Istennő, de milyen áron? – Két nő viaskodott benne: Maria és Callas

–

La Divina

Milliószor próbáltam már elmagyarázni, miért imádom az operát. Képtelenség.

Ha rosszul csinálják, az opera nevetséges. Irritáló. Ha viszont jól, akkor nincs csodálatosabb nála. És – számomra – nincs csodálatosabb Maria Callasnál.

Ő egyesített mindent, amiért ezt a műfajt szeretni lehet: sodró erejű színészi játék, őrületes jelenlét a színpadon, és a technikai tudásnak egy olyan magas szintje, amelyre csak kivételes nagyságok jutnak fel.

La Divina. Az istennő. Ez volt a beceneve. Primadonna assoluta – mondják rá az olaszok: ő volt a legek legje, aki fénykorában bármire képes volt a hangjával, és egyetlen kézlegyintéssel tömeghisztériát váltott ki.

Ó, nem, ebben semmiféle túlzás nincs: a filmben például mutatnak néhány New York-i fiatalt, akik a Metropolitan Opera épülete előtt napokon át álltak sorba, amikor Callas hét ínséges esztendő után visszatért az intézménybe. Az egyik fiú a könnyeivel küszködve beszél az énekesnőről, olyan rajongó és tiszteletteljes szavakkal, mintha nem is emberi lényről volna szó.

Ülünk a moziteremben, és nézzük a gyakran mindenféle kommentár nélküli archív felvételeket: Maria jelmezt próbál. Maria bejárja a színpadot. Maria interjút ad, sajtótájékoztatóra rohan, tűri a vakuvillogást, elegánsan megfeddi a tolakodó zsurnalisztákat. Frizurája mindig tökéletes, ő maga a legcsodálatosabb ruha- és kalapkölteményekben pompázik, mozdulatai kecsesek, válaszai frappánsak és mélyek egyszerre.

Szeme, az a jellegzetes macskaszem csak néha árulja el, hogy odabent szörnyűséges háború dúl. Az éjfekete tusvonal csak egyszer tűnik el az egész film, az egész élet folyamán. És Mariának ez lesz a veszte.

Tökéletes díva – de milyen áron?

María Ána Szofía Kekilía Kalojeropúlu New York-ban született 1923-ban. Édesapja akkor már Callasra egyszerűsítette a nevét az újhazában, így a kislányt is Maria Callas néven kezdték emlegetni. Noha már egészen kicsi korában kiderült, hogy istenadta tehetsége van az énekléshez, azt még elvakult anyja sem sejthette, hogy ez a név egyszer majd egyet jelent az opera műfajával.

Válása után a mama fogta a gyerekeit, és 1937-ben visszautazott az óhazába. A filmben Callas csak óvatosan beszél ezekről az időkről: kemény időszak volt a háború miatt, de ez nem feltétlenül tesz rosszat az embernek, megerősíti.

Sohasem tudjuk meg, hogy mi az igazság abból, hogy az anyja prostituáltként adta el Mariát a német megszállóknak.

A lány fiatalon pattanásos volt, folyton súlyproblémákkal küzdött. Az anyja megtiltotta neki, hogy öt percnél tovább nézze magát a tükörben, és hajcsárként felügyelte, mennyit gyakorol. Erről már nyíltan beszél Callas is: hogy neki nem volt választása. Ő nem ezt az életet akarta, de az anyjának nem lehetett ellentmondani. Aztán hozzáteszi: a sors ellen nem lehet hadakozni, és ő tisztában vele, milyen tehetséget kapott a Jóistentől. De vajon ez tényleg feljogosít bárkit, hogy visszaéljen vele?

Ez a film központi kérdése, és emiatt nem csupán azokat kavarja fel, akik maguk is rajonganak Callasért vagy épp az operáért. Callas története egyetemes sorstragédia, az A Maria Callas-sztori pedig objektíven, de nagyon sokatmondóan dolgozza fel, hogy csinálunk sztorit valakiből ahelyett, hogy hús-vér, érző emberként tekintenénk rá.

Cseberből vederbe

Édesanyja után a férje, Giovanni Battista Meneghini volt a másik, a jobban akarta tudni, ki az a Maria Callas Maria Callasnál.

A férfi – ahogyan azt az énekesnő elég nyersen elmondja levelezésében – eleinte tényleg védelmezte Mariát és egyengette az útját ebben a feszültségekkel teli operavilágban. Aztán Meneghininek a fejébe szállt a felesége dicsősége, és egyre agresszívebben tárgyalt a nagy operaházakkal, elviselhetetlenné alakítva a helyzetet. Maria már nem társ volt, hanem eszköz, aranytojást tojó tyúk, a kulcs a társadalmi ranghoz és a befolyáshoz. Csakhogy Callas ezúttal a sarkára állt, és otthagyta a zsarnokoskodó férfit. Elválni azonban a korabeli törvények miatt nem tudtak – Callas sokéves huzavona után visszaadta amerikai állampolgárságot, hogy a görög törvények értelmében – templomi esküvő híján – szabad nő legyen.

A világ ebből persze mindössze annyit akart látni, hogy „minden idők egyik legcsillogóbb operasztárja a görög milliárdos Aristoteles Onassis szeretője volt”. A film finoman, de kíméletlenül bontja ki e kapcsolatot: a kezdeti idők interjúiban Callas barátként mesél Onassisról, de túlcsorduló érzelmekkel, túlzó jelzőket használva. Tulajdonképpen sohasem mondja ki, hogy ők egy pár, de látunk közös nyaralási videókat, barnára sült, smink nélkül is sugárzó, boldog Mariát, és világgá harsogja, hogy „Aristó azt mondta neki: ideje kiélveznie a mérhetetlen sok pénzt, amit megkeresett”. Hogy életében először pihenhet.

Ez különös, de nagyon fontos mondat, és érthetővé teszi, „mit evett” ez a világszép nő a nála alacsonyabb, „lángosképű”, idősödő Onassison. Aristó volt az első, aki nem akarta betörni, megregulázni és irányítani Mariát. Ő pedig ezt végtelen szerelemmel hálálta meg.

Elhagyott istennő

És ekkor jön a kegyetlen fordulópont: miután Maria kilenc évig rajong „barátjáért”, a lapokból tudja meg, hogy Onassis feleségül veszi Jackie Kennedyt. Mivel a Callas-afférral az egész világ tisztában van (legalábbis azt hiszi), az énekesnőt ennél jobban nem lehetett volna megalázni.

Egészsége megrendül. Súlyfeleslegét pályája első felében brutális diétákkal tudta csak leadni. A nádszálderék, a törékeny testalkat nem marad büntetlenül: sérvműtét következik, aztán Maria idegei felmondják a szolgálatot.

A hang pedig kényes műszer: karrierje során nem először úgy tűnik, végleg odalesz.

Ez a másik – nagyon jól kidolgozott – szála a filmnek. 1958-ban, Rómában hangi problémák miatt (a próbák során megfázott a huzatos teremben) Callas az első felvonás után nem tudja folytatni a Norma előadását. A római közönség pedig ellene fordul, mintha csak egy gép lenne, amely énekel, ha felhúzzák. Sokkoló azt az agressziót, azt a mérhetetlen rosszindulatot látni, amivel Callast ezekben a napokban illetik az olasz fővárosban – ő pedig évek múltán is vissza-visszautal a traumatikus élményre, amikor majdnem meglincselték, csupán azért, mert beteg lett. Mintha csak úgy menne az, hogy a művészet gombnyomásra jön, ha fizetnek érte.

Callas többször is rosszul lett színpadon, több előadást kellett félbeszakítania, emiatt elterjedt róla, hogy „hisztis díva, elszállt magától, és mindenféle allűrjei vannak”.

Az Onassis-botrány után azt pletykálták, hogy megőrült, és a saját lemezfelvételeit hallgatja naphosszat párizsi lakásában. A film levélrészletekkel magyarázza meg, mi is volt a valóság: Callas azért hallgatta a saját lemezeit, hogy rájöjjön, mint csinált máshogy fénykorában, min kell változtatnia, hogy újra a régi legyen.

Onassis a Kennedy-frigy kudarca után visszatér Mariához, ám hamarosan meghal. És egy kicsit vele hal Callas is.

A mások élete

Callas nem akarta ezt az életet. Nem akart sztár lenni, de ha már belekényszerítették, akkor a legjobb akart lenni. Tanára szerint minden diákot végighallgatott a zeneakadémián, jegyzetelt, tanult. Ha bármit kért tőle, másnapra tudta. És ő lett a legjobb, a bel canto stílus etalonja, aki éteri hangon, játszi könnyedséggel oldja meg a leggyilkosabb énekesi feladatokat is.

Csakhogy – amint azt a filmben elmondja – benne két nő viaskodik: Maria és Callas.

Az utóbbi is az előbbiből táplálkozik, Maria azonban egészen másfajta életre vágyott. Családot szeretett volna, gyerekeket, boldog hétköznapokat. Többször is elmondja: szerinte a nő számára ez a legnagyobb boldogság. Persze fel lehetne szisszenni ezen, hogy „micsoda maradi felfogás”. Csakhogy akkor pont a lényeg fölött siklanánk el: Maria Callas életének tragédiája az volt, hogy nem adatott meg számára a választás szabadsága. Callas nem antifeminista volt, hanem mások diktatórikus eszközeinek az áldozata: megfosztották őt attól, hogy úgy éljen, ahogyan szeretne.

Szívszaggató látni, ahogy szétszaladnak a vonásai, miközben erről beszél. Az arc, az ikonikus arc egy pillanatra megmutatja a mélységes mély szomorúságot. Aztán felocsúdik, kapunk egy csodálatos mosolyt, és hozzáteszi: „a sorssal nem hadakozhatunk”. Show must go on…

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Doug Griffin/Toronto Star