A New York-i metró közönségét 2009 végén, 2010 elején igencsak zavarba hozták a patinás Whitney múzeum marketingesei: Georgia O’Keefe életmű-kiállítását a művésznő hatalmas virágképeivel hirdették, amikkel teleplakátolták az egész várost. A zavarba ejtő csak az volt, hogy ezeket a virágokat nem volt nehéz valami másnak, és nem virágnak látni, ugyanis épp ez a lényegük: hogy a valóságosat absztrakttá tegyék, amiről aztán már mindenkinek az juthat eszébe, ami csak akar. Mindenesetre Georgia O’Keeffe annak idején, amikor festette őket (az 1920-as években), kikérte magának, hogy erotikus töltetűnek szánta volna a szuperközeliben ábrázolt szirmokat. „Ez csak a férfiak interpretációja, akik nem tudnak mit kezdeni egy nő művészetével” – vallotta.

Mert természetesen először is a férfiakat kellett meggyőznie arról, hogy ő is van akkora művész, mint hímnemű kortársai. 1887-ben született, és egy olyan korban kezdett el alkotni, amikor már engedélyezték a nőknek is, hogy művésszé váljanak, de egy bizonyos falat mégsem törhettek át, sosem vették őket igazán komolyan. A XX. század eleje tele van olyan női művészsorsokkal, amelyek férfiak mellett, illetve azok árnyékában maradtak, de jelentőségüket, valódi teljesítményüket csak mostanában kezdik elismerni. És persze nem árt, ha van mögöttük egy olyan sztori, amivel el is lehet ma adni őket – mint Frida Kahlónak.

Georgia O’Keefe sztorija nem különösebben izgi. Az amerikai Középnyugaton (Midwesten) nőtt fel – amit nagyjából úgy képzeljetek el, mint Dorothy gyerekkorát az Óz, a nagyvarázslóból. A szülei farmon dolgoztak, így Georgia első vizuális élményei a végtelen kukoricamezőkhöz kötődtek. A hatalmas táj, a felhőkkel szegélyezett kék ég, és a természet ereje olyan meghatározó élménye, ami egész életművében jelen van. Hiába költöztek később városba, majd élt fiatal felnőttként New Yorkban is, valójában sosem szakadt el a természettől, mindig is abból merített erőt.

Még a várost is tájnak látta – egyik híres korszakában felhőkarcolókat festett, de egész másképp, mint ahogy mi ismerjük őket a valóságban. Számára mágikus erővel bírtak, mint, mondjuk, az éjszakai égbolt felé törleszkedő mamutfenyők.

Azt nem lehet mondani, hogy Georgia O’Keefe tehetségét bárki elnyomta volna. Hamar felismerték, és ahogy ő maga nyilatkozta egy portréfilmben: már 12 éves korában tudta, hogy festő lesz belőle. Az iskoláiban mindenütt kiemelkedett a többiek közül, mégis, amikor elvégezte őket, először nem hitt magában, nem gondolta, hogy meg fog tud élni festőként, ezért elszegődött a reklámiparba grafikusnak, aztán tanítani kezdett. Persze közben is alkotott – elsősorban szénnel – és már ezeken a rajzain is megmutatkozott későbbi stílusa: hogy minden absztrakttá vált a kezei között.

Forrás: Getty Images

Amikor New York egyik elismert fotósa és galériavezetője, Alfred Stieglitz először látta meg a munkáit 1916-ban, állítólag így kiáltott fel: „Végre egy nő a papíron!” Ő tehát nem tartozott a férfi felsőbbrendűség hívei közé, olyannyira, hogy Georgia O’Keeffe eleinte mindent neki köszönhetett. Nincs az a tehetség, amelynek ne lenne szüksége mentorra – valakire, aki bátorítja, terelgeti, és alkalomadtán menedzseli is. Alfred Stieglitz pedig az élete második felét éppen erre áldozta. 1917-ben rendezte az első saját kiállítást O’Keeffe műveiből, és később még több, mint húszat. A viszony nemcsak szakmai alapokon nyugodott, személyes vonzalom is fűtötte. Kisebb botrányt okozott New Yorkban, amikor Stieglitz a saját galériájában kiállította az O’Keefe-ről készített aktfotóit – annál is inkább, mert akkor még nős volt. Őket persze nem érdekelte, ki mit gondol róluk.

A 23 évvel idősebb, már középkorú Stieglitz nem sokkal később elvált, és 1921-ben elvette O’Keeffe-t – ez segített a festőnőnek bekerülni a kor művészeti köreibe, ugyanakkor nem lehetett könnyű élete így sem.

A házasság nem volt egy fáklyásmenet, mégis összetartotta őket – ahogy O’Keeffe nyilatkozott róla később –, hogy mindketten szenvedélyesen érdeklődtek a másik művészete iránt. És egyiküket sem érdekelte a pénz.

Stieglitz nem az a fajta galériatulajdonos volt, aki minél nagyobb üzletet próbált a művészetből csinálni – épp ellenkezőleg. O’Keeffe visszaemlékezései szerint kifejezetten lebeszélte a látogatóit a vásárlásról, mert minden kiállított művet magának akart megtartani.

Alfred Stieglitz Georgia O'Keeffe festményeivel - Forrás: Getty Images

Házasságuk korai időszakában készültek O’Keeffe New York-i felhőkarcolókat ábrázoló, de azokat elemelő képek, és a nyári víkendházuk környezete által ihletett virágábrázolások is (amiket bajosan lehetne csendéletnek nevezni). Ám a kapcsolat viharait O’Keeffe olyan nehezen viselte, hogy egy ponton nem is bírta tovább. Elutazott Új-Mexikóba (1929-ben), ahol végre békére talált, és előbb megszakításokkal, majd végleg kialakította az új otthonát.  

Stieglitz 1946-ban meghalt, és O’Keeffe sosem ment többé férjhez, élvezte a magányt a hatalmas sivatagban. Ez sugárzik a képeiből is: a sivatag csöndje és ereje, és az őt szemlélő művész hallgatag csodálata. Élete második felében O’Keeffe állatcsontokat és koponyákat gyűjtött a környékbeli hegyekből, és ugyanúgy festette meg őket, mint a virágokat: mintha nem azok lennének, amik. Nem tudott betelni az állati maradványok formáival és szépségeivel, és sosem emlékeztették őt a halálra – talán inkább a halhatatlanságot jelképezték.

Hosszú élete volt, majdnem negyven évig élt a sivatag közelében, de közben azért sokat utazott, repült, és a horizont szépségébe beleszeretett a repülő perspektívájából is (ezt is több képen megörökítette). Közben szikár, csontos, egyenes gerincű, undok és modortalan öregasszony lett belőle.

Idősként is olyan karakteres szépség, akit előszeretettel fényképeztek – már amikor engedte, mert nem volt túl nyitott természetű ember. Azért még ebben az időszakban is jutott egy fontos kapcsolat neki, egy nála csaknem hatvan évvel fiatalabb férfival, Juan Hamiltonnal – amivel megint sikerült a művészvilág és a környezete kedélyeit borzolni.

Forrás: Getty Images/Conde Nast Collection/Cecil Beaton

Hamilton később úgy emlékezett rá: „Azt hiszem, azért alakult így, mert ott voltam, elérhető voltam, fiatal voltam, magas és vékony – szerette a vékony embereket. Nem kedvelte a túlsúlyosokat maga körül. Magasan hordta az orrát, nem csak a művészetben. Minden részletre nagyon ügyelt, az ablak elhelyezkedésétől kezdve egészen odáig, hogy hogyan ömlik be rajta a fény, vagy miként helyezed a virágot a vázába” – mesélte a Harper’s Bazaarnak. Hamilton ugyan keramikusművész volt, de mindenesként került hozzá: szerelt, cipekedett, elvégzett minden munkát a ház körül, és lassan a bizalmasa lett. Mivel egy válásból menekült hozzá, jólesett neki, hogy hamar nélkülözhetetlenné vált, ugyanakkor nem ájult el O’Keeffe nagyságától.           

„Éles elméjű, okos nő volt, és mindenre emlékezett a régi időkből, arról, hogy milyen volt, amikor először lépett Stieglitz galériájába, melyikük mit mondott, milyen volt a lift. Imádott a múltról beszélni.”

A fiatal férfi és az idős nő kapcsolatát azonban állandóan támadták: a helyiek konzervativizmusból, a művészek meg azért, mert úgy gondolták, Hamilton csak a festő hagyatékára és örökségére pályázik. O’Keeffe ebben az időszakban már nemigen tudott dolgozni, sokat betegeskedett, és a látását is lassan elveszítette. 98 és fél évesen halt meg 1986-ban, kis híján átélt egy évszázadot. És ha ő nem is érezte úgy, hogy megkapta volna azt az elismerést, ami járt neki, valójában közben Amerika első számú női művésze lett. Igaz – épp ez volt a baja.

„Nagyon is tisztában volt a munkája értékével” – mondta még Juan Hamilton. „Minden festményét osztályozta, és nagyon kemény tudott lenni magával. Sokan írtak róla, és voltak, akik megpróbálták csökkenteni a jelentőségét. Festőnőként utaltak rá, és ő sosem csak legjobb festőnő szeretett volna lenni. Az egyik legjobb festő akart lenni.”

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Tony Vaccaro