Ki az a Viharsarki Kattintós? – Az író-költő-tehenész Hartay Csabával beszélgettünk

–

„Baromi rossz kölyök voltam”

Gyerekként hülyeséget hülyeségre halmozott, első gimnáziumából rövid úton eltanácsolták, később két felsőfokú oktatási intézményben is megfordult, mindkettőből diploma nélkül távozott. De mi volt a baj?

„A lustaságom, a lázadás, az örökös küzdés a konformizmus és konvenciók ellen” – mondja. – „Ezért sem ment a megszabott keretek közé szorított tanulás. Túl fiatal és nyughatatlan voltam minden iskolához. Most meg már félnék belekezdeni. De közel húsz éve elvégeztem egy újságíró sulit, magamnak néztem ki, nem tartott sok évig, és a lényeget megtanították. Olyan barátságok köttettek ott tanárokkal, diáktársakkal, hogy a mai napig tartanak. Anno a Népszabadságnál lehettem gyakornok, majd két évig állásban voltam a Békés Megyei Hírlapnál.

Szegény anyuék mennyit küzdöttek velem. Nem is ajánlom senkinek ezt az utat. Talán csak annyit üzennék a kamasz önmagamnak, hogy olvasson többet.

Nem lehet elég korán elkezdeni. Viszont nekünk volt egy Művésztelep nevű helyi bandánk, ahonnan a mai napig ihletet merítek a prózámhoz. Mindig csak addig mentünk el, hogy épp nem vittek el a rendőrök.”

„Mittudomén’ hol van a vastag zoknid”

Az irodalom sokáig csak untatta, mígnem egyszer másodikos gimnazistaként belenézett egy érettségire készülő társa könyvébe. „Vak ügetését hallani hajdani, eltévedt lovasnak” – olvasta, és közben hallotta, látta is a lovast. Egy új világ nyílt meg előtte, olyannyira, hogy maga is elkezdett írni – mostanáig nyolc verses- és négy prózai kötete jelent meg. Jellemzően a mindennapok banalitásából építkezik, amire kissé talán szélsőséges, de mindenképpen plasztikus példa az Óda hétköznapokhoz című alkotás:

„Kapd össze magad gyerünk / Nem érek rá szarakodni / Jó lesz az a kabát tök mindegy / Mittudomén’ hol van a vastag zoknid

A szerkesztőségből a tehenészetbe

A Békés Megyei Hírlap után egy éles váltással a családi vállalkozásban kezdett dolgozni – a szarvasmarhatelepen.

Igaz, tehenet soha életében nem fejt, ahogy az etetés vagy a trágyázás sem az ő reszortja. A gazdaság működtetésével kapcsolatos feladatokat végzi – irányítás, anyagbeszerzés, adminisztráció –, édesapja négy és fél évvel ezelőtti váratlan halála óta társtulajdonosként is. Mindez bizonyos szempontból kedvez az alkotásnak:

„Rengeteg embertípussal találkozom. Néha azt veszem észre, hogy nem is arra figyelek, mit mond az illető, csak a szája mozgását nézem, a gesztikulációt, a grimaszokat raktározom, mintha el akarnám majd játszani őt egy novellában. A kétezres évek elején, napilapos újságíróként, amikor még harcoltam apám ellen – majd én megmutatom, hogy a teheneken kívül is lehet pénzt keresni –, szintén rengeteg szituációba botlottam. Meg kellett oldanom mindenféle konfliktust, kibogozni csalási ügyeket, a sajtón keresztül elzárni udvarokban felbugyogó szennyvizet – maradéktalanul sosem sikerült persze, de összefutottam emberekkel, akiknek ma is hallom a hangját.”

Hogy mikor ír, ő maga sem tudja pontosan: hol innen, hol onnan csen el egy-egy órát. Ami verseknél még nem is probléma – azok valahogy jönnek –, prózánál már annál inkább.

„Kiléptem egy apátlan térbe”

Több művében ott bujkál édesapja emléke is, akivel egyébként meglehetősen ambivalens volt a kapcsolatuk.

„Apám sosem fogadta el igazán, hogy írok, és könyveim jelennek meg. Azt szerette volna, ha ízig-vérig paraszt lesz a fiából – a szó jó értelmében, azaz a kemény mezőgazdasági munkára gondolt itt. (…) Az apa-fiú viszony összes, sokszor negatív jellemzője nálunk abszolút kicsúcsosodott. De visszahallottam, hogy dicsekedett velem társaságban, ha nem voltam ott. Ilyenkor azért könny szökik az ember szemébe. Kár, hogy nem tudta kimutatni, hogy büszke rám” – nyilatkozta a Könyves Blognak.

A 061.hu-nak adott interjújában pedig így fogalmazott:

„Kiléptem egy apátlan térbe, és mintha még mindig nem sikerült volna elindulnom, továbblépnem a következő ismeretlenbe. Még mindig inkább visszatekintgetek, mint előre.”

„Apám néz vissza a tükörből”

Elindulni azóta sem sikerült, de már többször néz előre:

„Úgy érzem, most állok a közös ’barlang’ kijáratánál, és már látom a külső tájat. De még mindig bent vagyok. Addig, amíg apám egykori íróasztalánál ülök a tehenészetben, és folyamatosan az ő kézírását látom minden mappa élén, és még jönnek levelek, meghívók a nevére, nem lesz könnyű magam mögött hagyni ezt a kötődést. Talán akkor tudnám elhagyni végleg ezt a vigyázó szigort, ha kilépnék a megszokott mindennapjaimból, de erre nincs esély. Kényelmesebb ezeket a hétköznapokat megszenvedni, mint másba fogni. És a tükör. Negyvenegy múltam, néha apu néz vissza rám onnan is. De egyre barátságosabb ez az arc. Csendes béke van. Nem volt nézeteltérés közöttünk négy és fél éve. Csak az intelmeire emlékezem.”

Bizonyára nem véletlen, hogy szintén az elmúlást járja körül harmadik regényében, a Holtágban: itt egy kisfiú búcsúzik gyógyíthatatlan beteg nagyapjától, aki élete végén járva igyekszik átadni neki mindent, amire szerinte egy férfinak szüksége van. A szívszorító történet  egyfajta feloldozást is magában hordoz: bár a halál elkerülhetetlen, a szeretet nem múlik soha.

„Nem süt a napcsika, végleg offantyú a nyarcsika”

Csabának van egy adottsága: akaratlanul is kifordítva látja a világot – bármire néz rá, máris ott lebeg előtte annak az inverze. Ez mozgatja a lírában, a prózában és a humorban is, aminek a Viharsarki Kattintós a fő terepe – az ötlet anno az övé volt, ma már azonban ketten írják a blogot.  A különféle tucatjelenségeket – úgymint az aktuális barát/barátnő kicsimként való emlegetése, vagy az ősz megérkeztével lépten-nyomon felbukkanó bekuckózás szó – figurázzák ki, értelmezik újra. Vagy rontják el még jobban, még ha az ember azt is gondolná, ennél már nincs lejjebb. Teszik mindezt autentikus helyesírással, így például: „be kuckózunk kicsimmell”.

Továbbá:

„Sziasztok! Párommal elég érzékenyek vagyunk a szexualitásra, de azért vágyunk egy kis összebújcsira is. Nem tudtok ehhez ma estére ajánlani valami izgi, de nemi szerv-mentes, és mégis kézműves pornófilmet?”

Cure-os vagy, vagy Depeche-es?

Sajátos humor hatja át legújabb, Rajongók voltunk című gyűjteményes kötetét is, amely – a gyökerekhez visszanyúlva – a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején játszódik. A rendszerváltás azonban itt elsősorban történelmi díszlet; a könyv tizenkét–tizenhárom éves szereplőit nem különösebben érdekli, hogy mit mondott Antall József a tévében.

Számukra egészen más jelenti a közéletet: az első cigi, az első kevert, az első szexfilm, no meg az első csajozások, tele bénázással.

Az integető gyerekeknek Turbo rágót dobáló kamionosok. A hamburger és a gofri. A Cure és a Depeche Mode. És persze a zeneszámokért való küzdelem: akkoriban az ember eldúdolta a DJ-nek, hogy mit játsszon le, vagy becsöngetett hozzá a kazettáért. Ugyanakkor a könyv, ha nem is direkt módon, de mégiscsak megrajzolja az országban zajló átalakulást az elbeszélő kamasz szemszögéből, aki maga is egyfajta fejlődésen megy keresztül.

„Nem mondom, hogy bezzeg a mi időnkben. Akkor sem volt jobb semmi, illetve egyvalami talán igen: nekünk még személyesen kellett találkoznunk ahhoz, hogy beszélgethessünk. Láttuk egymás arcát, belenéztünk egymás szemébe, és ezáltal kialakult egy viselkedéskultúra, ami már nincs meg ezen a szinten. Amúgy meg egyszerűen csak kénytelenek voltunk ezekért a kellékekért rajongani, mert nem volt más. Mégis jó megidézni ezt az extatikus állapotot” – nyilatkozta a bemutatón.

„Írhatsz te akármit, úgyis csak egy tehenész maradsz”

Úgy vált sikeres íróvá-költővé, hogy sohasem volt tagja semmilyen kortárs irodalmi csoportnak – igaz, nem feltétlenül volt ez tudatos döntés, valahogy így alakult:

„Próbáltam időnként tartozni valahová. Még ha fel is tűntem rövid időre itt-ott, igazán sosem vettek be semmilyen körbe, csoportosulásba. És utólag örülnöm kell ennek. De belegondolva én sem vennék be bölcsészként, irodalomdoktorként magunk közé teljes jogú tagnak egy vidéken élő hobbiírót, aki az életének nagy részét egy tehenészetben tölti. Gyanús. Érdekes a srác, még meg is hívjuk néha szerepelni, kerek szemekkel nézünk rá, ilyen is van, ritka, de létezik.

De él egy másik megközelítés is. Hogy mindez nem számít. Hogy az a lényeg, mit ír az ember. Hogy hogyan ír. Mert végül mindig ez a kevésbé sznob megítélés dönt. De néha eszembe jut egy mondat, amit az egyik írótáborban címeztek nekem: »írhatsz te akármit, úgyis csak egy tehenész maradsz«.

Ma már csak elmosolyodom, ha felidézem az illető sajnálkozó arcát, ahogy előadta ezt nekem. De folyamatosan írok, és ez a lényeg, a végén ez nyer, végül mindig a prózáim, verseim döntenek. Emellett büszke vagyok arra is, hogy dolgozom, hogy felelősséggel irányítunk egy ekkora céget. ’Hiteles élet nélkül nincs hiteles költészet’ – nyilatkozta a kilencvenes években egykori mentorom, Sárándi József a Magyar Nemzetnek. Ha már délelőtt elkezdenék sörözni, mert nincs munkám, nincs kötelességem, akkor idő előtt nyírnám ki az írásaimat és a szervezetemet is. Kell ez a szigorú rendszer a folyamatos szellemi és testi erőnléthez. A tehenészetből kilépek az írásba, az írásból vissza a realitásba. Inspiráló körforgás ez, még ha időnként bele is fásul az ember.”

Ingatag sziklaszirt

A története a legkevésbé sem szabályos – nem is tudna tanácsot adni a most induló pályatársaknak. Legfeljebb viccesen annyit, hogy hagyják a fenébe az egészet.

„Ha nem bukkan fel itt a környéken egy új költőgeneráció, én leszek a legnagyobb élő klasszikus az Alföldön. (nevet) Nekem nagyon speciális az utam. Egy szarvasi gimiből kirúgott, semmirekellő, lázadó kissrác, aki végül Szeghalmon érettségizett le nagy nehezen, és fárasztó kitérőkkel, plusz utakkal, kacskaringókkal ért el idáig. Hová is? Egy ingatag sziklaszirtre. Nyilatkozom valami baromságot, írok egy túl merészet, vagy egyszerűen nem írok semmit évekig, és már le is zuhantam a mélybe.”

„A vers mindig velem van”

Bár a Rajongók voltunk csak nemrég jelent meg, a szerző máris újabb projektbe kezdett, és tele van tervekkel:

„A Viharsarki Kattintós indulása óta rengeteg olyan humoreszket írtam, ami kiadna két kötetet is.

De megelégszem egy karcsúbb válogatással. A tipizálás, a paródia, az embertípusok vitriolos kivesézése könyvben is megállná a helyét. Most ez az új kihívás, ezt kipofozni úgy, hogy könyv formában is üssön. Bízom benne, hogy sikerülni fog. Szemlélődöm, nézelődöm. Hiányzik a napi szintű prózaírás. De meglesz az is, csak nyugi – mondogatom időnként magamnak. A vers viszont mindig velem van.”

Mezei M. Katalin

 Kiemelt kép: Bach Máté