Az élet még a legsötétebb helyzetekben is lehet szép!
Nem kertelek: imádtam ezt a filmet. Pontosan az a fajta vígjáték, ami szerintem mindenkire felvillanyozóan hat. Ennek pedig az a kulcsa, hogy valójában nem nevezhetjük vígjátéknak, bármennyit mosolygunk vagy kacagunk rajta. A Golden Globe-díjkiosztón ugyan a legjobb vígjáték kategóriáját nyerte meg, de a rendező, Peter Farrelly munkásságában például drámaként hivatkoznak rá. Hát nem mond ez el mindent? Egy emberi történet, aminek éppúgy van napos, mint árnyékos oldala, és ami Amerika legjobb arcát mutatja, miközben épp a legsötétebbet veszi célba. Gyárfás Dorka írása.
–
A szociálpszichológia szerint a rasszizmuson két módszer segíthet: ha a magát felsőbbrendűnek érző egyén és a kirekesztett olyan élethelyzetbe kerül, amiben együtt kell működnie egy közös cél érdekében; illetve a művészeten keresztül, aminek lehet érzékenyítő hatása, segíthet megérteni mások szempontjait. A Zöld könyv: Útmutató az élethez mindkét módszert magába foglalja, vagyis tökéletes recept alapján készült. És ha még hozzávesszük, hogy mindezt humorral tálalja, már senki sem menekülhet előle.
Tudjátok különben, mi az a „Zöld könyv”? Egy olyan füzetecske volt a ’60-as évek Amerikájában, ami azokat a szálláshelyeket listázta, ahol a színes bőrű emberek is megalhattak. Ahol nem kellett atrocitásra számítaniuk, ahol nem alázták meg őket.
Vagyis a Zöld könyv a szegregáció szimbóluma.
Elsősorban az Egyesült Államok déli részein, ahol nehezebben ment a fekete rabszolgák felszabadítása, és még sokáig tartotta magát a fehér felsőbbrendűség szemlélete. Sőt, egyes fehéreknek köszönhetően a mai napig tart…
A Zöld könyv című film főhőse, Doctor Shirley (valódi nevén dr. Don Shirley, mert filozófiából és zenetudományból doktorált) létező személy volt: egy virtuóz koncertzongorista az ’50-es, ’60-as években, aki a tehetsége folytán kiváltságos helyzetbe került. Még a déli államokba is hívták fellépésekre, többnyire gazdag magánpartikra. Klasszikus zenét játszott, ami színes bőrűként megint csak kivételessé tette: a feketék műfaja akkoriban a jazz volt, a komolyzenét nem fogadták el tőlük, talán ezért is nem hallottunk róla korábban, ezért nem kerülhetett a XX. század nagy zongoraművészei közé, Arthur Rubinstein vagy Szvjatoszlav Richter mellé. (Később megalkotta a saját zenei stílusát, amiben keveredtek a klasszikus és jazz-elemek.) Így is bámulatos karriert futott be ahhoz képest, amilyenről gyerekként álmodhatott.
A film egyetlen koncertturnéjának a története 1962-ben, amihez olyan sofőrt keresett, aki az esetleges incidensek során testőrként is fel tud lépni az érdekében. Mert hiába volt Don Shirley gazdag, elegáns és sikeres, és hiába utazott épp azért délre, hogy meghívásoknak tegyen eleget, ez csak még nagyobb eséllyel keverte bajba.
A különös álláshirdetés pedig épp jókor jelent meg egy bronxi olasz bevándorló, bizonyos Tony Vallelonga életében: az éjszakai bár ugyanis, ahol kidobóemberként dolgozott, pont bezárt egy pár hónapos felújításra. Bár Tony maga sem volt mentes az előítéletektől, ezúttal olyan helyzetbe került, amiben a pénz beszél, így elvállalta a nyolc hétre szóló megbízást.
A Zöld könyv tehát egy road movie: a turné állomásait követi végig, és azt, ahogyan ez a két – homlokegyenest különböző – ember boldogul egymással közben.
Sokan hasonlítják a Miss Daisy sofőrjéhez, csakhogy nem mindegy, hogy itt épp fordított a felállás: a megbízó (vagyis a főnök) a színes bőrű, aki kulturálisan és intellektuálisan is jóval magasabban áll a beosztottjánál (írni tanítja és az etikettre okítja), a sofőr pedig még kérkedik is azzal, hogy tojik a társadalmi előírásokra és a jó modorra, büszke az egyszerűségére és faragatlanságára. De ahogy egy igazán jó sztoriban kell: végül mindenki tanul a másiktól.
Régimódi recept alapján készült a Zöld könyv, az ember mégis azt kérdezi közben: miért nem találkozni több ilyennel a moziban? Kinek ne esne jól egy szívmelengető, humanista szemléletet hirdető, jellemkomikumra épülő történet, ami valódi szakmai alázattal és hozzáértéssel készült? Miért olyan ritka az egyszerre szórakoztató és komoly üzenetet hordozó film? Utoljára talán az Életrevalók egyesítette ilyen bravúrral a kettőt, és annak sikere azt bizonyította, hogy lenne igény az efféle történetmesélésre.
A Zöld könyv egyik legnagyobb erénye, hogy műfajilag besorolhatatlan, művészfilmnek mégis bajosan nevezhetnénk. Egyszerűen csak jó film.
Egyáltalán nem csoda, hogy az idei Oscaron öt kategóriában szurkolhatunk neki – ahogy lassan az sem, hogy ez, és a Golden Globe-győzelmek azonnal kiváltották az ellenreklámot is. Amerikában sorra kerültek elő a lejárató hírek a rendező (Peter Farrelly) és forgatókönyvíró (Nick Vallelonga – a történet főhősének fia) személyével, múltjával, és a színészek kijelentéseivel kapcsolatban, de ezt ilyen távolságból nyugodtan betudhatjuk annak, hogy túl erős vetélytársa lett a többi Oscar-jelöltnek, és a harc egyre kiélezettebb. Az a vád meg végképp az abszurditás kategóriájába esik, hogy nem „jól szolgálja” az antirasszizmus ügyét, mert egy olyan főhőst választott, aki nem tipikus képviselője a kisebbségnek.
Valóban nem: Doc Shirley figurájának épp az a szépsége, hogy nem képvisel senkit saját magán kívül, ahogy a film csúcspontján, egy éjszakai jelenetben maga fogalmazza meg: a feketéknek túl fehér, a fehéreknek túl fekete, a férfiaknak nem elég férfi. Vagyis
semmi sem fekete-fehér, ha úgy tetszik. Ez a Zöld könyv legfőbb üzenete, és aki bele akarja préselni bármilyen irányzatba vagy mozgalomba, annak bele fog törni a bicskája, hála istennek.
Sokkal bölcsebben teszi mindenki, ha inkább a két főszereplő játékában és a köztük lévő összhangban gyönyörködik. Mahershala Alitól ugyan nem meglepő ez az alakítás, mert a Holdfény és a True Detective után egyértelműen látszik: korunk egyik legnagyobb színészével állunk szemben, aki olyan könnyedén prezentálja ezt a figurát, mintha meg sem kottyanna neki; Viggo Mortensen viszont igazán nem volt kézenfekvő választás a valós koránál húsz évvel fiatalabb, a valós súlyánál pedig húsz kilóval nehezebb olasz bevándorló szerepére. Mégis szenzációs benne, ami azért is meglepő, mert eddig nemigen adódott alkalma megcsillogtatni a vígjátéki képességeit.
Ritkán írhat le az ember ilyesmit, de a Zöld könyv – Útmutató az élethez az a fajta film, amit akárhányszor meg lehet nézni, és mindenkinek jó szívvel ajánlhatja az ember. Az idei Oscar-felhozatalban több film is foglalkozik a rasszizmus témakörével, és mindegyik másképp, de senki nem tagadhatja, hogy olyan alkotásokra is szükség van, amik nem sokkolni akarnak, és nem is bűntudatot ébreszteni, hanem pozitív példamutatással (még ha kissé megszépítve is a történteket) inkább inspirációt nyújtani.
Nincs szüksége több reklámra, úgyhogy abba is hagyom. Szaladjatok megnézni!
Gyárfás Dorka
Képek forrása: IMDB
