Nem a felesége mérgezte meg, és sosem járkált álruhában – Minden, amit rosszul tudtunk Mátyás királyról

–

1443. február 23-án, 576 évvel ezelőtt született Hunyadi Mátyás Kolozsvárott, ma már úgy emlékszik rá mindenki, hogy „a törökverő vitéz és a hős asszony gyermekeként”. Mert Mátyás legendává válása befolyásolta a szüleiről később kialakult, ugyancsak legendás képet. Híres kormányzó és nándorfehérvári győztes apja gondoskodott katonai neveltetéséről és humanista műveltségéről, haditettei pedig széles körben ismertek a mai napig. Édesanyja, Szilágyi Erzsébet – aki valódi politikai tényezőként ebben a korban nem szerepelhetett – a gyermekeiért aggódó, azokat a politikai mesterkedések közt óvó nagyasszony mintaképévé vált a későbbiekben.

Koronázás közkívánatra a Duna jegén?!

Gyakran találkozhatunk azzal a legendával, hogy „a nép a Duna jegén közfelkiáltással királynak választja a fiatal Hunyadi Mátyást”. Ez azonban a valóságtól meglehetősen távol áll.

Ha arra gondolunk, hogy

bátyját lefejezték, őt elfogták Budán, majd fogva tartották Prágában, valószínűsíthetjük, hogy Mátyás inkább a bakó lépteit hallotta a folyosón, mintsem a hírnökét, aki magyar királlyá választásáról tudósította.

A nemzetközi helyzet mindeközben kétségbeejtő volt. A királyság nyugati határszélét részben III. Frigyes császár Német-római Birodalma, illetőleg a hozzá hű magyar arisztokraták tartották megszállás alatt, az északkeleti Felvidéken Jan Jiskra „huszita” csapatai foglaltak el nagyobb területeket, a déli határt pedig folyamatosan fenyegette a török.

A királlyá választáshoz elsősorban a Hunyadi családhoz hű főurak és ellenlábasaik megegyezésére volt szükség, de kellett volna hozzá az 1440 óta Bécsben őrzött Szent Korona is, ami nélkül nem lehetett törvényes módon koronázni a középkori Magyarországon.

A főurak kiegyezése után 1458-ban mégiscsak királlyá választották Mátyást, s pártolói közül többen (élükön nagybátyjával, Szilágyi Mihály kormányzóval) lekötelezettjüknek gondolhatták az ifjú királyt. Ő azonban nem akart e szerepnek megfelelni, így villámgyorsan lázadás tört ki ellene, amelyet azonban sikerrel hárított.

A Koronát csak 1463-ra sikerült visszaszereznie, de súlyos árat fizetett érte: 80 000 aranyat készpénzben (ez nagyjából a királyság bevételének negyede, a mai költségvetésre fordítva négy–öt ezermilliárd forintot jelentene), és a beleegyezést, hogy törvényes örökös nélküli halála esetén Frigyes vagy utódai örökölhetik a trónt.

Ezzel voltaképpen előkészítette a Habsburgok magyarországi térnyerését. Mentségére szól egyfelől, hogy égető szüksége volt a koronára, másfelől, hogy egy húszesztendős, frissen házasodott fiatalemberről beszélünk. A prágai fogságból ugyanis csak úgy szabadulhatott, hogy feleségül vette Podjebrád György (1458–1471) cseh király leányát.

Királynak tényleg király volt

Ha nem is járt a nép között álruhában, Mátyás remekül értett a hatalomgyakorláshoz. Ennek legfényesebb bizonyítéka, hogy az ellene szervezett három lázadást (1459, 1467, 1471), valamint az 1474-es belpolitikai válságot is sikeresen felszámolta. Ami a kormányzást illeti, ha van a közgondolkodásban téves toposz a korral kapcsolatban, akkor a király és a köznemesség kapcsolata ezek közé tartozik. Általános vélekedés, hogy hatalmát jelentős részben a köznemességre és a városokra „támaszkodva” tudta megőrizni az egymással vetélkedő főnemesekkel szemben, de ez köszönőviszonyban sincs a valódi forrásokkal. Hunyadi Mátyásnak uralkodása első percétől fogva nagy szüksége volt a nagybirtokosok támogatására. Trónra kerülését a Szilágyi Mihály által vezetett csapatoknak köszönhette, Nyugat-Magyarország megtartása csak úgy sikerült, hogy a Kanizsaiak, Gersei Petők, később a Szentgyörgyi és Bazini grófok mellé álltak.

A törökök ellen csak lokálisan lépett fel

Hunyadi János fiaként sok elvárással kellett megküzdenie, ezért is érdekes Mátyás török politikájának vizsgálata.

A köztudatban Mátyás törökverőként szerepel,

sőt, a mai napig tartja magát az a szemlélet, miszerint a király azért szeretett volna német-római császár lenni, hogy a Birodalom erejét is az oszmánok ellen fordíthassa.

Ezzel szemben – ízig-vérig reálpolitikus lévén – felmérte országa katonai és gazdasági erejét, s ezek ismeretében viszonyult a török kérdéshez.

Uralkodása elején a nándorfehérvári vereség után Hódító II. Mehmed nem tört ismét az országra, ám csak idő kérdése volt egy újabb hadjárat. A szultán birodalma 1458 táján ugyan még nem volt nagyságrendekkel nagyobb a Magyar Királyságnál, de az 1470-es évektől az „olló” nyílni kezdett, ezért Mátyás

igyekezett finoman, csak lokális megoldásokkal távol tartani a törököket, vigyázva, nehogy magára haragítsa a szultánt.

Így elkerülte azt, hogy a növekvő török birodalom teljes erejével az ország ellen induljon.

 

Keményen küzdött fia trónra lépéséért

Mátyás fiatal felesége, Podjebrád Katalin, aki mindössze tizenhárom éves volt, amikor hozzáment a nála hét évvel idősebb uralkodóhoz, 1464-ben meghalt, feltehetőleg gyermekágyi lázban, más forrás szerint tüdővészben, alig tizenöt évesen. Ezután bő évtizeden át nem volt királynéja az országnak. A király természetesen nem mellőzte a szebbik nem társaságát (gondoljunk csupán az 1470–1475 között az osztrák polgárleánnyal, Edelpeck Borbálával fenntartott viszonyára), de feleséget a magyar diplomácia csak nehezen tudott szerezni számára. Ezért előzte meg nagy várakozás 1476 végén Aragóniai Beatrix Magyarországra érkezését, akitől az uralkodó – és a politikai elit is – a törvényes utódot várta. Amikorra véglegessé vált, hogy erre nincs mód, Mátyás utódjának törvénytelen fiát, Corvin Jánost jelölte ki.

E döntése – legalábbis az utókor számára úgy látszik – merőben átalakította adománypolitikáját. Fiát hercegi rangra emelte, s a Hunyadi-vagyont neki adományozta. Nem riadt vissza attól sem, hogy nagybirtokos családokat (a Laki Túzokat, a Perényieket vagy éppen a Bánfiakat), bírói úton tiltson vagy ostromoljon ki birtokaikból Corvin János érdekében.

Füge helyett köszvény és agyvérzés

Kiirthatatlanul él a köztudatban az elmélet, miszerint Mátyás nem természetes halállal halt meg, ráadásul a halálba segítő kéz Beatrix királynéé volt. A mérgezett füge legendája szerint a már évek óta betegeskedő (többek között köszvénytől szenvedő) Mátyás a halála előtt közvetlenül fügét kért, de azt rossz ízűnek találta, és ez fel is bosszantotta – itt merült fel, hogy a rossz ízt méreg okozhatta, amit rögtön a királynőhöz kapcsolnak, aki a krónikás leírása alapján sem volt jelen a füge fogyasztásakor. De nem ez a legfőbb ellenérv, hanem az, hogy

a középkori Magyarországon az özvegy királynék sorsa sohasem volt könnyű, hisz befolyásuk csak férjük életében létezett, azon túl csupán „koloncok” voltak az új hatalom számára.

A szakértők állásfoglalása szerint Mátyás a rossz füge elfogyasztása után természetes halált halt, valószínűleg agyvérzést kapott. 1490 áprilisában épp Beatrix volt a legjobban érdekelt Mátyás mind további életben tartásában. Másfél évtizedes budai tartózkodás után tisztában kellett lennie vele, hogy a magyar politikai elit nem fogadná el egy nő uralkodását, így nem igazán lehetett motivációja a gyilkosságra.

Horváth Richárd

A szerző az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa.

Kiemelt kép: Wikipédia/Andrea Mantegna