1997-ben ellepték a Földet az idegenek. Szerencsénkre Will Smith és Tommy Lee Jones résen volt, és fenéken billentették a világunk elveszejtésére törő gonosz földönkívülieket. És közben még az öltönyük sem gyűrődött meg. A „sötét zsaru” erről ismerszik meg: tip-top öltöny és napszemüveg. Mint akit skatulyából húztak ki. Munkaruha teszi az embert.

Hogy miért nem rémlik neked ez a világmegmentés? (Ezt most komolyan kérdezed, amikor minden második hollywoodi blockbuster erről szól?!) Nem olvastál róla a hírekben? Nos azért, mert a sötét zsaruknak van egy – vagy inkább sok – apró kütyüjük, amelyet neutralizálónak hívnak, és kisütik vele a szemtanúk rövid távú memóriáját. Hasonlóan működhet, mint a politikusok mosolya.

Keverve, nem felrázva

Az inváziót Lowell Cunningham képregényszerzőnek köszönhetjük, aki egy füst alatt minden szívének kedves dolgot egybegyúrt: a James Bondi hagyományokat a zsarufilmek klasszikus elemeivel, és a paródia határán egyensúlyozó fekete humort az űrlényfilmek kiforgatott pillanataival. E „katyvasz” azonban még mindig kevés lett volna a sikerhez a szélesvásznon, ha nem épp Smith-Jones nyerő párosa bújik öltönybe, hogy leradírozza az azonosítatlan repülő tárgyakat Hollywood vetített egéről. 

A film báját a megunhatatlanul sokszínű vizuális gegek adták az önmagukat folyton leleplező földönkívüliekről. Ráadásul Cunninghamnél az idegenek nem mind gonoszak: a Men in Black testülete nemcsak az emberek világát védi, hanem fenntartja a rendet a békés egymás mellett élés jegyében.

A témának nagyobb aktualitása nem is lehetne a migránsellenes társadalmi berendezkedések térnyerésével.

A kasszasiker persze folytatást szült, ám a kreativitás és a lendület, hogy az újdonság erejéről már ne is beszéljünk, megtört. A Columbia Pictures stúdió azonban még a betegeskedő második rész után sem volt hajlandó elengedni az aranytojást tojó tyúkot, és egy évtized múltán ismét előcibálta a szekrény mélyéről a kissé már megkopott, naftalinszagú öltönyöket. A harmadik rész nagyobb hangsúlyt helyezett a történetre, és behozta a képbe Tommy Lee Jones ifjúkori alteregójaként a később Hereállú Thanosként (á la Bosszúállók) csettintgető Josh Brolint. Ám a szériát trilógiává emelő harmadik rész nem váltotta be sem a nézők, sem a stúdió hozzá fűzött reményeit. Így a franchise a legutolsó életszakaszába lépett: az új szereplőkkel történő újraindítás korába.

Újratöltés

A Smith-Jones duóhoz hasonló párost kellett találniuk – a két színész végleg kinőtte a sötét gúnyát –, akik között remekül működik a kémia. Két évvel ezelőtt a Marvel stúdió egy merész húzással az új-zélandi rendezőzsenire, Taika Waititire bízta az egyik filmjét, aki valósággal megreformálta a képregény-adaptációk zsánerét. Tulajdonképpen életet lehelt Thor karakterébe, és a Ragnarök című filmjével új viszonyítási alapot hozott létre a zsáneren belül. Thor mellett másik rendhagyó szereplőként tűnt föl Valkűr, aki pontosan megfelel a skandináv mitológiai párjának. Chris Hemsworth (Thor) és Tessa Thompson (Valkűr) szerepeikben fantasztikusan egymásra hangolódtak, ami ideálisnak és trendinek tűnhetett föl a stúdiónak egy párját ritkító, buddy movie elkészítéséhez.

K ügynök (Jones) és J ügynök (Smith) a múlté. Igazából szóba sem igen kerülnek, legfeljebb a falra kenik őket az új etapban. Alteregóik, H ügynök (Hemsworth) és T ügynök (Liam Neeson) az új legendák a világmegváltás frontján, bár az ő nimbuszuk is fakulóban. 

H karrierje akkor kezd ismét szárnyalásba (vagy mélyrepülésbe, nézőpont kérdése), amikor maga mellé kapja társul Mollyt, azaz M ügynököt (Tessa Thompson), aki gyerekkora óta a titokzatos Men in Black bűvöletében él, és felfedésükkel kiérdemli a testületnél a próbaidőt. Egy egyszerű testőri feladat azonban nem várt próbatételek elé állítják öltönyös/kosztümös hőseinket, és persze újra veszélybe kerül a világ.

Tessa Thompson és Chris Hemsworth

(Wo)Men in Black

Az új moziban még hangsúlyosabbá teszik a „kémesdit”, számos egzotikus helyszínt beemelve a történetbe. 

A fókuszt ismét a főszereplő duóra irányítják, csakhogy ők „páratlan” párosnak bizonyulnak: a karaktereik elvesznek egymás mellett. Ez nem feltétlenül a színészek hibája: rossz színészvezetés, pocsék dialógusok és széteső forgatókönyv jellemzi a produkciót. 

Hemsworth pökhendi, tunya, hangos és ostoba figurát játszik, nem egészen világos, mi a cél a karakterével: vajon tényleg rábíznák erre a link alakra a világvégéket semlegesítő, titkos szervezet irányítását? Tessa Thompson vele szemben az intelligenciát személyesíti meg, ám olyan sótlan és unalmas módon, hogy az ex-valkűrt és ex-viharistent bizony lemossa a színről – a végjátékban pedig ellopja a show-t előlük – egy arasznyi animált emberke, nulla mimikával! Liam Neeson láthatólag unatkozik, ő megint csak bevállalt egy pénzes szerepet, Emma Thompson viszont O ügynökként a nyúlfarknyi vászon idejében is remekel, nem mellesleg tényleg baromi jól áll neki a fekete! 

Emma Thompson

Temetni és nem nevettetni jöttek

A sztoritól ne várjunk sokat: az a két delikvens „követte el”, akik kiizzadták magukból a Transformers: Az utolsó lovag szkriptjét is, amelyért önmagában is fővesztés járna. Jelen esetben maradjunk csak a névtelenségnél.

Egy sci-fibe oltott kémparódiának ez a történet még el is menne, ha nem hiányozna a legfőbb alkotóelem: a humor. Egy vígjáték esetében azért ez hatalmas öngól!

Az is nagy blama, hogy F. Gary Gray, aki négy évvel ezelőtt pimaszul odacsapott az Akadémia asztalára egy Straight Outta Comptont (életrajzi film a hip-hop kultúrát forradalmasító N.W.A. együttesről, amely anno botrányt kavart az Oscar-jelölések körül), most nem volt képes filmjébe belecsempészni némi élt és társadalmi mondanivalót. A Földön menekültként letelepedő idegenek témája bizony kihagyott ziccer.

Sötét zsaruk a Föld körül egyértelműen a franchise mélypontja. És persze nem azért, mert – VÉGRE – nő került a rivaldafénybe, hanem mert az alkotók totális tévútra vitték. Zsákutcába. Ebből így, köszi szépen, nem kérünk még egyszer! Nem (csak) sármos arcélre, kidolgozott felsőtestre és feminista attitűdre vágyunk, hanem ütős poénokra és valódi karakterekre. Egy Will Smithre. Tommy Lee Jonesra. Josh Brolinra. Vagy épp Emma Thompsonra. Olyanokra, akikre visszaemlékezhetünk. Felnézhetünk. Idézhetünk. És akikkel azonosulhatunk.

Bányász Attila

Képek: InterCom