Körülbelül tizenöt évvel születtem korábban, mint azok a fiatalok, akikről ez a sorozat szól. De olyan, mintha egy világ választana el tőlük. 

Vagy mégsem. 

Azokban az időkben, amikor felnőttem, még nem volt az internet bekötve otthon (legalábbis nálunk még jó sokáig nem volt, miután másoknál már igen). Nem voltak okostelefonok, sőt telefonom is csak az érettségimkor lett, 2005-ben. Nem volt közösségi média, Insta, Facebook, Snapchat, Twitter, nem voltak filterek és nyelveskedő kutyamaszkok, amik mögé be tudtunk volna bújni. 

Csak mi voltunk, és egy olyan világ, ami nem volt jobb, mint a mostani. 

Emlékszem, amikor Krisztivel kirúgtak bennünket a koliból, mert kilógtunk két sráchoz, hogy velük szórakozzunk éjjel. A fiúk majdnem harmincévesek voltak, mi éppen tizenhat évesek se, és hazudtunk nekik a korunkról. Krisztinek egy év múlva gyereke lett az egyiktől, azóta is együtt élnek, azt hiszem. De a sulit otthagyta, és ha jobban belegondolok innen nézve, szerintem így lett boldog. (Vagy ki tudja?)

Emlékszem, amikor a hátsó udvarban spangliztunk a szobrászokkal, akik ezt mindennap csinálták, és szerintük ez cool dolog volt. 

Emlékszem, mennyire rosszul voltam a fűtől, de szívtam, mert hát ugye cool volt. 

Emlékszem a szakmai gyakorlatra, amit a színházban töltöttünk, ahol a hatvanöt éves rendező levarrta az egyik táncos sulis társamat. De abból nem volt botrány, meg metoo, mert ez teljesen természetes volt. És nyilvánosan, kéz a kézben jártak a színházban, meg nyelves csókokat váltottak a büfében, és ezen az égvilágon senki nem háborodott fel. Tök oké volt.

Emlékszem, amikor üvöltve rontottam neki a Széna téri Cock and Bull nevű szórakozóhelyen a kopasz rasszista állatnak, amiért obszcén megjegyzéseket tett az arab származású szerelmemre. Pedig akkor még azt se tudtuk a plakátokról, hogy az arabokat (is) utálni kell. 

Emlékszem rengeteg vakmerő, és életveszélyes kalandra, idiótaságra, és őrületre, amit elkövettünk a tinédzserségünk címszava alatt. 

Mert úgy éreztük, hogy nekünk lehet, mi vagyunk a lázadók, az elcseszettek, az első generációsok, akiknek elváltak a szüleik, és ezen kivagyunk, kattogunk, meg füvezünk. 

Mert mi hordtunk először tizenhat évesen kurvás topot, nekünk lógott ki először a szilikonpántunk a haspóló alól, mi nyírtuk először rövidre a sérónkat, és eszméletlenül vagánynak, megismételhetetlennek hittük magunkat. Közben meg…

Miközben az Eufóriát nézem, eszembe jut a féktelen tinédzserkorom, az összes baromság, amit elkövettem. Eszembe jut anyám meg apám, akinek rengetegszer fájt a feje miattam, pedig nem voltam drogos, nem lettem prostituált, egy ideig mégis úgy tűnt, semennyire nem lesznek majd büszkék rám. 

Az Eufória úgy rajzolja meg a mai tinik lelkiállapotainak rettentő széles amplitúdóját, hogy közben nem tudok nem arra gondolni, mennyi baromságot csináltam húsz évvel ezelőtt. 

Azt hiszem, nem láttam még jobb sorozatot ennél. Pedig nem láttam az összes sorozatot a világon, de így is kétségkívül ez egy olyan dobás, amit még nagyon sokáig fogunk emlegetni. 

Hunter Schafer és Zendaya a sorozatbeli szerepeikben

A főszerepben a Disney-sztár Zendaya, és a transznemű modell, Hunter Schafer látható. De a további karakterek is annyira érzékletesek és jól kiválasztottak, hogy csak és kizárólag tapsolni lehet az alakításaik előtt.

Van itt még minden: farokszelfit küldő apuka, abuzív konzervatívok, piás anya, drogosok, gyerekdílerek, saját szexualitásukat közkinccsé tévő pomponlányok, testképzavarok… és ki tudja, milyen ágyúkat tartogatnak még nekünk. 

Végül, de nem utolsósorban amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy a sorozat három epizódjának a vezető operatőre a 34 éves Rév Marcell (Fehér Isten, Jupiter Holdja). A látásmód, amellyel megmutatja a millenniumi tinik pesszimista és erőszakos világát, pedig egészen lenyűgöző. Igazából ebben a műfajban nem is láttam még ehhez hasonlót. 

Szóval az Eufóriát kötelezővé tenném.

Nem nyugtat meg, nem leszel tőle boldog. De látni kell!

Szentesi Éva

Képek: Eufória (HBO, 2019)