„Felelőtlen voltam addig? Magamutogató? Lehet” – Egy anyuka gondolatai a gyerekei posztolásáról

–

Mindig is nyíltan kommunikáltam az anyaságról. Rengeteget írtam a traumatikus első szülésről, az azt követő depressziómról, a szoptatási nehézségekről, az alvási anomáliákról és úgy általában, az anyaság sötétebb oldaláról is. Is, mert persze nemcsak ilyesmikről, hanem az örömökről is.

De a lényeg: intim dolgokat osztottam meg magunkról. Nemcsak magamról, hanem a gyerekekről is.

Felelőtlen voltam? Magamutogató? Lehet.

Számtalanszor néztem már át az Insta-oldalamat azóta. Folyamatosan alakul a fönt maradó tartalom, még mindig találok olyasmit, amit mostani fejjel jobbnak látok törölni. Az említett felismerésem után pár hónappal indult el az igencsak heves diskurzus a témáról a közéletben. Nekem nem ekkor, hanem akkor esett le a tantusz, amikor felismerték a gyerekeket a debreceni belvárosban, és nevükön szólították őket. Máskor is történt ilyen, mindig mindenki nagyon kedves volt, de egyszer valahogy eljött a pont, amikor megláttam ebben a veszélyt.

Felelőtlen voltam addig? Magamutogató? Lehet. Még most is felelőtlen és magamutogató vagyok? Talán. Látom, sokan hogyan beszélnek azokról, akik nap mint nap betekintést engednek a gyerekeik intim szférájába így, vagy úgy. Persze, lehet mondani mindenfélét, igazság is van benne. Magamra is tudok sok mindent mondani. És nem érzem személyes sértésnek, minősítésnek a véleményeket, hiszen, ha logikusan, józan ésszel belegondolok, a kritika bizonyos szempontból jogos.

Ugrás a láthatatlan ellenséggel teli mély vízbe

Ám, amit kihagyunk a képletből – és ez nem mentség, csupán egy szempont –, hogy az internetezéssel bedobtuk magunkat a mély vízbe, és gőzünk nincs, hogyan kell benne jól úszni.

Úgy használjuk a közösségi oldalakat, hogy igaziból fogalmunk nincs róla, mire képesek. Nem gondolunk bele a hatalmukba, a hosszú távú hatásaikba, mert nincs tapasztalatunk, hiszen az egész még mindig annyira friss.

Sőt, továbbmegyek, hiába vagyunk professzionális tartalomgyártók, az mindössze annyit jelent, hogy tudjuk, milyen képet kell készíteni, hogyan, mikor, milyen szöveggel és hashtaggel érdemes posztolni ahhoz, hogy minél több emberhez eljusson. De azt már nem biztos, hogy tudjuk, végül mi lesz a sorsuk a képeknek. Nem tudjuk, mert felfogni is lehetetlen. A virtuális tér olyan, mint a világűr, nincs vége, nincs alja, teteje, a felvilágosultabbak is csak kapiskálják, mire képes az internet (népe).

Szóval, azok, akik már legalább a felszínt érintik, elkövetik a maguk kis változtatásait és levonják a saját tanulságaikat, de nem lehet azon csodálkozni, hogy ez a folyamat iszonyú lassú, hiszen az „ellenség” láthatatlan.

Sorsközösségtől a hackerekig

Tudnotok kell, hogy én korábban nem azért posztoltam a gyerekeimről, hogy nyerészkedjem rajtuk, hanem egyrészt büszke vagyok rájuk, másrészt fontosnak tartottam és tartom most is, hogy őszintén, filterek nélkül beszéljünk az anyaságról, gyereknevelésről.

A szülés utáni depressziómban rengeteget segített, hogy a világ minden tájáról olvashattam sorstársakról a közösségi oldalakon. Amikor hajnali háromkor még nem alszik a baba és ott ringatod égnek álló hajjal a szoba közepén, kisírt szemmel, anyatejtől szétázott, többnapos felsőben, akkor igenis jólesik, ha látod, hogy Hawaiin is van egy baba, aki épp nem hagyja aludni a mamáját, nincs baj senkivel, ez normális. Nem vagy egyedül.

Az ilyen élményeken felbuzdulva osztottam meg egyre több mindent az életünkből a felületeimen, és a visszajelzésekből kiderült, hogy az őszinte megnyilvánulások sokaknak ugyanúgy segítettek, mint ahogy korábban nekem másoké. Eszembe sem jutott, hogy ez rossz irányba is elmehet.

Aztán, ahogy elkezdtek egyre többen követni, egyre többször kaptam negatív megjegyzéseket, kommenteket, privát üzeneteket, és később jött az is, hogy ismerősök és ismeretlenek a hátam mögött hogyan beszélnek ki engem és a gyerekeimet, az életem minden megosztott szegletét. Nem fájt, tudtam kezelni, csak ritkán esett meg olyan, hogy egy-egy virtuális beszólás megrázott volna. De azért szép lassan felfogtam: illúzió, hogy az oldalam felett én rendelkezem. Nem befolyásolhatom, ki melyik képet menti le, küldi tovább élcelődni, vagy a jó ég tudja, mit csinálni. Nem tudhatom, hogy amit törlök, az egy hackernek hány másodperc alatt jelenik meg, nem tudhatok semmit. 

 

Ellopott képek, világgá kürtölt nehézségek

Egy-két éve aztán egy kedves és szemfüles követőm rám írt, hogy valaki az én első szülésem utáni képemet használja profilképként a Facebookon. Ott volt, feketén-fehéren, az én képem, ahogy a meggyötört arcommal igyekszem mosolyt erőltetni magamra, kezemben a babával. Erre valaki fogta, és tudja a nyavalya, miért, de feltette saját profilképként.

Nyilván jelentettem, és írtam is neki, de választ nem kaptam, a profilt törölték. Ki tudja, nincs-e még több ilyen oldal…

Mindenesetre ekkor megtanultam: amit kiteszünk, az többé már nem csak a mi tulajdonunk. Elméletben igen, de a gyakorlatban csak néhány pillanat, egypár gombnyomás kell ahhoz, hogy anélkül landoljon illetéktelen kezekben, hogy mi tudnánk róla.

Ez van. Ezt kell mérlegelni, amikor posztolunk. 

Nem pusztán arról van szó, hogy kiteszünk-e pucér, fürdőruhás, pelusos képet a gyerekünkről, hanem arról, hogy mennyire rendelkezhetünk a gyerekeinkkel kapcsolatos információkról, történetekről pusztán azért, mert a kezünkben a lehetőség, hogy mindent, de tényleg mindent megosszunk a világgal.

A virtuális tér mint természetes közeg? 

Persze, felmerülhet az a kérdés is, hogy mit szól majd a gyerek, ha később a szeme elé kerülnek ezek a posztok, cikkek. Mit szól, mondjuk, a nagyobbik, ha elolvassa, hogy éltem meg a szülést, az ő világra jöttét és az utána következő időszakot. Mit szól majd, ha megtudja, nem szerettem rögtön úgy, ahogyan „kellene”. Persze emiatt nem aggódom annyira.

Nem fogja meglepetésként érni, hiszen beszélgetek vele a korának megfelelően erről az egészről, rólunk. És még azelőtt el fogom mondani neki, hogy mennyit írtam erről, mielőtt ő vagy az osztálytársai felszabadulnának a netre.

Szerintem, ahogy a kortársainak, úgy neki sem lesz furcsa, hogy kint vannak valamilyen formában a világhálón. Vagy lehet, hogy mégis. Ezt sajnos nem tudhatjuk. Hogy mikor kit miért ér megszégyenítés, bullying, bármilyen attrocitás, az rengeteg mindenen múlhat, és gőzünk nincs, mi miatt fognak csúfolódni a gyerekek pár év múlva. Közhely, de tényleg napról napra változik, alakul minden, nem nagyon lehet mai fejjel megjósolni, mi lesz. De lehet, hogy ez is csak melléduma, önbecsapás. 

Egy biztos: óvni szeretnénk a gyerekeinket

Ami biztos, hogy nem a savazós posztok fognak engem terelgetni, hanem azok az írások, oldalak vagy podcastok, amelyek intelligensen és komplexen kezelik ezt a kérdést, sok szemszögből, szakértőket bevonva. Digitális szülő vagyok! címmel hamarosan lesz például egy izgalmas online beszélgetés, én is ilyenek alapján próbálok mérlegelni, dönteni.

Nem állok semelyik oldalon, és nem érzem feljogosítva magam, hogy állást foglaljak. Mert nem lehet elég beszélgetést meghallgatni, elég cikket elolvasni ahhoz, hogy a téma felkent prédikátorának érezhessem magam. Számomra ez épp olyan, mint a környezettudatosság. Ha az ember beleássa magát, rájön, hogy nem tud elég áldozatot hozni, nem tud elég dologról lemondani, nem tud elég jó lenni. Hiszen az életünk, a berendezkedésünk úgy, ahogy van, természetellenes, és amíg nem vagyunk önellátók, addig az ökológiai lábnyomunk mindenképpen óriási.

Szóval, ha fent vagyunk a közösségi oldalakon, ha internetezünk, csevegünk a csoportokban, egyre nagyobbra nő a virtuális lábnyomunk. És ez akkor is így van, ha mostantól csak a gyerek tarkóját mutatjuk meg.

Beszélgessünk sokat!

Szülőnek lenni eddig is óriási felelősség volt, de most talán még nagyobb.

Már a fogantatástól kezdve sok minden miatt lehet rettegni, hát most már nemcsak a fizikai és lelki sérülések miatt aggódhatunk, hanem a virtuális térben történtek miatt is. És persze rettegésben élni lehet, de minek.

Tanulási folyamat ez mindannyiunknak. Keressük a saját megoldásainkat, a saját, fenntartható arányainkat. Én egyelőre fokozatosan haladok, figyelek, gondolkodom, tanulok. Bízom benne, hogy nem túl lassan.

És most folytatom a gondolkodást.

Szabó Anna Eszter

Ha foglalkoztat a téma, és te is tovább gondolkodnál, akkor ajánljuk a Telekom, az Edisonplatform, a FuckUp Nights Budapest és a HR Fest közös online rendezvényét:

Szülői FxcUp Night – Digitális szülő vagyok!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Marko Geber