehetőség binge watchingra (amikor megállás nélkül toljuk az epizódokat), most már van, és ezt lovagolják meg a sorozatírók is, akik direkt úgy játszanak a narratívával, hogy az függőséget idézzen elő.”

Gellért ezt a saját példájával támasztja ezt alá: „Nekem is van egy nagyobb társaságom, ahol senki nem él drogokkal vagy vált alkoholistává, és ez nem feltétlenül azért van, mert szentek vagyunk, hanem talán azért, mert mindannyian nagyban fogyasztunk mozgóképi tartalmakat, és így állandóan tudatmódosult állapotban vagyunk.

Folyton más világban kalandozunk, és ezáltal az életünket nagy százalékban egy tripben éljük.”

Ugyanakkor persze ez a tartalomfogyasztási szokásainkra is kihat: „Régen egy hétig beszéltünk arról, hogy ki ölte meg Laura Palmert vagy meghal-e a Green doki, ma meg két kézzel túrjuk a tartalmat, és ami nem jön be elsőre, azt már dobjuk is a hátunk mögé. Nyilván mindenkinek van egy módszere arra, hogyan szelektál – én például úgy, hogy ha egy epizód közben kétszer megnézem a számlálót, hogy hány percnél járunk, akkor már tudom, hogy nem kötött le eléggé. Ha csak egyszer pillantok rá, akkor még egy epizódnyi esélyt kap tőlem. Ha pedig egyáltalán nem nézem meg, az király!” 

Eszternek egy másik kísérlet is eszébe jut erről, amit nem laboratóriumi körülmények között végeztek. Ebben egydolláros tárgyakat vásároltak fel egy online piactéren, aztán mindegyikhez írattak egy történetet egy íróval. Amikor a sztorival együtt újra kitették az árut a vásártérre, már ezerszeres haszonnal tudták eladni.

„Ez azért van, mert hajlamosabbak vagyunk pénzt költeni történetekre, mint egyszerűen tárgyakra – magyarázza Eszter. – Egy történettel sokkal könnyebb eladni bármit, mert onnantól fogva érzelmek is kapcsolódnak hozzá.”

Nem ésszel, hanem szívvel

Eszter gyakorló forgatókönyvíróként is azt vallja, hogy egy sorozatban az érzelmi paletta a lényeg. „Az emberek nem ésszel, hanem szívvel reagálnak a sorozatokra – folytatja. – Minden történetnek van egy érzelmi palettája, amit aktivál a nézőben, és ehhez kell hűnek lenni.” Ha például egy regényt adaptálnak sorozatra – ami manapság egyre gyakoribb –, nem a helyszínleírásokhoz, a karakterekhez vagy a regény cselekményéhez kell ragaszkodni, hanem csak az érzelmekhez, amit a történet kivált, mert a regény olvasói csak akkor lesznek csalódottak, ha más érzelmi élményt kapnak, mint amit a könyv olvasása közben átéltek. 

A Trónok harca óta látványosan megugrott az irodalmi adaptációk száma a sorozatok terén is – a filmesek régóta nyúlnak regényekhez. Sikeres adaptációnak számít például a Hatalmas kis hazugságok, A szolgálólány meséje, az Éles tárgyak, a Patrick Melrose vagy a Csernobil is. Gellért emlékeztetett, hogy egy érdekes, új helyzet, amikor a regény véget ér, a sorozat viszont olyan sikeres, hogy muszáj folytatni. Ilyenkor a forgatókönyvíróknak kell továbbszőniük a cselekményt, és a nézők döntik el, milyen sikerrel. (A Hatalmas kis hazugságok második évada például elég vegyes fogadtatásra lelt, ahogy a Trónok harca befejező évada is.)

A sorozat felfalja a regényt

Tasnádi – aki több regényt is adaptált már filmre, és tanítja is ezt fiatal dramaturgoknak és forgatókönyvíróknak – azt tapasztalta, hogy valójában nem könnyű helyzet egy kész történetet átültetni másik műfajra – még ha kívülről kényelmesebbnek és biztonságosabbnak tűnik is, mert az adott mű egyszer már sikert aratott, és van ismertsége. De valójában ez csak „álkényelem”, mert egész más kell filmen vagy sorozatban, mint filmen.

„Általános tapasztalat, hogy bármilyen vastag is egy könyv, az kevés alapanyag egy sorozathoz. Mi, forgatókönyvírók a leírásokkal nem tudunk mit kezdeni, a fordulatokat és a cselekményt pedig nagyon gyorsan felfaljuk

– mondja. – Ez egyrészt azért van, mert az epikában a fordulatok száma véges, másrészt mert a regényeknek általában egy főhősük van, ami mozifilmnél még talán működik, de a sorozatnál öt-hat főszereplő a minimum – ott folyamatosan váltogatjuk a nézőpontot. A Trónok harcában például olyan távol voltak az alapszereplők egymástól, hogy évadokig nem is találkoztak egymással – így lehetett nyolc évadon át húzni a történetet. Mivel az interakciók száma véges, máskülönben elég hamar egy brazil szappanoperává alakult volna a történet.”

Eszter azt mondja, azt a könyvet lehet igazán átültetni sorozatra (és az a történet működik jól), aminek van egy alapvető dilemmája, ami végig tudja kísérni az epizódokat.

„Egy jó sorozat valamilyen dilemmára keresi a válaszlehetőségeket, azokkal kísérletezik

– mondja. – Például az Aranyélet dilemmája az, hogy mennyire kell önzőnek lenni ma a sikeres élethez. Attila (Thuróczy Szabolcs), a főhős megpróbál megfelelni a társadalomnak, de folyamatosan beleütközik abba, hogy az neki nem jó. A felesége, Janka (Ónodi Eszter) magasról tesz a normákra, csak a saját boldogulása érdekli. A lányuk, Mira (Döbrösi Laura) onnan indul, hogy úgy kell élni, ahogy a társadalom elvárja tőlünk, Márk (Olasz Renátó) pedig úgy vélekedik, hogy »mindenki kapja be, kivéve, aki hozzám közel áll«. Ebben a kérdésben tehát nincs igazság, így a dilemma végig hajtóereje maradhatott a sorozatnak.”

(Tasnádi, aki az Aranyélet első évadának vezető írója volt, azért kicsit vitatkozik ezzel, szerinte a sorozat fő dilemmája az volt, hogy lehet-e ma tisztességesen élni Magyarországon.) De ha a többi sikeres sorozatot megnézzük, azokban is megtalálhatjuk ezt a motort, ami a történetet végig hajtja. Például a Drótban azt, hogy ki lehet-e törni azokból a skatulyákból, amiket a társadalom ránk kényszerít, a Briliáns barátnőmben pedig a lányok klasszikus szeretet-gyűlölet típusú barátságát követhetjük nyomon több életszakaszukon keresztül. 

Abban mindenki egyetért, hogy a sorozatok esetében nem a büdzsé a lényeg, mert éppolyan sikeres lehet egy kis költségvetésű, realista sorozat, mint egy sci-fi vagy fantasy, ami káprázatos látványvilágot tár elénk. A lényeg sokkal inkább az, hogy merjen kockáztatni, és vállaljon be olyan művészi megoldásokat és ötleteket, amiket korábban nem lehetett látni képernyőn, legfeljebb független filmekben vagy alternatív színházi előadásban. Mert végül is ebben rejlik ma a sorozatok titka.

Gyárfás Dorka

Képek: HBO