Egy halk sikoly is hallatszott, mielőtt földet ért. – Így mesélték. Hogy kik meséltek róla, már nem tudom. Vagy Kozma nagyanyám, vagy Najuka (nagyapám) aki eleve tiszalöki volt, és ő ebből kifolyólag többet tudott az ottani dolgokról. Bár Najut nemigen érdekelték a mendemondák. Igaz, nagyanyámat se. Ez a legenda mégis megmaradt, alakították az ügyes és kíváncsi nyelvek, úgy formálták, ahogy nekik tetszett, a saját kedvükre. Ahogyan egy faluban beszélnek mindig valaki másról.

Az ötvenes években még Tiszalök is sokkal jobban hasonlított egy faluhoz. De nem sokat tudok arról az időszakról. Feljegyzések nemigen vannak, vagy talán csak nem akadnak épp a kezem ügyébe. Az öregek, akiket én ismertem, már meghaltak... vagy nem ismernének meg.

De ez a nő sikoltott azon a napon. Belesikoltott a mélységbe.

A vízerőművet még nem fejezték be. Súlyos betonépítmény, csupasz aljjal, nem feküdt még benne a folyó, de már ágyaztak a Tiszának a szorgos munkáskezek. Szocializmus volt, szürke és komótos évek, de a háború után még a kényszerű robot is igazi vakációnak tűnt. Az építmény a várostól egy köpésre helyezkedett el, vagyis hát akkor még nem volt város, de az most mindegy, mert a legenda szempontjából ez lényegtelen. Biciklivel jártak ki a munkások, és az egyik ilyen rugós biciklin egy nő ült. Szép nő volt, a férfiak szerették nézni, a nők meg féltékenyek voltak rá. Éppen úgy, ahogyan az lenni szokott egy olyan történetben, amely nőkről és férfiakról szól. Különleges nő volt. Hajlamos a boldogságra. Gyakran látták kacagni. Az pedig az ötvenes években... messze, vidéken, a szürke szocializmusban, igencsak furcsa jelenségnek számított. 

„Mennyit vihánckodik ez ott a biciklin" – mutogattak utána az asszonyok, a férfiak meg ciccegtek. Bár szívesebben csapkodták volna a tenyerüket a fiatal nő farára, amolyan istenesen. Zsuzsi vidám volt. Zsuzsi szép volt. Épített, dolgozott, és nem beszélt feleslegesen. Ha a boltba ment, nem állt meg pletykálkodni. A piacra is úgy tolta a biciklit meg a kosarat, hogy egy szót se szólt inkább. Nem volt dolga a szavakkal. Inkább teljesített. „Rendes lány. Nem beszél, csak ha kérdezik." – mondta az unokatestvére a papnak az egyik reggel.

Aztán egyik napról a másikra szomorú lett. Valami történt Zsuzsival, de senki nem tudta megmondani, hogy mi. Egészen szürke lett az arca, fakóbb, mint a nehéz rendszer alatti években. Észre se vették már a férfiak, a nők is másról beszéltek, találtak új kitárgyalnivalót. 

Azon a napon is látták... még egyszer, utoljára. Valaki éppen ott állt a nagy betonmedence szélén, de amikor odakapta a fejét az a valaki arra a nem túl hangos sikolyra, akkor már késő volt: Zsuzsi villámgyorsan ugrott. Rávetette magát az üres vízerőmű rettenetes padlózatára, arra a helyre, ahová a folyót várták. 

Aztán az asszonyok megint róla beszéltek: „He, te hallottad? Úgy kellett összekaparni. Szerelmi bánat. Te tudod, kinek volt a szeretője? Összefeküdt a téeszessel. Kapott is húst a vágásokból rendesen, meg téglát. Az ilyen nem szégyelli. De nem bírta, szerelmes lett, és nem bírta. Az ember meg házas volt. Hát, tudod, ki a felesége. Az az asszony. Gyerek is van. Úgy. Persze hogy megérdemelte. Az ilyen nőnek nem számít. És megöli magát. Nyilván nem lehet elviselni ezt a szégyent. De hát magának csinálta. Jobb is így. Neki is, meg az asszonynak is. Az embernek meg pláne."

Néhány hónappal később a helyet, ahol Zsuzsi a halálát lelte, körbeölelte a folyó. A nagy és rettenetes szőke Tisza, ami az erőműnél olyan robajjal zúg, hogy azt senki nem bírja remegés nélkül meghallgatni. Pár évvel később emlékművet emeltek Zsuzsinak. Hatalmas, többméteres, szaladó szoboralakot, kezében villámmal, ami azt a vészes gyorsaságot szimbolizálta, amellyel a mélybe vetette magát...

Az asszonyok akkor döbbentek rá, most már mindig, mindenki róla fog beszélni, mert Zsuzsi szobra még akkor is ott lesz az örökkévalóságnak, amikor ők már a temetőben fekszenek.

És megint elkezdték irigyelni. Csak most jobban, mint akkor, amikor a biciklin nevetett.

Szentesi Éva

A kép a szerző tulajdona.