Reflektorfényt az árnyékban alkotó feleségeknek! – Négy nő, aki a művészetét áldozta a férjéért

–

1. Modok Mária, alias Madame Czóbel 

A legismertebbel kezdem, mert Modok Mária neve szerencsére egyre több művészeti fórumon jelenik meg, képei pedig – melyek nagy részét lopott időben, suttyomban festett – árverésekre kerülnek. Mindez nem kellene, hogy hír legyen, ha úgy folytatódik az élete, ahogyan indult: kora legtehetségesebb női festőjeként. 1919-ben, 23 évesen került a Képzőművészeti Főiskolára, négy évvel később pedig a legendás Nagybányai Szabadiskolába. Szerencséjére először olyan férjet talált, aki polgári hivatása mellett megszállott művészetpártoló volt, és rajongott felesége festészetéért. Így amikor Máriával először látogattak Szentendrére, és az beleszeretett a környezetbe, Perlaki Ede építtetett neki egy műteremházat. Mária pedig olyan sikeres volt, hogy Kassák Lajos írt méltató szavakat róla, és József Attila nagyra is tartotta a képeiért.

Csakhogy 44 évesen beleszeretett Czóbel Bélába – aki azelőtt évekig külföldön élt, és csak Mária miatt tért vissza Magyarországra –, és ez az érzelem mindent elsöprő erejűnek bizonyult. Mindketten elváltak és összeházasodtak, de Mária első férje nem élte túl a veszteséget: az „ifjú” pár mézeshetei alatt öngyilkosságot követett el. 

A két művész pedig eleinte egymás mellett alkotott, és Mária édesanyja vezette a háztartásukat. Mária festményeire nagy hatást gyakoroltak férje művei, így a képein jól követhető életük alakulása. Csakhogy Czóbel az a fajta művész volt, akit teljesen ki kellett szolgálni, mert a művészeten kívül semmi nem érdekelte, a külvilágot teljesen kizárta. Még a XX. század politikai-történelmi változásai is érintetlenül hagyták, mert nem vett róluk tudomást. Amikor azonban Mária édesanyja meghalt, valakinek át kellett vennie a kiszolgálását, hogy Czóbel továbbra is zavartalanul dolgozhasson. Mivel Mária mindenek felett hitt férje zsenialitásában, vállalta a feladatot, és ezzel lemondott saját ambícióiról.

A teleket Párizsban töltötték (a legkeményebb Rákosi-rendszerben, és később is, amikor mások nem utazhattak), a nyarakat pedig Szentendrén. Czóbelnek mindennap négyfogásos francia ebédet kellett feltálalni, a hozzá járó modelleket vendégül látni (a róluk terjedő pletykákról Mária nem vett tudomást), és a művészvendégeket is jól tartani – emellett Máriának ideje sem maradt önmagára. Maximum akkor vett kezébe ecsetet, amikor férje a délutáni sziesztáját töltötte, akkor is az ő elrontott vásznainak hátoldalára, levágott vászondarabokra vagy bonbonos dobozokra festett, és aztán mindent eldugott a dívány alá. Amíg Czóbel aludt, néha-néha meg is mutatta a képeit a barátoknak, de csak úgy, a földre hányva, és rájuk is lépett, annyira nem tartotta őket sokra. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Gráber Margit festőművész, Modok legközelebbi barátnője mesélte róla később, hogy

„Czóbel bizony árnyékot vetett rá. De szerette ezt az árnyékot. Mint egy meleg kendőt, úgy vette magára. Feleség volt, úgy vélte, a legnagyobb magyar festő felesége.”

Aztán agyvérzést kapott, és élete utolsó éveit ágyhoz kötve töltötte. Amikor halála után először rendeztek kiállítást a hátrahagyott műveiből, Czóbel állítólag azt mondta: „Azt sem tudom, mikor festette mindezt. De hát tudják, milyen vagyok. Csak magammal törődöm.” Akkor ébredt rá, milyen nagy művész élt vele.

2. Richter Júlia, alias Madame Vajda 

Vajda Júliának (lánynevén Richter Júlia) egy generációval később hasonló sors jutott, mint Modok Máriának: ő is egy olyan karizmatikus alkotóba szeretett bele, aki mellett nem érzett sem elég önbizalmat, sem elég ambíciót az önálló pályához, ennek ellenére nem hagyott fel a festészettel, csak másodrendűvé tette az életében. Az ő férje, Vajda Lajos nemcsak kiemelkedő művész, de egy művészközösség emblematikus alakja és vezetője is volt: hozzá kapcsolódott az Európai Iskola, amit halála után a felesége tartott össze.

Richter Júlia természetesen azonnal csatlakozott ehhez a haladó szellemiségű, kísérletező társasághoz, és amikor 1938-ban összeházasodtak, Vajda nevét is felvette. Gyerekük nem született, mert Vajda nagyon beteges volt, és szegényen is éltek, míg Vajda fiatalon, 1941-ben meg nem halt. Onnantól Júlia azt tartotta elsődleges feladatának, hogy a hagyatékát gondozza, eljuttassa nemzetközi galériákba, és az általa létrehozott szellemi örökséget folytassa.

Ugyan második férje, Jakovits József is művész volt (szobrász, és az Európai Iskola követője), de Vajda Júlia továbbra is első férje emlékének szentelte az életét. Miután pedig ikrei születtek, még inkább háttérbe szorult saját művészi önkiteljesedése. Többször költöztek külföldre (egyszer a húgához a svédországi Lundba, egyszer Bálint Endrét követve Párizsba), de ő mindenütt elsősorban Vajda szolgálatában próbált tevékenykedni. Az alkotást nem adta fel, de ha valaki kiállítást akart rendezni a műveiből, inkább közös tárlatot javasolt a férje műveivel és más művészekkel. Itthon pedig nagy munkával ébren tartotta az egykori közösséget, és próbálta biztosítani a háború előtti képzőművészvilág továbbélését a Rottenbiller utca 1.-ben, ami neki köszönhetően legendás hellyé nőtte ki magát. Ma is inkább erről a tevékenységéről ismert, bár lassan talán műveit is méltóbb elismerés övezi.

3. Bíró Zsuzsa, alias Madame Hantai 

A legkevesebb információnk Bíró Zsuzsáról van, mivel neki sikerült a leginkább háttérbe vonulni, és csak a családjának élni: férje Hantai Simon művészetének, és öt gyerekük nevelésének szentelte az életét. Pedig valaha ő is festőművésznek készült, és ugyanakkor járt a Képzőművészeti Főiskolára Hantaival, aki szegény parasztcsaládból származott, és ma a legdrágább kortárs magyar festőnek számít – még akkor is, ha ez a titulus őt mindennél jobban bosszantaná. (Mélyen ellenezte a művészet piaci áruvá degradálását.)

Egy főiskolai tárlaton ismerkedtek meg 1945-ben, két évvel később összeházasodtak, egy év múlva (1948-ban) pedig az utolsó vonattal hagyták el az országot, mielőtt a vasfüggöny lehullott volna. (Akkor már volt egy fiuk.) Bíró zsidó származású volt, Hantai pedig hívő katolikus, így az ő kedvéért áttért, és megtalálta az őszinte hitet a keresztény vallásban. Ez volt talán az első áldozat tőle. Aztán amikor Párizsba érkeztek, valamiből meg kellett élni, és amellett, hogy magyar barátok segítették őket, Bíró Zsuzsa textilterveket és illusztrációkat készített hol megrendelésre, hol pedig házalt velük, és abból tengődtek szerényen.

Hantai nem tudott megalkudni a művészetben. Miután hosszú évek alatt kivívta az elismerést, és egyszer részt vehetett a műveivel a Velencei Biennálén (ami a világ legrangosabb képzőművészeti szemléje), véglegesen hátat fordított a művészvilágnak, egy időre még Párizsból is kivonult. Nem volt hajlandó sem eladni a képeit, sem kiállításokra adni őket, így élete végéig Bíró Zsuzsa tartotta el a családot illusztrációkból. Az ő festészetét így nem ismerhettük meg, mert csírájában holt. Hantai pedig a halála után világhírűvé vált, és művei árverések legkeresettebb tételeivé, patinás múzeumok gyűjteményének fontos részévé váltak.  

4. Sylvester Katalin, alias Madame Csernus 

Most már talán kiderült: azért hívunk mindenkit Madame-nak, mert mindannyiuknak köze volt Párizshoz, és a francia fővárosban csak feleségként ismerték őket. Sylvester Katalin is itt élte le élete nagyobbik részét egy ismert és elismert festő, Csernus Tibor feleségeként. És hogy mekkora alkotó veszett el benne, az csak az elmúlt tíz évben derült ki, túl a hetvenedik évén. Pedig már a gimnáziumot is magántanulóként végezte, hogy helyette festőiskolába járhasson, és a férjét ő is a Képzőművészeti Főiskolán ismerte meg. Ugyanaz volt a tanáruk és mentoruk: Bernáth Aurél, aki a kezdődő kommunizmusban sokat segített a nagypolgári származású Sylvesternek. Az ő közbenjárására kaptak munkát az első, sikertelen disszidálásukat követően, később pedig útlevelet, amivel végképp elhagyhatták az országot.

A kettő között Sylvester kétszer szerepelt a Magyar Képzőművészeti Kiállításon a Műcsarnokban, és emellett könyvborítókat tervezett. Amikor pedig 1964-ben megérkeztek Párizsba, Bíró Zsuzsához hasonlóan eleinte textiltervekkel és illusztrációkkal tartották fenn magukat. Az ő esetükben ez annyival könnyebb volt, hogy mindketten dolgoztak megrendelésre, és segítettek egymásnak Csernussal. Gyerekük pedig nem született. Aztán Csernus befutott festőként, és ez megteremtett egy biztos anyagi hátteret, amivel Sylvester feladhatta textiltervezői állását. Ekkor fordult a festészettől a szobrászat felé.

A férje szeretett repülőgép-modelleket készíteni, ő pedig felfedezte azt a könnyű farost-anyagot, amivel dolgozott, és elkezdte valami egész másra használni: emberi alakokat formázott belőle. Egy alagsori helyiségben rendezte be a műtermét, amit lassan megtöltött a bábuival. Néha el-eladott egyet közülük, de a legtöbbet magának készítette, nem volt hajlandó megválni tőlük, és látogatók is ritkán engedett a közelükbe. Különleges világot hozott létre, egy egész kis társadalmat – és megőrizte magának. Szerencsére az ezredforduló környékén két magyar művészettörténész, Fabényi Júlia és Beke László ráakadt erre a rejtett univerzumra, és a kezdeményezésükre 2002-ben kiállították a szobrokat a Műcsarnokban. Ekkor még élt Csernus Tibor is – öt évvel később hunyt el. 

Felesége műveit pedig ezen kívül még egyszer láthatta a publikum: 2013-ban, a Párizsi Magyar Intézetben. Az utóbbi négy évben azonban nem hallani sem róluk, sem az alkotójukról, az interneten sem találni frissebb információt. Pedig Sylvester Katalin is egy különleges tehetségű művész, aki sokkal több elismerést érdemelne. 

Gyárfás Dorka

Ha érdekel a tudományos megközelítése annak, hogy miért vonzódunk a kreatív emberekhez, OLVASD el a HVG Extra Pszichológiai Magazin cikkét.