„Christian Dior, haute couture – Nem tudom, mit jelent, de muszáj volt mondanom” – hangzott el a 2015-ös Golden Globe-gálán Jennifer Lawrence szájából, aki nyilván megint a vicces formáját hozta (nehezen tudom elképzelni, hogy ne tudná, mit jelent az haute couture), de az emberek jelentős hányadának valóban fogalma sincs róla. (Ugyan miért is lenne annak, aki nem tanult divatról, és fittyet hány arra is, ki mit tervez a szezonban.) 

Hogy önmagában mi a magas szabászat (ez a szó konkrét fordítása) lényege és értelme, az persze jóval összetettebb annál, mint az, hogy vállat vonogatva azt gondoljuk: „úgyse' veszi fel senki ezeket a drága göncöket, akkó' meg minek”. 

A világon összesen nagyjából négyezer ember él, aki couture- darabokat vásárol.

Olyan nevek, mint például Daphne Guinnes (a Guinnes-sörgyár örökös), Danielle Steel (bestseller író, szóval számomra is van még némi remény, hahaha), Uljána Szergejenko, egy orosz multimilliárdos exfelesége (aki egy ideje szintén couture tervezővé avanzsált) vagy Ránija jordán királyné. A világ társadalmi krémje viseli a divathéten bemutatott darabokat, de többnyire egyedileg terveztetnek a kiválasztott mesterrel.

Maga a couture-kollekció valójában egyfajta presztízs a divatháznak. Nehéz elérni, hogy valaki couture-tervezővé válhasson, komoly kritériumoknak kell megfelelnie, bár manapság lazulnak az elvárások. Az egyik fő szabály például az, hogy a daraboknak szigorúan kézzel kell készülnie, viszont az utóbbi időben rukkoltak már elő 3D-s nyomtatással készített formákkal és anyagokkal is az haute couture-weeken, ami eredetileg tilos lenne.

Hogy mennyibe kerülnek ezek a ruhák? Most egy kicsit kapaszkodj meg. Egy-egy ilyen darab nagyjából tízezer dollárnál kezdődik, és akár több millió dollárt is érhet.

Hogy miért költ ez a szűk kör ennyit ruhára, az olyan kérdés, mintha egy megszállott autógyűjtőtől megkérdeznénk, miért áll a garázsban az a rengeteg drága autó, ha szinte soha nem használja őket. (Jó, mondjuk, az autó befektetés is, el lehet adni – egy másik megszállott gyűjtőnek, akinél szintén csak a garázsban áll majd letakarva.)

De lássuk, idén milyen kreációkat vonultattak fel a divatházak, és igaz-e, hogy ez a drága parádé már egy ideje csak önmagát ismétli, és előbb-utóbb felfalja magát.

A megújulásra való képesség és a hagyományőrzés

Nem lehet könnyű átvenni egy-egy legendás alapító tervező után a stafétabotot. Nagyon kevesen képesek azon az ultravékony mezsgyén haladni, hogy meg is őrizzék a névadó karakteres stílusjegyeit, és képesek legyenek arra is, hogy belevigyék önmagukat, mindezek mellé pedig szezonról szezonra legalább valamennyire megújuljanak.

Balmain

A Balmain-ház ifjú tehetsége idén tervezett először haute couture-t. Olivier Rousteing nagy közönségkedvenc (nemcsak nekem, hanem például a Kardashian-klán favoritja is), rajta áll volt most a divatvilág vérszomjas szeme. 

Rousteing Pierre Balmain munkássága előtt tisztelgett, az ő legendás vonalvezetéseit, formáit és alakzatait csempészte vissza első couture-kollekciójába. Szerintem Rousteing egy John Gallianóhoz hasonló tehetség. Nagyon kedvelem a munkáit, közel áll a szívemhez a vonalvezetése és a formákról való gondolkodása. Bár Galliano jóval komplexebb, de Rousteing még fiatal, nincs lemaradva semmiről.

Balmain

Az Elie Saab márkanév régóta ismerősen csenghet, főleg azok számára, akik sokszor bújják a gálák divatjelentéseit, ugyanis a színésznők előszeretettel válogatnak innen a legjelentősebb vörös szőnyeges eseményekre. De a stílusjegyeiben eléggé hasonló Zuhair Muradot is ebbe a kategóriába sorolhatjuk.

Ez a két tervező biztosra megy: lélegzetelállítóak a kreálmányok, alig érzékelhető a megújulás, de szinte biztos, hogy mindenki a csodájára jár évről évre a fényes, csillogó, hercegkisasszonyos daraboknak. (A húgommal rendszeresen küldözgetjük egymásnak Saab és Murad estélyi belépőit, hogy „Váó, nézd, ezt úgy felvenném!”)

Sok közük volt ahhoz, hogy az úgynevezett naked dress (meztelen ruha) berobbant a divatba. Az alábbi képen látható megoldások is ilyenek. Ezeknek a ruháknak az a lényege, hogy úgy tűnjön, mintha csak gyémántokkal lenne borítva a tested.

Elie Saab

A Chanel az egyik legnagyobb név a szakmában. A nyolcvanöt éves kreatív igazgató, Karl Lagerfeld 1980 óta ül a divatház vezetői székében, és alapvetően hagyományőrzőnek tekinthető a munkássága. Képes volt megőrizni Coco Chanel hamisítatlan stílusjegyeit, amit pedig az anyagokkal művel, az egészen elképesztő, már ami a kidolgozásukat illeti. Viszont nekem túl unalmasak, túl konzervatívak ezek a vonalak, és sokszor érzem úgy, hogy szinte ugyanazt látom évről-évre. 

Stílus dolgában elvileg nem vitatkozunk, hiszen kinek a pap, kinek a papné, de vitán felül áll, hogy a Chanel-kosztüm ma is alapdarab azok ruhatárában, akik ezt a luxust megengedhetik maguknak.

Chanel

A couture csakis hordhatatlan lehet?

Ez a kritika nemegyszer érte már az haute couture vonalat, de lehet vele vitatkozni.

Akad közöttük sok olyan egyszerűbb kollekció, ami simán elmenne az utcára is, anélkül, hogy különösebb feltűnést keltene. A divatheteknek nem az a lényege, hogy mindenképpen megbotránkoztasson, néhány divatháznak pedig ez egyáltalán nem célja. (Mások viszont nagyon is erre utaznak.)

Valentino

Valentino és Givenchy idén abszolút hordható darabokat hoztak – rájuk egyébként sem jellemzők a szélsőségek. 

Nem különösebben extravagáns, újító kollekciók ezek. Egyébként is, ki várhatná el a tervezőktől, hogy szezonról szezonra valami egészen merésszel és eredetivel rukkoljanak elő? Gondoljunk csak bele, évente hány ruhát, mennyi új megoldást jelentene ez. Gyakorlatilag lehetetlen kivitelezni. Ez csak néhány egészen zseniális elmének sikerül.

Givenchy

Aki kizárólag couture-t tervez

Jean Paul Gaultier

Viszont olyan is van, aki csak couture-t tervez. Jean Paul Gaultier 2015-ben bejelentette, hogy nem készít több ready-to-wear darabot, csakis a couture-kollekciókra fog koncentrálni:

„A túl sok ruha kinyírja a ruhákat. A divat megváltozott. A ruhák elburjánzottak. Nyolc kollekció szezononként, az tizenhat egy évben. (…) Nincs elég ember, aki ezeket megvenné. Olyan ruhákat készítünk, amik nem arra valók, hogy hordják őket. (…) Vannak olyan márkák, mint például a Zara, a H&M vagy az Uniqlo, amik nagyon jó ruhákat készítenek nem túl drágán. Az emberek fel tudnak öltözni nem túl sok pénzből. Akkor minek vegyék meg a drága ruhákat?” – nyilatkozta Gaultier. 

Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor mi értelme sok ezer dollárért couture-t gyártani, de mondom máris a választ: ha sokkal több tervező gondolkodna így, akkor visszaesne a tömeggyártás. A világ divatipara iszonyúan felgyorsult, és ahogy Gaultier is fogalmazott, a ruha kinyírja a ruhát, ergo: előbb vagy utóbb, de a divat kinyírja önmagát. Ennyi ruhát, ennyi stílust az életben nem hordunk (kivéve az elvakult fashionisztákat). Sokkal jobb volna arra sarkallni a népeket, hogy szerezzenek be jó minőségű alapdarabokat, és azokat variálják gyorsan elhasználódó darabokkal és kiegészítőkkel. 

Gaultier egyébként az egyik kedvenc tervezőm évek óta. John Gallianón kívül ő az, aki olyan egyedi, mindig megújuló, markáns stílussal és érzékenységgel rendelkezik, hogy nyugodtan nevezhetjük kivételes tehetségnek.

Amikor a divat felfalja önmagát

Azonban hiába az eddig felsorolt, csodás kollekciók (volt jóval több is, de én ezeket emeltem ki, a többiből ITT mazsolázhattok), mindenki egy bemutatóról beszélt az Instagramtól a legnagyobb divatmagazinokig. 

Viktor&Rolf sosem arról volt híres, hogy a hordható divatot támogatta volna. Kollekciói egytől egyig meghökkentők, formabontók, és – mondjuk ki – javarészt hordhatatlanok. De gondolom, a megrendelőik nem feltétlenül ezekből válogatnak maguknak, hanem egyedi darabokat rendelnek. A holland tervezőpáros mindig eléri, hogy rájuk irányuljon a figyelem, de idén még ennél is tovább mentek. 

(A teljes kollekciót a fotóra kattintva nézhetitek meg:)

Viktor&Rolf olyan előszeretettel használt üzeneteket varrt a csöppet sem visszafogott ruhákra, amikkel gyakran találkozni az instant social media felületeken. Ilyeneket, mint „Bocs, hogy késtem, jönni se akartam”, vagy „Baszki, megyek Párizsba”. De szerintem a legjobban a hatalmas „NEM” felirat üt. 

Én ezt az egészet úgy értelmezem – egy kicsit továbbgondolva – az egyébként egyszerű üzeneteket, hogy talán hagyni kéne ezt az egész felhajtást a picsába. Minek pörögtök a divaton ennyit, amikor előbb-utóbb úgyis a szemétben végzi az összes ruha? Szerintem összességében ezt akarták sugallni. 

Természetesen ez a folyamat jóval összetettebb, ráadásul nem is látjuk teljes egészében a működését. De az bizonyos, hogy annyi hatás és inger éri a vásárlót, és olyan testközelbe kerül a divat elitjével a social medián keresztül, hogy elfelejtjük: ezeket a ruhákat csak egy szabad szemmel láthatatlan réteg engedheti meg magának. 

A többieknek, azaz nekünk meg marad a nyálcsorgatás vagy a divatmúzeumok. Meg az Instagram.

Szentesi Éva

Források: ITT, ITT és ITT